3. rész: Elvégeztetett

Ezzel a fejezettel itt az újságban befejeződik Bonnie története. Kint a világban Novák Tündéé folytatódik. Ha jól tudom, már kijelölték a fellebbviteli tárgyalásra az új bírót. Mert ügyében az első tárgyalás után az ügyész súlyosbításért, a védő enyhítésért fellebbezett.

Már hosszú percek óta hallgattunk. A nevelőtiszt fölnézett a könyvből, amelyet olvasott, Tünde nem vette le rólam a tekintetét. Egymás szemébe akaszkodtunk. És akkor megkérdeztem, amit idáig halogattam.

– Voltak kemény dolgok. Fegyver. Csuklyás támadás. Láttál azóta valakit azok közül, akit megtámadtatok?

– Tizennyolc tárgyalás volt…

-Milyen ilyenkor a találkozás?

– Mindenkivel más. Voltak, akik velem éreztek… Nem hittem volna… Épp az az ember… a nissanos. A tárgyaláson ő volt velem a legkedvesebb. Lehetett látni, hogy az irántam érzett sajnálata felülkerekedett benne. Megsajnált. Idősebb ember, hatvan körüli, alacsony, zömök, szemüveges. A nevére is emlékszem… Minden szavából biztatást éreztem. És azt, hogy… megbocsátott.

– Ez ennyire fontos?

– Ennyire.

Ítélethozatal

Elfogatásuk után Novák Tünde és Fekete László külön zárkába kerülnek. Öt éve minden percet együtt töltöttek, így mindketten megszenvedik a másik hiányát, de a lány alkalmazkodni próbál.

„Én úgy fogtam fel, mint amikor az apácák kolostorba vonulnak. Az életem egy részét ennek az életformának szentelem, és ha sikerül végigcsinálnom, akkor megkapom a jutalmamat, Lacit és a szabadságomat. Számomra is érthetetlen volt, hogy hogyan tudtam ilyen könnyen belenyugodni abba, hogy elvesztettem a szabadságomat. De rájöttem: Laci az, aki miatt belenyugodtam. Olyan volt nekem ő, mint a levegő. Ahol ő van, tudtam, ott a helyem. Elkezdtem tervezni a jövőnket. Úgy gondoltam, hogy ha szabadulok, abban a városban telepedek le, ahol Laci a büntetését tölti. Keresek munkát, és bérelek egy pici lakást. Bejárok majd hozzá a börtönbe beszélőkre, és azért fogok dolgozni, hogy mire szabadul, legyen hová hazajönnie. Ezek az apró dolgok hatalmas erővel töltöttek el. Tudtam, hogy Laci szeret, és ez erőt adott ahhoz, hogy a rám váró hosszú börtönéveket kibírjam.”

„A cellám ablaka a sétálóudvarra nyílt. Láttam Lacit, amikor sétálni vitték. De egy idő után nem mertünk egymással beszélni, mert tudtuk, hogy a börtönparancsnok az őröket feddné meg. így csak egy rövid »szeretlek« maradt nekünk, vagy egy apró köhögés, ezzel jelezve Lacinak, hogy az ablakban vagyok, és figyelem őt. Laci a sétákon egyre letörtebb lett. Előfordult olyan nap is, amikor nem jött ki sétálni. Ahol csak tudtam, üzentem neki, tartson ki, ne idegeskedjen, hiányzik nekem, és szeretem. A július 11-ei sétáján nagyon jókedvű volt. Azt hittem, végre túl van egy nehéz időszakon. Most már tudom, hogy ő ekkor már elhatározta, másnap öngyilkos lesz. Az egész séta alatt egyfolytában mosolygott, és azt mondta nekem:

– Nagyon szeretlek, és nagyon vigyázz magadra.

– Én is szeretlek, és te is vigyázz magadra – válaszoltam.”

„Kintről beszédfoszlányokat hallottam. Valaki öngyilkos lett… Szédültem, és alig bírtam megállni a lábamon. Odamentem az ajtóhoz, és remegve, síró hangon megkérdeztem:

– Ugye… ugye nem Laci akasztotta fel magát?

A nevelő rövid, gyors válasza »nem« volt, és ezzel el is ment. Ez a viselkedés még jobban megerősített abban, hogy igenis Laci az áldozat. Fel-alá járkáltam a zárkámban, és sírtam. Próbáltam fegyelmezetten viselkedni, de nem ment. Elegem lett mindenből. Nem érdekel, hogy elfogtak, bezártak, és hogy a fél életemet börtönben kell eltöltenem, mert Laci él és szeret. Ezért képes vagyok bármit elviselni. De ha ő nincs többé, akkor én mit kezdjek magammal? Minek éljek tovább? Kiért? Nekem rajta kívül nincs senkim! Mihez kezdjek nélküle?! Nem akartam, és nem is tudtam uralkodni az érzéseimen. Ez már nekem is sok, nem bírom tovább. A bűneinkért Laci saját maga hozta meg az ítéletet. Ő lett a bírónk, és az ítélet szörnyű. Ha egy bíró életfogytiglanra ítél el engem, az sem fájt volna ennyire, mint amilyen ítéletet Laci maga hozott. Azt, hogy megfosztott a szerelmétől és saját magától. Odamentem az ajtóhoz, és megkérdeztem az őrmesternőt:

– Laci él?

– Nem tudok semmit, én még csak most érkeztem – válaszolta. Ez még jobban feldühített. Ilyen gyerekes kifogást keresni arra, hogy megmondják az igazságot.

– Miért nem mondanak semmit? – ordítottam rá az őrmesternőre, és belerúgtam az ajtóba.

– Ezzel nem old meg semmit! Majd jönnek, és értesítik – válaszolta.”

Jean Valjean gyertyatartói

Biztosan emlékeznek a szabadult fegyencre, aki ellopja jótevője ezüstkészletét. Igen, Jean Valjeanra gondolok. Arra a pillanatra, amikor sötét vagy tán közönyös tekintettel ott áll a jóságos püspök kertjében. Az éppen a fáit metszi, amikor a két csendőr visszahozza a tolvajt, zsákjában ott az ezüstnemű. „Mért nem mondta, kedves fiam, hogy ezt a holmit az este önnek ajándékoztam? Jó is, hogy visszatérj, a két gyertyatartót lám, itt felejtette…” És megy az öregember, hozza anyai örökségét, a féltve őrzött, nehéz, ezüst gyertyatartókat. A megbocsátás és a bizalom pecsétjét. És Jean Valjean érzi, összezavarodott. Életében először talált valakire, aki bízik benne, aki hiszi és tudja, hogy ott van őbenne, a szabadult fegyencben is az erkölcs diktálta törvény: a készség a jóra.

Tegnap délelőtt, amikor ennek a résznek a befejezéséhez fogtam, egy könyvet kaptam postán. Legelső lapján – mint egy üzenet -, ott állt Immanuel Kant, a filozófus állítása, mi szerint két dolog tölti el csodálattal: „a csillagos ég fölöttem, és az erkölcsi törvény bennem.”

Hogy Novák Tünde dolgaira gondolva, mindez miért jutott az eszembe, s miért írom le? Vegyék egyenes gondolattársításnak! A bűn és a bűnhődés elemzéséhez az egyik pillérnek.

Nézzék el, ha hiányoznak ebből az írásból a kriminalisztikai részletek, a bűntettek naturalista fordulatai. Ott van a történet a könyvben, őszinte könyv, abban megtalálják.

És még valamit: azzal, hogy megszólaltattam Novák Tündét, nem gondolom, hogy összekeverhető a jó a rosszal, a felelősség a felelőtlenséggel, a bűn a bűntelenséggel. Találkoztam egy emberrel, egy fiatal lánnyal, aki büntetését tölti Kalocsán, a női börtönben. A történet indulásakor sok mindenre gondolva, azt kérdeztem: Miért? S most, a találkozás után több a kérdés bennem, mint a felelet. Ennyi történt.

Vörös és kék rózsa

Hat előtt indult az utolsó autóbuszjárat Pestre. Elröpült a beszélőre szánt idő. Már a buszon ültem, amikor ezer dolog jutott az eszembe, mi mindenről lehetett volna még kérdezni Novák Tündét. Hazajőve engedélyt kaptam egy levélre, postafordultával megjött a válasz is. Kérdéseket tettem fel, kértem, feleljen rájuk. Néhányat közülük ide másolok.

– Mi az, ami most a legjobban hiányzik?

– Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Jelenleg Laci és a szabadság az, ami hiányzik. Ha Laci élne, a szabadság jelentősége eltörpülne a személye mellett. De mára már csak a szabadság maradt, amire vágyom.

– Ha holnap kiléphetnél az utcára, mihez kezdenél?

– Azt hiszem, órákig bolyonganék céltalanul. Nem hiszem, hogy betelnék a szabadság érzésével. Aztán elmennék Nyírpazonyba, a Laci sírjához…

– Szerinted mi számít igazi büntetésnek?

– Egy átlag rab azt válaszolja: a szabadság, az önállóság megvonása. Számomra az a büntetés, hogy elvesztettem Lacit. Tudom, hiába fogok majd szabadulni, Vele már soha nem találkozhatom.

– Kérnél-e valakitől bocsánatot?

– Igen. Az ügyeinkben szereplő összes sértettől bocsánatot kérnék, s azoktól a gyanútlan emberektől is, akiknek az öt év alatt hazudnom „kellett”. Sok mindenen gondolkodtam, sok gondolat kavarog bennem…

– Írj föl tíz olyan szót, amelyet nélkülözhetetlennek gondolsz az élethez.

– Szeretet. Hűség. Bizalom. Megértés. Kitartás. Hallgatni tudás. Éberség. Akaraterő. Önkritika. Egészség.

– Mi az, amit megvetsz?

– A gyűlöletet. A gyűlölet megmérgezi a lelket, ezáltal pedig az egész testet. Egy gyűlölködő ember soha nem boldog, és előbb vagy utóbb a saját gonoszsága pusztítja el. Én még az iránt az ember iránt sem érzek gyűlöletet, aki vádalkut kötött ránk.

– Szerinted egy gyereknek mire van a legnagyobb szüksége?

– A mindenkori megértésre, a védelemre és az önzetlen szülői szeretetre.

– Tünde, mi a legkedvesebb virágod?

– A vörös és a kék rózsa.

(Vége) 

(A dőlt betűvel szedett részek Novák Tünde a Magvető Kiadónál megjelent, A miskolci Bonnie és Clyde című könyvéből valók.)