Kérdés: „A családommal élő nagymama vagyok, lassan hetvenéves, soha életemben nem írtam, csak magánlevelet, de amit mostanában tapasztalok (szeptember óta), azt már nem nézhetem tovább. Tessék elképzelni: a hetedikes unokámnak egy héten többször van hét (!) órája, egyszer pedig még nulladik is, tehát akkor összesen nyolc (!!!). Ez a kislány tizenkét éves és fél háromkor ebédelhet, délután pedig még két-három óra a lecke, holott ügyes és szorgalmas. Kilenc-tíz-tizenegy óra munka naponta! Csak október van és már néha sír a fáradtságtól. A lányom érdeklődött városunk más iskoláiban is (kisgimnázium, másik általános stb.), ugyanez a helyzet. Mondja meg nekem valaki, ki állapít meg ilyen embertelen követelményeket a gyerekeknek? Kihez lehet fordulni? (Az igazgatóhoz? A minisztériumhoz?) Vagy köteles a szülő nézni, hogy tönkremegy a gyereke? El kell-e engedni reggel hétre a tizenkét éves gyereket, úgy, hogy tudom, meleg ételt csak három óra körül kaphat? Ez a gyerek serdül, pihennie kellene, jól és rendszeresen kellene ennie… Van olyan tanár, aki a hetedik órán még úgy gondolja, hogy ér valamit az egész? Hogyan lehet ilyen órarendet elfogadni? Hisz erről mindenki látja, hogy őrültség, káros az egészségre, pedagógiailag pedig már a hatodik óra se ér sokat! Azokon a magas helyeken, ahol ezt lehetővé teszik, nem számít, hogy mit mond az orvos, a pszichológus, a jó tanár? Hiszen mindenki tudja, hogy az ilyen iskola úgy rossz, ahogy van. Akkor meddig tűrjük? Egy gyereknek hogy lehet leckével együtt heti negyvenöt-ötven óra a munkaideje? A gyereknek nincsen joga pihenni? Bocsásson meg, a levelemből látszik, hogy teljesen ki vagyok kelve magamból, de ha holnap már megváltozna minden, akkor is későn lenne, hiszen egy nemzedék talán már tönkrement. Hogy vannak ezzel más szülők? Mit szól az „illetékes”, ha van ilyen személy? Kinek a dolga erre figyelni? Várható változás vagy tizenkét óra lesz a gyermekek „munkaideje”, mint régen az őskapitalizmus idején? Azt én nem tudom, hogy más országban ezt hogyan csinálják, de remélem nem így, lassan a középiskola tanítja az egyetemi tananyagokat. (Ettől a gyerekek nem tudnak többet, sőt!) Szeretném, ha mások is elindítanák ezt a harcot gyerekeink testi és lelki egészségéért, mert ezt nem tenni, bűn. Én is voltam tanító néni, szerencsére nem azért, mert máshová nem vettek fel. Kérem: válaszoljon!”

Válasz: Kedves Asszonyom! Azt hiszem: minden szavával egyetértek. Ami az óraszámokat illeti: a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 52. §-a szerint a 7-8. évfolyamon a tanuló kötelező tanórai foglalkoztatása nem lehet több napi öt tanítási óránál. A törvénynek ez a paragrafusa azonban csak az úgynevezett Nemzeti Alaptantervvel együtt lép majd hatályba. Addig az 1990-ben kiadott, Az általános iskolai nevelés és oktatás korrigált tantervében leírtak az irányadók. Itt azt olvashatjuk, hogy a hetedik osztályban a heti óraszám maximálisan huszonnyolc óra lehet. Ez napi átlagban, ötnapos hetekkel számolva 5,6 óra. Ez azt jelenti, hogy a gyerekeknek kétszer, esetleg háromszor hetenként, illetve kéthetenként lehet hatodik órájuk. Ha azonban a minisztérium által jóváhagyott tagozatos tanterv szerint dolgozik az iskola, s a gyerek ilyen tagozatos osztályba jár, akkor ez az óraszám valamivel nőhet, de maximum négy órával hetenként, ezt nem haladhatja meg. Sajnos azonban, mint látja, ebből az következik, hogy tagozatos osztályban lehet a gyereknek heti egy-két alkalommal hetedik órája is!

Az aztán már az iskolán, az iskola vezetőin és a tanárokon múlik, hogy hogyan, milyen ügyesen tudják mindezt megoldani, úgy, hogy minél kevésbé károsítsa a gyerekek testi és lelki egészségét. Vannak kitűnő, gyerekközpontú iskoláink, ahol tudnak ezekről a gondokról, és mindent elkövetnek enyhítésükért. De sajnos, vannak olyan intézményközpontú iskolahivatalaink is, ahol a gyerek testével és lelkével mintha egyáltalán nem törődnének, egyetlen fontos szempont van: hogyan tudja ez a hivatal önmaga „jó” működését igazolni pillanatnyi álteljesítménnyel, például a tananyag százalékában mért pontokkal. Külföldi és hazai mérésekből egyaránt tudjuk, hogy azok a gyerekek, akik teljesítik ezeknek az iskoláknak az elvárásait, belebetegszenek (az alkalmazkodó lányok gyakrabban, mint az ellenállást tanúsító, „rossz” fiúk; s általában pszichoszomatikus vagyis testinek látszó, de valójában lelki eredetű tünetekkel).

Az is botrányos, hogy a hatodikos gyereknek két-három órát kell tanulnia az iskola esetleges hét-nyolc órája után naponta. Tudjuk, hogy a megtanult anyag hetvenöt százalékát eminenseink is elfelejtik, mintegy öt év alatt. A szó szoros értelmében a felejtésnek tanulunk, ami a szóbeli leckéket illeti, ahelyett, hogy képességeinket fejlesztenénk.

Vannak persze ma már olyan iskoláink, amelyekben a gyerekek nem „az életre készülnek” betegítő és fölösleges testi és lelki erőfeszítések árán, hanem élnek (mint ezt például a budapesti, óbudai Alternatív Közgazdasági Gimnázium meg is fogalmazza programjában).

És ezt azt jelenti, hogy tudjuk, hogy például a kamaszkor felé haladva, majd azt elérve, a gyereknek megint sok pihenésre – sőt alvásra! – van, volna szüksége és sok kötetlen mozgásra a szabad levegőn és időre, hogy ábrándozzon, merengjen, olvasgasson, kiválasztott egy-két társával suttogjon vagy fecsegjen – és így tovább. Ha ez megvalósul és ahol megvalósul, akkor és ott csökken az ifjúkori magas vérnyomásban megbetegedők vagy öngyilkossági kísérletet elkövetők száma…

Nagy külföldi iskolarendszereket ismerünk, melyek gyerekhez és emberhez szabottak, ahol a gyerekek „kevesebbet tanulnak”, de mire az életbe kilépnek, mégis tudnak annyit, mint a mieink, sőt többet. Úgy járják végig iskoláikat, hogy közben sok mindennek – idejében és megfelelő formában hozzájuk érkező ember- és világismeretnek – örülni tudnak, sikeresnek érzik magukat, míg a mi gyerekeink nagy része folyamatosan szorong és kudarcok tömegét éli át, mire a pályára jut.

Vajon a Nemzeti Alaptanterv – melyben az alkotók szándéka ellenére ismét iszonyatos anyagmennyiség zsúfolódott össze —, hoz-e ebben változást a hozzá kapcsolódó, az óraszámot helyesen korlátozó törvénnyel együtt?

Mert valaminek történnie kell.

A szerkesztőség feltett szándéka, hogy az illetékesek megszólaltatásával utánajár a dolognak.

Kiemelt kép: Fortepan / Fortepan

Nők Lapja 1995/48. (Forrás: Nők Lapja archívum)