A kitüntetéssel többnyire nemcsak érem, oklevél, boríték, de interjú is jár. Különösen annak, aki színészi alakításával érdeki a babért. A mindkét félre többé-kevésbé kötelező séma szerint — általában ünnepélyes a hangulat. Az újságíró (telefonon) gratulál, a riportalany szerénykedve elhárítja. Nem, nem szívesen találkozik presszóban, mert zavarja a délelőtti nyilvánosság. De azért persze állja, sőt el is várja… — hozzátartozik a sikerhez.

Kézdy György, Jászai-díjas, nem szabadkozik, és nem is szerénykedik. A nappali nyilvánosság nem riasztja. Kérdéseimre készségesen, szabatosan válaszol, de mintha minden tárgyilagos, tényközlő mondatnak lenne egy szubjektívebb holdudvara is. Érvelése racionális, de jelzőiből süt az indulat. Félidőig eltart, amíg világossá válik számomra, hogy a Népszínház kiváló és sikeres jellemszínészének művészi elégedetlensége csillapíthatatlan munkaéhség, munkakészség, az alkotásvágy megnyilvánulása.

Hogyan kezdődött színészi pályája?

Gyönyörűen! A Madách Gimnáziumban tanulás helyett is színházat játszottunk. A Bánk bánnal kezdtük, Az ember tragédiájával folytattuk. Az utóbbiban, összesen kilenc szerepet játszottam. A Lengyel György rendezte tragédia akkoriban szenzáció volt, hiszen évek óta először került színpadra, igaz, csak a Zeneakadémia Kistermében. Ennek köszönhettük, hogy a főiskoláról is, a Nemzeti Színházból is, sorra jöttek az érdeklődők. Megnézett bennünket Major Tamás, Szörényi Éva, tekintélyes kritikusok biztattak. Nem csoda, hogy a siker után csapatostul ostromoltuk meg a főiskolát.

Milyen eredménnyel?

Az első fordulóban alig került be közülünk valaki. Én Básti Lajosnál felvételiztem, természetesen sikertelenül.

Miért természetesen?

Mert meglehetősen csúnya, vézna, rossz tartású, nagy fülű fiú voltam. Básti tapintatosan annyit mondott, hogy „nem felel meg a belső alkatom”. Ma már tudom, hogy a szándékaim és a külsőm komikus ellentéte volt a baj. Második alkalommal, már mint az Athenaeum Nyomda könyvkötője, ugyancsak Básti elé kerültem a felvételi vizsgán. Az újabb kudarc hatására úgy döntöttem, hogy még a tájékát is elkerülöm a Színművészeti Főiskolának. Játszottam a nyomda színjátszó körében, később előadói működési engedélyt is szereztem, de még mindig átmentem a Rákóczi úton, a másik oldalra.

Hogyan változtatta meg a szándékát?

Színjátszó körünknek Újlaky László volt a vezetője. Tőle is sokat tanultam, azután az Egressy klub keretében Jancsó Adrienne-től. Beszédtanárunk, Fischer Sándor rám parancsolt, hogy próbáljam meg újra. Akkor már minden lelkesedés és remény nélkül, majdnem közönyösen mentem a bizottság elé. Nem számítottam rá, hogy újra Básti Lajos elé kerülök, még kevésbé arra, hogy megismer. De a négy év, amit a felnőtt életben, a könyvkötő műhelyben és az amatőrcsoportokban töltöttem, úgy látszik elég volt ahhoz, hogy valamennyire megemberesedjek és tisztába jöjjek önmagammal. Végül is, Básti Lajos vett fel a főiskolára és ezzel kezdődött életem legfelhőtlenebb öt esztendeje.

A vargabetű után — ez a második diákkor…

Azt hiszem, ezért is élveztem annyira. A gimnáziumban soha nem voltam jó tanuló. Itt végre azt tanulhattam, amire az életemet tettem. Közben, a főiskolai rendtartás ellenére, Várkonyi Zoltán külön engedélyével munkásszállásokra jártam szavalni, természetesen álnéven. Akkor még hodály méretű hálókban, emeletes ágyak között terjesztettük a magyar költészetet. Várkonyi szeretett engem, tudta, hogy nemcsak a misszióban hiszek, de szükségem is van arra a pár forintra. Ő figyelmeztetett arra, hogy nehéz dolgom lesz a pályán, talán nehezebb, mint másoknak.

Mert… nem született Rómeónak?

Enyhén szólva. Bár, a mi osztályunk egyébként sem volt az Adoniszok osztálya. Akkoriban szinte gyanakvással fogadták a pálya küszöbén a hősi alkatokat, az igazán szép lányokat. De az én ráncaim valóban nem illettek a huszonkét esztendős arcomra. Évekbe telt, amíg a lényem hozzáérett a külsőmhöz.

Hány éve is van a pályán?

Számoljon. Pályakezdés Debrecenben — öt esztendő. Pécs — tíz év volt az életemből. Azután egyetlen, átmeneti évad Kecskeméten, és most már harmadik éve vagyok a Népszínházban.

Tehát egy híján húsz. De mintha a budapesti évek duplán számítanának! Pesten, azt hiszem, végre divatba jött.

Én soha nem voltam, és nem is leszek divatban. Engem eddig ötszázhuszonötször fedeztek fel, és ugyanannyiszor felejtettek el. Bár a kritikusok mindig is jobban szerettek, mint az igazgatók.

Végre egy művész, aki szereti a kritikát.

Azért írja inkább azt, hogy soha nem volt semmi bajom a kritikával. Fényképeket nem igen gyűjtöttem, de a kritikákat gimnazista korom óta szenvedélyesen olvasom, és meg is őrzöm, önmagamon kívül a kritikát tartom a munkám legmérvadóbb kontrolljának. Volt olyan bírálat, amelyen hetekig rágódtam. Hogy lehet, hogy egy általam sokra tartott kritikus rossznak, külsőségesnek látta, amit csinálok, amikor pedig én magam is (több kollégájával együtt) pályám egyik csúcsán véltem azt a szerepet. Azután rájöttem: azon a fáradt diákelőadáson, amit az illető látott, tájról jöttünk haza, és zűr volt a fűtéssel is. Csupa széndioxid volt a színpad és a nézőtér. A kritikus nem tévedett: valóban csapnivalóan játszottam. Igaz, hogy a többiek sem voltak jobbak. De én akkor eltökéltem: soha többé nem fordulhat elő velem, hogy ne a tőlem telhető maximumot nyújtsam. Hiszem, hogy a kritikának kellene megfejteni, minősíteni, hogy hol tartok, milyen színész vagyok.

Miért mondja feltételes módban?

Mert ezt, őszintén szólva, ritkán kaptam meg. A jelzőknek, még ha dicsérnek is, nem tudok igazán örülni. Az igazi figyelem, a megindokolt elemzés többet ér a szokványos dicséreteknél. De különösen az esik rosszul, ha megkérdik: epizódszínésznek tartom-e magam? Ilyenkor úgy érzem, a kérdés már minősít, besorol.

Ezt tehát méltánytalanságnak érzi?

Az epizódszereplők teljesítménye minden elismerést megérdemel, ha valóban jó. De számomra a kérdés azt jelenti, hogy az illető újságíró, hazai színigazgatóink többségéhez hasonlóan, nem vette tudomásul, hogy korszakváltás zajlott le a színészet világában. Hogy ma már a közönség sem ragaszkodik az egymásra kísértetiesen hasonlító hősszínészekhez.

Tehát mégiscsak Rómeó?

Rómeót valószínűleg korábban sem játszhattam volna el. De Rómeón kívül is vannak még nagy szerepek, amiket egész életemben sajnálni fogok, hogy elkerültek. Manapság, amikor minden hősszerelmes intrikus szerepekben kíván bizonyítani, és a legszebb férfiszínészek játsszák Lucifert vagy III. Richárdot, igenis elképzelhető egy nyiszlettebb, vagy a szokásosnál rekedtebb hangú Hamlet. Feltéve, hogy el tudja játszani a szerep lényegét. De miért ne próbálkozhattam volna meg én is, mondjuk Oszlopos Simeonnal, vagy Ödön von Horváth darabjában az állomásfőnök szerepével? Egyik szerep sem követel semmiféle daliát. Nem a Bob hercegről álmodom, egyébként sincsenek — A velencei kalmár Shylockján kívül — szerepálmaim. Miért hiszik azt nálunk, hogy csak Rómeó lehet szerelmes, amikor a földön számtalan átlagos, szürke, esendő és csúnya ember is átéli a legnagyobb, legszélsőségesebb érzelmeket. Ne értsen félre, nem a főszerepeket, inkább a fontos szerepeket hiányolom.

A kettő, persze, többnyire találkozik.

Hadd hivatkozzam arra, hogy amikor Ruszt József szólt, hogy olvassuk el a terveiben szereplő Periclest, engem első pillanattól kezdve a mesélő, Gower szerepe izgatott. Mikor kiderült, hogy Ruszt egy ennél nagyobb szerepet szánt nekem, a királyét — rábeszéltem, hogy változtassa meg az elképzelését, és azt hiszem, egyikünk sem bánta meg, hogy így történt. Számomra az a néhány hét, amíg a Periclest próbáltuk, s az azt követők, amikor játszottuk — a pálya csodája volt.

Kézdy Györgyöt, ha egyáltalában elfogad valamiféle besorolást, jellemszínésznek tartják. Van-e valamiféle, szavakban megfogalmazható titka, módszere a jellemábrázolásnak?

Azt mondhatom, amit az általam nem ismert, de rettenetesen tisztelt Harag György mondott. Hogy én minden előadáson saját magamból indulok ki. Nem hiszek, csak a megélt figuráknak. A kezdet kezdetén saját fizikai adottságaimra támaszkodom, azután megkeresem a szerephez kötődő, személyes élményanyagot. Mit jelentenek számomra a hős problémái, hogyan éreznék, viselkednék én magam az ő bőrében? Melyek a közös gondolataink? Nehezen tanulok, és ez bizonyos szempontból hátrány a pályán. De ha kétszázszor kell elismételnem valamit, akkor lehetőségem nyílik rá, hogy kétszázféleképpen kipróbáljam. Léteznek persze ösztönös színészek, és alkalmazkodók… Én egyik kategóriába sem tartozom. Nekem a próbákon is tudnom kell, hogy mit miért teszek. Ezért viszont hajlandó vagyok bármennyit dolgozni, töprengeni, kérdezni, vitatkozni.

Tudna erre példát mondani?

Sütő András Káin és Ábel című drámájában legelőször is el kellett döntenem, hogy valón miért keres Ádám a borban vigaszt? És végül rájöttem, az Évával való szerelem kudarca keserítette el, és hogy Káint olyannak tudja, amilyen ő maga szeretett volna lenni fiatalkorában, és amilyen nem lett. Ádám monológjában nem a bibliai figura szólt, hanem én magam — saját fiam, feleségem, szerelmem idéztem. A jellemformálásba belejátszik a magam általános humanista szemlélete is, hozzásegít, hogy minden esetben megkeressem és átéljem a másik fél igazát is.

A szerepek skálája, szerencsére, szélesebb annál, mint hogy minden figurában önmagát játssza!

Itt van például Zürcsev, Katajev Bolond vasárnapjában. Amikor a fejemre teszem a parókát, hirtelen más emberré válok. Amikor az Oszlopos Simeon aljas, kéjenc Müller urát játszottam, bevallom, az a pályatársam járt az eszemben, akit a legjobban utálok. Életemben nem sokat utaztam még, de a nagyvilágban sem a múzeumok, a terek érdekelnek igazán — inkább az emberek. Az élet — nemcsak a színész számára — a legizgalmasabb színház.

Szenvedélyesen szereti a pályát, szeret dolgozni, sokat játszik, szinte minden alakítását nagyra értékelik. Végül is, miért elégedetlen?

Nem csinálok belőle titkot, hogy az el nem játszott szerepeket sajnálom. Hogy nem kaptam, és ma sem kapom meg a lehetőséget egy-egy igazán nagy szerepben — akár a bukásra is. A másik gondom általánosabb. Mert a színész tudomásul veszi a maga múlandóságát. De azért…

Mire gondol?

Például a Karinthy-műsoromra. Amit — ne vegye öndicséretnek — de a Karinthy-tolmácsolás történetében is jelentősnek érzek. Még azt sem sikerült elérnem, hogy húsz percet felvegyen belőle a tévé. És persze, nem készült lemez sem. Volt, elmúlt, vége lett.

Én azt hiszem, Kézdy György számára ez a felfűtött indulat, ez a teremtő nyugtalanság is energiaforrás. Ami nemcsak a magánéletben, a színpadon is hajtja. De azért talán jó lenne néha valóban jó szerepekkel, nagy szerepekkel lecsapolni. Hogy utána még tisztábban, fényesebben buzoghasson.

Földes Anna

Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán

Nők Lapja 1981/45. (Forrás: Nők Lapja archívum)