Az egyik budapesti iskolában tizenkét éves gyerekeknek fényképeket mutatott a tanárnő. Fővárosi gyerekek, sose láttak még ilyet, ők már az óvodában megkezdték a tanulást, könyveik vannak, meglehetősen gazdag szókincsük, biztonságosan mozognak a villamoson és a közértben, otthon nézik a televíziót, fölkattintják a villanyt, megcsavarják a vízcsapot. Van fogkeféjük és tudnak az evőeszközzel bánni. Fürödtek a Balatonban, a Dunában, vagy a Palatínus strandon.

És most az iskolában eléjük kerül néhány fénykép egy olyan világról, melyet eddig szemmel látható valóságban nem ismertek. Pedig ez a világ autóval félóra járásnyira van az ő iskolájuktól.

Egy cigánytelep.

S a budapesti kisiskolások azt a föladatot kapják: írjanak dolgozatot ezekről a képekről. Ne is a képekről, hanem mintha ők maguk jártak volna ott: a látottakról. Gyerekek a gyerekekről.

Mit írhatnak tapasztalatok híján?

Hiszen a felnőttek is még mindig olyan keveset tudnak a cigányokról! Mit tudunk történelmükről, az ezer év előtti indiai kirajzástól kezdve a mai napig, amikor már eljutottak a világ minden országába? Nyelvükről, mely elsősorban bizonyítja indiai származásukat? Vagy csak számukról is? Hogy ma hazánk minden száz lakosa közül legalább kettő cigány. De az iskolás korú gyerekek közt ez az arány már oly mértékben megváltozik, hogy a mostani tízévesek nemzedékében száz gyerek közül nyolc-tíz a cigány származású. Hogy vannak telepek, ahol mindössze harminc-negyven magyar szót ismernek a gyerekek, mikor az iskolát kezdik.

Minderről alig tudnak ezek a fővárosi tanulók, ők csak a fényképekről írnak dolgozatot, arról, amit éreznek a képek láttán.

R. Éva így ír:

„Irénke néni az egyik órán behozott pár darab képet. Ilyent még nem láttam, városi ember nem is gondol ilyenekre. Vályogból készült putri volt összetákolva, se ajtaja, se ablaka. Milyen lehet télen ebben a mogorva kinézetű vályogban? Kémény van, de nincs mivel fűteni. De a képen még valami megdöbbentő látvány tárul a szemünk elé.

Egy kis cigánygyerek áll a ház előtt, mezítláb, vékony ruhában fagyoskodik. A városi gyerekek örülnek a télnek, de nekik, vagyis a cigányoknak ilyen időben a legnehezebb. Gondolom, szeretné mindenki, hogy ezek a cigánycsaládok jobb sorsra jussanak. Hát lehet így élni?”

„Nagyon sajnálom ezeket az embereket” — írja egy kisfiú. — „Még talán életükben nem hallották azt, hogy televízió, rádió, sütemény, rendes lakás, tiszta ruha… Tehetnek ők arról, hogy cigánynak születtek?”

G. Julianna: „Lehet, hogy barátjuk sincs? Talán nem áll szóba velük senki? Az emberek azt hiszik róluk, hogy lopnak, pedig van, amikor rendesebbek és becsületesebbek a többinél. A világ oly eltaszító számukra, nincs kihez fordulniuk… Talán van, aki védőszárnyai alá veszi majd ezt a családot.”

„Hihetetlen, de mégis igaz, hogy nemcsak hazánkban, hanem szerte a világon vannak még ilyen életkörülmények… A kislány kékre van fagyva a hidegtől, vacogva néz. Én jól vagyok táplálva és öltöztetve, most rápillantok és hirtelen melegem lesz” — írja T. Éva.

„Nem is gondoltuk volna, hogy a XX. században is előfordul ilyen.” „Városi embernek szörnyű látvány”. „Elhatároztam, hogy segíteni fogok rajtuk.” „Ezek a gyerekek azért vannak erre kárhoztatva, mert cigányok?” „Így nem lehet élni.” „Hej, ha én tudnék valamit segíteni!”

Ötven dolgozatot olvastam el, ez volt az alaphangjuk. Nemcsak sajnálkozás, hanem emberség. „Remélem, kétezerben nem lesz köztünk különbség” — írja egyikük.

Kétezerben ezek a gyerekek negyvenévesek lesznek.

Sípos Gyula

Kiemelt kép: Fortepan / Schiffer Pál
(A kép a Mit csinálnak a cigánygyerekek? című film forgatásakor készült.)

Nők Lapja 1972/7. (Forrás: Nők Lapja archívum)