Pillanatfelvételek:
Párnás termetű, húsos arcú, negyvenes nő álldogál, előtte a földön, térítőn, vékony termetre szabott, téglaszínű kabát, rakott szoknya, ilyen-olyan ruhanemű.
— Kihíztam. — Tekintetében bánat. — Tíz kilót szedtem föl az elmúlt két esztendőben.
Öregember egyedül. Sajnálkozik:
— Ha előbb jöttek volna… egy gyönyörű brüsszeli ruhát adtam el. A lányom kapta csomagban. De elsöpört. Norvégiába. Minden cuccot itthon hagyott.
Az öreg árul egy fémvázát is. Virágdomborítással és felirattal: Don-kanyar. Ott volt ő is. Hazahozott egy lövedéket, abból készült a virágtartó. Kétszáz forintra tartja. Mire másodszor húzunk el mellette, már elkelt.
Bűbájos kis fantázia-állatokat kínál egy fiatal házaspár. Az állatok össze-vissza csavart, csomózott szövethurkák. Kislányuk csinálja. Tízéves. Gazdag képzeletű gyerek, mindig kitalál valamit. De kihoztak még egy rézgyertyatartót és egy mozsarat is. Megunták.
„Ütő András, a Besnyői Művészetbarátok Körének tagja” — kis tábla a tarka cseréptálak mögött. Feleségével együtt árul az idős férfi. Eddig csak kedvtelésből gyúrták, égették ezeket az új eljárással készült edénykéket. A Besnyői Művészetbarátok Körének tagjai valamennyien nyugdíjasok, ki cserepet formál, ki fát farag, ki meg muzsikál. Minden hónapban összejönnek a gödöllői művelődési házban és bemutatják egymásnak legújabb alkotásaikat.
Idősebb házaspár — alaposan be- és felöltözve a hideg ellen — gyerekholmikat, kabátkákat, kiscipőket, ruhácskákat kínál. Az unokáké. Kinőtték már…
— A lányomé — középkorú nő mutat egy elegáns meggyszínű télikabátra. — Orvosnő. Csináltatta. De annyi a holmija, hogy megunta, mielőtt hordta volna. Kétezerötszázba került, ötszázért odaadom.
Testes asszony mályvaszínű ruhát tart maga előtt. Jobb- és baloldalon bőven kilóg mögüle a nő. Fölösleges a magyarázat, miért akar megválni a karcsú kis mályvaszínűtől. Mellette a család másik két tagja, ők is hoztak himihumit, de már túladtak rajta.
E kis villanások az EXPO Zsibijéről származnak. A vásárvárosi Skála csarnokban rövid ideje helyet adtak egy kisebb területen a privátoknak. Ingyen árulhatnak, vehetnek, csereberélhetnek. Csupán helyjegyet kell váltaniuk ötven forintért. De amikor távoznak, visszakapják a pénzt. A tikett csak arra való, hogy rendet hagyjanak maguk után.
Dr. Inotai Csaba, a Skála-EXPO Áruház igazgatója szerint a Zsibi nagy közönségsiker. Hiszen ki-ki eladhatja az otthon fölöslegessé vált, megunt holmiját. Ha akad rá vevő. És legtöbbször akad. A forgalom egyre nagyobb!
— Milyen áron kelnek el a portékák?
— A kereslet és kínálat szabja meg. Múltkor például 18 000 forintért kínált valaki egy bundát. Ugyanezt 15 000-ért lehetett megkapni a konfekciórészlegünkben. Újonnan. Persze, a kutyának sem kellett a használt.
— Milyen rendelkezések szabályozzák a „Zsibit?”
— Nem szabad élelmiszert, élvezeti, tűz- és robbanásveszélyes cikket árusítani, továbbá gyógyszert, élő állatot, külföldről származó árut vámcédula nélkül. Csak 16 éven felüli magyar állampolgárok árulhatnak.
Dél felé dagad, terebélyesedik a forgalom.
Egy nő parókákat rak ki. Szőkét, vöröset, melírozottat, gesztenyebarnát.
— A lányomé.
— Mi a lánya? Táncosnő?
— Nem.
— Fodrásznő?
— Nem.
— Színésznő?
— Eltalálta.
— És miért adja el? Férjhez ment és otthagyta a színpadot?
— Nyert.
Egy másik asszony barna bőrkabátot tart a karján. Félénken, oldalazva lépeget. El akarná adni, de még sohasem próbált ilyesmit. Olyan kínos neki: „Mit gondolnak, ugye ötszáz forint nem lenne túl sok?
Nagy a sikere fotós kollégám fényképezőgépének. Sorra szólítják meg: mennyire tartja?
Szöveg: Kertész Magda
Fotók: Nádor Ilona
Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Rendőr
Nők Lapja 1982/7. (Forrás: Nők Lapja archívum)
