Kérdés:
,,Van egy harmadik osztályos kislányom. Jólelkű, jószívű, segítőkész, jó tanuló, szófogadó, igazmondó kislánynak ismerem kilenc éve. Nem napközis. A tanítás után hazajön, mesél az aznap történt dolgokról, a gyerekekről, a tanítóról. Még az év elején tollbamondás volt. A huszonhat gyerek közül hibátlan dolgozatot senki nem írt, s csak két gyerek volt, akinek csak egy hibája volt. Az egyik az én lányom. De mindenki egyest kapott. Nem akartam elhinni, hogy harmadikosoknak ezzel kezdődhet az év. Megkérdeztem a tanárnőt: „Ez komoly?” „Igen!” – volt a válasz. Aztán egyre többször vettem észre a lányomon, hogy fél. Nem akar iskolába menni, szeretne beteg lenni… Mert nagyon sok a büntetés, az egész osztályt bünteti a tanárnő, hol úgy, hogy nincs szünet az órák között, hol egy helyben kell állni tanítás helyett, „ha rosszak voltak”. Az én gyerekemre a tanárnőnek a legutóbbi időkig semmi panasza nem volt, viszonylag gyakran találkoztunk, szülői értekezleten, iskolai könyvárusításkor, papírgyűjtés alkalmával. És most egy különös üzenet érkezett. A kislányomnak be kellett írnia az ellenőrzőjébe, hogy: „Sumákoltam!” A tanárnő aztán aláírta: „Ma hamisan, valótlant állított. Nem mondja el otthon, hogy ő milyen kislány valójában. Sajnos sok esetben észre kellett vennem már, hogy sumákolós, hátulról gondolkodó gyermek lett mára. Kérem tisztázzák vele, hogy nem érdemes így, sokkal inkább az egyenes út a hasznos. ” Mi történt? A gyerek matematikából nem a teljes házi feladatot írta meg (valószínűleg nem figyelt eléggé, amikor a leckét feladták). Mikor ezt észrevette, megrémült. Ekkor már nem volt módja rá, hogy jelentse a tanárnak vagy a leckefelelősnek, mert túl voltak a „jelentési időn”. (Ha a jelentési időn belül jelent, akkor is egyest kap, de csak kis egyest.) Hogy a nagy egyest elkerülje – még nem kapott egyest, mióta az iskolába jár – hozzáfogott, hogy gyorsan megírja a hiányzó példát. A padtársa észrevette és „természetesen” jelentette a „sumákolást”. Ezt a tanárnő nyomán a gyerekek is így nevezik és tudják, hogy azonnal jelenteni kell. Ezt követte a megszégyenítés és az üzenőfüzetbe íratás. Mit tegyünk? Én volnék túl érzékeny? Helyes így megbélyegezni egy kilencéves gyereket, aki eddig az osztályban a legjobb tanulók közé tartozott? Hogyan küldjem iskolába nap mint nap a gyereket valakihez, akinek a szeszélyes szigorúságától hetek, hónapok óta fél, hacsak szóba kerül a dolog, sírni kezd… Tényleg „mára már” rendszeres hazudozóvá, azaz sumákolóvá lett volna a gyerekem? Vagy inkább azon kellene elgondolkoznom, hogy hogyan készítették fel a pályára ezt a fiatal tanítónőt, milyen nevelési módszereket tanítottak neki? ”
Válasz:
Örülnék, ha azt mondhatnám: szálljunk harcba az igazunkért és a gyerekekért. De túl sok olyan esetet láttam, amikor végül mégiscsak a gyereken, a gyerekeken csattant az ostor (még ha valahol, felsőbb fokon a szülőknek igazat adtak is).
Ezért én, ha a szülők helyében volnék, mindenekelőtt elmenteném ettől a tanítónőtől, s mivel ez egy iskolán belül nagyon nehezen lehetséges, elhoznám ebből az iskolából a gyereket. Másik iskolába, másik tanítónőhöz – persze előbb igyekeznék alaposan körülnézni, nehogy a gyerekem cseberből vederbe essen.
Egyébként: a fent leírt pedagógiai módszerekben a tanítónő tehetetlensége fejeződik ki. Világszerte elvégzett vizsgálatokból tudjuk, hogy a büntetés, a félelemkeltés, a „leosztályozás” a pillanatnyi idomításban hasznosak lehetnek, de a valódi teljesítményt súlyosan rontják és néhány év elteltével rettenetes agresszióban (vagy mély depresszióban és más betegítő hatásokban) csapnak vissza. A megszégyenítésről is tudjuk – Magyarországon már György Júlia vizsgálatai óta, tehát jó néhány évtizede bizonyítottan is – hogy rongálja a gyerekek fejlődési lehetőségeit, negatív irányba löki őket, mintegy belekényszerítve a rossz szerepbe.
Eduard Claparéde élesen fogalmaz, amikor gyerekekről szólva azt mondja: „Nem az a gazember, aki hazudik, hanem akinek hazudnak.” Ugyanis az olyan ember, akinek nem lehet az igazat megmondani. És mit mondhatunk arról a nevelésről, amelyik spicliket nevel? Tudjuk, hogy ezen az égtájon évtizedekig ez volt az egyik nevelési eszmény, szobrot állítottak annak a kisgyereknek, aki még a szüleit is feljelentette. Az alattvaló jelent… De egyébként a kilenc-tíz éves gyerek esetében az volna normális – és életkorának megfelelően etikus – ha kortársát védelmezné a felnőttvilággal szemben. Ez a barátságok klasszikus korszaka, most tanulja – most kellene tanulnia – a szolidaritást még akkor is, ha ez adott esetben akár a betyárbecsület álarcát ölti.
Én biztos vagyok benne, hogy gyereke nem lett „mára már” rendszeres hazudozóvá, azaz sumákolóvá. A kislány viselkedése teljesen normális – a tanítónőé nem az. És: egyáltalán nem „hátulról gondolkodó” – ne beszéljünk most a nyelvi szempontokról, képzavarról – hanem nagyon is egyenes gondolkodású gyerek a kislánya.
Én is azt hiszem, együtt kellene azon elgondolkodnunk – sokunknak, egyre többünknek – állampolgári öntudatossággal, hogy hogyan is készítik fel a pályára tanítóinkat, tanárainkat, akiknek a kezébe gyerekeinket vagy tíz-tizenkét évre, legalább egy fél napra, odaadjuk, oda kell adnunk.
Kiemelt kép: Fortepan / Kotnyek Antal
Nők Lapja 1996/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
