A múlt század hangulatát idéző, ódon épület Budapest második kerületében, a Marcibányi téren áll. Talán még az ott lakók sem tudják, hogy több mint száz éve már, s az a nap, amikor 1885-ben átadták, jeles esemény volt a főváros életében. A székház avatására ugyanis eljött a lövészegylet legfőbb főlövészmestere, a király, Ferenc József is. (Ez a tiszt ma Göncz Árpád államelnöké.)

Ám a mai Budapesti Polgári Lövész Egyesület története jóval régebbről ered. Tíz évvel a török kiűzése után, 1696-ban alakult meg. Kezdetben a város önvédelméből is kivette a részét, idővel azonban a társasági élet egyik központja lett: amíg az urak célba lőttek, a hölgyek és a gyerekek tánciskolában, színielőadásokon szórakozhattak. A XIX. század végének krónikája viszont már női versenyekről is beszámol.

A BELE a három évszázadban mindvégig a hazai sportlövészet fellegvára volt, 1989-től nemcsak régi, patinás nevét viseli (korábban az MHSZ Központi Lövész Klubja volt), hanem az egyre gyarapodó amatőr lövészekkel együtt lassan-lassan visszatér a régi társasági hangulat is.

Az egyesület (világ)hírnevét azonban ma még sportolói jelentik, az egykori olimpiai, világ- és Európa- bajnokok sikereinek három igazi örököse van. Három hölgy.

Igaly Diana egyéniben junior világ- és felnőtt Európa-bajnok, csapatban világ- és Európa-bajnok

A legerősebb idegnyugtatóval felér egy tízperces beszélgetés vele. Nyugodtsága, kiegyensúlyozottsága ragályos, nincs egy felesleges mozdulata sem. Lenyűgöző az az égbekiáltó ellentmondás, ahogy egy romantikus fiatalasszony a sportlövészet legférfiasabb ágáról, a skeetről, azaz a koronglövészetről beszél.

– Nekem olyan természetes ez az egész – mondja. – Fegyverek között nőttem fel, hiszen a szüleim is ugyanezt a sportot űzték. Emlékszem, hatéves lehettem, amikor apu nem bírta a szekírozásomat és megengedte, hogy elsüthessem a puskát. Igaz, ketten álltak mögöttem, nehogy hanyatt essek, amikor „visszarúg”.

De az még nem is minden, hogy valaki állja ezeket az ütéseket. Vajmi keveset érne kitűnő reflexek nélkül, mivel a félkör alakú pálya különböző pontjairól 3 másodpercen belül röppennek fel a korongok, s a versenyzőnek 1,7 másodperce (!) marad a csípőből felemelt puskával a célzásra. Nem beszélve arról, hogy ezt egy versenyen 225-ször kell megtennie. Bármennyire férfiasán hangzik mindez, a skeeteseknél nem ritka a koedukált verseny, s a nők nem vallanak szégyent a férfiak között. Diana is nyert már ilyen mezőnyben ezüstérmet, méghozzá a magyar bajnokságon, s ha Európa-bajnok csapattag társnőivel szemben kivívná az olimpiai indulás jogát, Barcelonában is hasonló próbatétel várna rá. Az ötkarikás játékokon ugyanis még nem választották ketté a két nem versengését.

Ha még ezeket hallván sem ámultak el, van további meglepetés. A 27 éves Diana ugyanis a Kamaraerdei Diana Vadásztársaság egyik legjobb vadásza.

– A vadászatnak ugyanolyan szigorú szabályai vannak, mint a versenyzésnek – folytatja -, s ezek is a sportszerűségen alapszanak. A vérbeli vadászt nem az ölés vágya fűti, gyakran vagyunk úgy kint az erdőben, hogy csak csodáljuk a természetet és figyeljük a vadakat, el sem sütjük a puskát. De ha lövünk is, sportszerű a küzdelem, mert az állatnak ugyanolyan esélye van elszaladni, elrepülni, mint nekünk eltalálni.

Diana hatéves volt, amikor először vehetett kezébe puskát. Kisfia, Tamás ugyanennyi lesz márciusban, de őt nem a lövészet érdekli, hanem inkább az autók. Ám így is a mami leghűségesebb szurkolója, s kedvenc maciját versenyek előtt mindig becsempészi a sporttáskába.

A kabala eddig segített is.

Joó Éva egyéniben világ- és Európa-bajnok, csapatban Európa-bajnok és kétszeres vb-második

Nehezen adja meg magát a fotós kérlelésének, hogy végre mosolyodjon már el. Pedig egyáltalán nem rosszkedvéről, hanem örökös derűjéről ismert. Az a ritka, ha nem áll mosolyra a szája.

– Persze, hogy szeretek nevetni, de nem rendelésre… – berzenkedik.

Azt azonban csak az igazán közeli barátai tudják róla, hogy magányos óráiban – amiket annyira szeret és hiányol – mostanában sokszor elmereng. S az ok nagyon is emberi:

– Nemrégiben elgondolkodtam azon, valójában ki is vagyok én, mennyit is érek. Azzal tisztában vagyok, hogy eredményes sportolónak tarthatom magam, de hiányzik a megbecsülés, vágyom rá más területen is. Hol? A tanulásban, aztán majd a munkában.

Ami igazán érdekli és vonzza, nem áll közel a lövészethez, ahhoz az életstílushoz, amit az állandó utazás és versenyzés követel. A természetet, az állatokat, az egyedüllétet kedveli. Ezért is született meg a nagy elhatározás, hogy talán már az idén jelentkezik a Kertészeti Egyetem táj- és parképítő szakára. Miért csak talán? A válasz és a magyarázat egyetlen szó: olimpia.

– Eredményeink alapján a magyar női puskások négy helyet kaptak az indulásra – magyarázza. – Még nem dőlt el, hányan utazunk, ki hány számban versenyez. Én azonban biztosra veszem a részvételemet, hiszen csak így lehet tudatosan és célratörően felkészülni, így most ez a legfontosabb, s aztán majd meglátom, belefér-e az időmbe és az erőmbe a felvételi.

Olimpiai érem? Esetleg arany? Az egyedüli, ami a gyűjteményéből hiányzik. S a barcelonai siker talán azt is meghozhatná, hogy szülő- és lakóhelyén, Százhalombattán megismerik, felismerik az emberek. Mert ma még az utcájabeliek sem nagyon tudják, hogy ő az a Joó Éva, aki 22 évesen a világ egyik legjobb női légpuskása.

Fehrentheil Bernadett csapatban Európa-bajnok és kétszeres vb-második

Zavarba hoz, mert alig van közöttünk néhány év, de megkérdezi, hogy visszategezhet-e. Amúgy sem igazán beszédes, magától semmit sem mond, csak a kérdésre válaszol, arra is lehetőség szerint röviden.

– Sosem voltam társasági ember. Tömegben is gyakran érzem magam egyedül – meséli. – Ezért is köszönhetek sokat a főiskolának, mert ott olyan évfolyamtársaim voltak, akikkel igazán jól éreztem magam, akikkel kölcsönösen segítettük egymást. No és náluk nem kellett attól tartanom, hogy elkezdenek a célzóvízzel és a katonasággal viccelődni, ha a sportágamról beszélgetünk.

Bernadettről egyszerű lenne azt állítani, hogy későn érő típus, amiért két évvel ezelőtt, 24 évesen aratta első igazi sportsikereit. Ám az ő életében nem ez a kulcsszó, hanem – a lelkiismeretesség. Az az eltökéltség és dac, hogy mindent a legjobban, a legtökéletesebben csináljon. Négy éven át ezt a tanulás jelentette a számára.

Bár azt is mondhatnánk, hogy az a négy esztendő mégiscsak kitérő volt. Hiszen a tanárképző főiskolán magyar-könyvtár szakon végzett, pedig nem ez volt a szíve vágya. Az akkor teljesült, amikor három sikertelen próbálkozás után végre felvették az ELTE kulturális antropológia szakára, ahol Dél-Amerikával és az indiánokkal is foglalkozhat. De ezzel került csak igazán dilemma elé:

– Kemény és fájdalmas elhatározás volt, de meg kellett hoznom, így nem tudom, hogy mikor fogom majd befejezni az egyetemet. A sportban most jöttek az eredmények, s úgy érzem, ez most fontosabb a tanulásnál. És nemcsak azért, mert ezzel tartozom az edzőimnek és a társaimnak, hanem mert Évával ellentétben nekem a sport jelenti a biztos pontot, a mércét, itt az eredmények megmutatják, hol is tartok, mit is értem el.

Barátsága Évával sokkal több annál, mintsem hogy jól kibeszélgessék magukat. A segítőtársa, akinek fanatizmusa az edzések holtpontjain is átsegíti, a vetélytársa, akivel a versengés sosem hitt tartalékokat mozgósít benne, a csapattársa, akinek oldalán háromszor állt már világversenyek dobogóján.

– Olimpia? – réved el egy röpke pillanatra. – Nem igazán gondolok rá. Közelebbi célok is vannak, mindjárt február végén a budapesti légfegyveres Európa-bajnokság. Oda szeretnék eljutni és ott jól szerepelni. Számomra ez a realitás, nem pedig Barcelona. Látod, azért is jó a sport, hogy az ember tisztában lehessen a képességeivel, és ahhoz szabja a vágyait. 

Beke Csilla

Kiemelt kép: Fortepan / MHSZ

Nők Lapja 1992/7. (Forrás: Nők Lapja archívum)