Kérdés: „A lányom azt mondja, hogy a kisfia – az én unokám, aki most négy és fél éves – talán nem is normális, mert teljesen kezelhetetlen. Ez engem nagyon elkeserít. Én azt tapasztalom, hogy amikor a gyerek nálunk van, semmi bajunk nincs vele. Igaz, hogy én játszom vele és sokat mesélek neki, a nagyapja meg gyakran hívja fúrni-faragni, szerelni, amit imád. Ha aztán a lányom megjelenik, érte jön, hogy elvigye, tényleg mintha ezer ördög bújt volna belé. Csíp, rúg, harap, szemtelenkedik, köpköd. Ha más gyerekek közé viszem, például a játszótérre, ott is néha bevadul és verekszik. Ez a gond vele az óvodában is. Én ezt annak tudom be, hogy az apja folyton csak »bokszolóst« játszik vele. Ha kérem, hogy ezt ne tegyék, durván leintenek. Amúgy a lányomék nagyon elfoglalt emberek, keveset vannak otthon, olyankor sokszor fáradtak és idegesíti őket a gyerek. Nálunk lehetne, jól is érzi magát, minket nem zavar, de a lányom ragaszkodik hozzá, hogy velük lakjon, a vejem szerint pedig mi a kényeztetéssel csak elrontjuk. Ez utóbbit nem fogadom el, de hogy egy gyerek a szüleivel éljen és az anyja közelében legyen, azt én is fontosnak tartom. Vajon van-e itt jó megoldás? Mit kellene tennünk a gyerek érdekében?”

Válasz: Embertani kutatásokkal foglalkozó orvos-pedagógustól (Kontra Györgytől) hallottam már jó pár évvel ezelőtt: „A mai gyerekek nem vitaminhiányban, hanem krónikus felnőtthiányban szenvednek.”

Az a kisfiú vagy kislány, akinek mindkét szülője „nagyon elfoglalt” és mire hazaér, már fáradt és ideges (többek közt attól is feszültek ilyenkor elsősorban az anyák, hogy érzik, valamit mulasztanak gyerekeik körül), az ilyen gyerek sokszor válik „kezelhetetlenné”. Vannak gyerekek, akik visszahúzódnak, magukba süppednek, hajukat csavargatják vagy ujjukat szopják, ha úgy érzik, hogy nem jut nekik elég a szeretett felnőttből és vannak, akik ilyenkor tombolnak, dühöngenek, támadnak.

Nehéz a nagymama kérdésére válaszolni. Leírásából az látszik, hogy ez a kisfiú egyelőre náluk volna jobb helyen, persze úgy, hogy a kipihent anya is gyakran jönne és ő is tudna játszani gyerekével és mesélni neki. Mert a játékban és a mesében tud csak igazán teljesülni a gyereknek az a vágya, hogy „együtt legyen” a felnőttel és érzelmi biztonságot, érzelmi melegséget kapjon tőle.

A „kezelhetetlenségnek” persze sok más oka és formája is lehet – a testvérféltékenységtől a pszichoorganikus szindrómáig (POS) vagy éppenséggel a túlzott engedékenységig, amikor a gyerek izgatottan keresi a határokat, próbálgatja, hogy meddig lehet elmenni.

Ami pedig a „bokszolást” illeti: nem igazán jó játék. A gyerekben feszültséget kelt; félelmet és agressziót egyszerre vált ki belőle. Akkor már inkább a birkózás – persze az is csak akkor, ha nem az egyetlen és állandó játék.

Kiemelt kép: Fortepan / Kellner Ludwig

Nők Lapja 1996/7. (Forrás: Nők Lapja archívum)