Négy fiú ül a sárospataki nyári kollégium megnyitó ünnepségén egymás mellett az első sorban. Hajuk rövidre nyírva, kezük zsebre vágva, szűk nadrágjuk feszül előrenyújtott lábukon, időnként a rágógumit nyelvükkel félrelökve sugdosnak egymásnak valamit. Az angol nyelvű fordítóra odafigyelnek, s amikor az egyik házigazda az elnöki asztalnál megnyitó beszédében angolra váltja a szót, mondván, nem szereti, ha mások tolmácsolják, szájuk — amúgy amerikaiasan — széles mosolyra húzódik.

Nézem őket, ezeket a magyar szóra érkezett (magyar? magyar származású?) 15—16 éves fiúkat, és sok minden eszembe jut. Az öreg pincér a New York-i Madison Avenue egyik mellékutcájának magyar vendéglőjében, aki — amikor talán harmadszor tévedtem be oda ebédelni —, már törzsvendégnek tartott, s az öregedő pincérek szokása szerint, ha megengedi az üzletmenet, megállt az asztalomnál, és mesélt. You see, látja, uram, egész életemben magyar vendéglőben dolgoztam, amióta csak megérkeztem Amerikába, you know, tudja, nem volt szükségem arra, hogy megtanuljak angolul, igaz, időm se lett volna rá, mert reggeltől estig talpaltam az üzletben. Annyit tudok, amennyi a felszolgáláshoz kell. A feleségem meghalt, a gyerekek iskolába jártak, azután egyszer csak azt vettem észre, hogy ők angolul beszéltek, én magyarul. Well, így történt, hogy nem értjük meg egymást.

Származásnyelven

Így, egyszerű angol szólásokkal megtűzdelve, tárgyilagosan elmesélve nem hat olyan tragikusan a történet, mint azé a fiatalasszonyé, aki egy nyugat-európai úton férjével és három gyerekével Franciaországban maradt. A férje hamarosan odébb állt, az asszony munkát keresett, és talált mint csomagoló egy gyárban, a három kisgyerek intézetbe került. Az anya a fárasztó munka mellett — és után — nem tudott nyelvet tanulni, a gyerekek az intézetben hamar megtanultak franciául, és gyorsan elfelejtettek magyarul. Van-e szomorúbb, mint amikor a gyerekek úgy szakadnak el anyjuktól, hogy a szó szoros értelmében nem értik meg egymást?

A négy fiú esete persze más. Bizonyára megértik egymást szüleikkel angolul, de nem beszélik valamelyik szülőjük anyanyelvét, a magyart. Azért jöttek a sárospataki nyári táborba „magyar szóra”, hogy a magyart mint származásnyelvet tanulják. (Lőrincze Lajostól megkérdezte egy rádióriporter, vajon neki köszönhetjük- e az új fogalmat? „Nem — válaszolta a professzor —, de szívesen vállalnám.”)

A kőszegi Juirisich Miklós Gimnáziumban egyre eredményesebben működnek a külföldön élő magyar gyerekek részére létrehozott gimnáziumi osztályok. De mit adhat egy két-három-négy hetes nyári tábor magyar származású gyerekeknek (a 14—18 éveseknek Sárospatakon, s legújabban Baján,,a 10—14 éveseknek a Balaton mellett)? Azoknak, akik többé- kevésbé beszélnek magyarul, sokat. Már csak azért is, mert magyar gyerekekkel vannak együtt.

Azoknak, akik úgy érkeznek ide, hogy nem tudnak magyarul, mindenesetre annyit, hogy kedvük legyen folytatni a magyar nyelv tanulását magánúton (esetleg a családban), ahol lehet, középiskolában, esetleg egyetemen is, a világ valamelyik táján. A világ 23 országában 78 egyetemen folyik a magyar nyelv és irodalom oktatása, 19 ország 34 egyetemén 43 magyar lektor és vendégtanár oktat a Művelődésügyi Minisztérium kiküldetésében. A szomszédos Ausztriában a kormány is ad bizonyos támogatást a magyar nyelv tanításához, Svédországban törvény biztosítja a bevándorlók anyanyelvének tanulását hivatalos tantervben, s támogatja a magyar tanárok továbbképzését a Debreceni Tanítóképző Főiskolán szervezett tanfolyamokon. Az egyesült államokbeli Bloomington egyetemén magyar—amerikai együttműködéssel létesült magyar tanszék, a kanadai Torontóban a kanadai kormány segítségével — a hallgatók 80—85 százaléka magyar származású —, ugyancsak az Egyesült Államokban Louisianában, ahol már a Kossuth-emigráció néhány jelentős személyisége megfordult, s azután a második világháború táján újabb csapat érkezett, kihalt a magyar szó, a hetvenes években a harmadik generációs, már csak angolul beszélő gyerekek számára szüleik, nagyszüleik nyelvén újra megindult az oktatás. Hazai tanerők is segítenek a louisianai gyerekek magyar nyelvű tanításában.

A család a nyelv műhelye

Az oktatási intézmények szerepét nem lebecsülve megállapíthatjuk, hogy a nyelvápolás jórészt egyházközségek, egyesületek, vagy éppen cserkészcsapatok kezében van, az anyanyelv megőrzésének és ápolásának természetes műhelye azonban mégiscsak a család. A kisgyerek logikusan gondolkodik. A vegyes házasságokban, ahol az apa és az anya különböző nyelvű, s mindkettő gondot fordít arra, hogy gyereke az ő anyanyelvét (is) megismerje, a gyerek mindegyikkel a saját nyelvén beszél.

De logikus a gyerek abban is, hogy amikor iskolába kerül, s a befogadó ország nyelvén tanul, egy idő után úgy érzi, és ezt esetleg szóvá is teszi, hogy őt feleslegesen gyötrik egy nyelvvel, amelyet osztálytársai közül senki sem ért. Ha ezeken a nehézségeken nem sikerül a gyereket átsegíteni, könnyen bekövetkezhetnek olyan esetek, amilyenekről szégyenkezve beszélnek — vagy inkább hallgatnak — a külföldi magyar egyesületek vezetői, a magyar nyelvet és irodalmat oktató egyetemi tanárok, vagy éppen magyar közösséggel foglalkozó lelkészek, hogy gyermekük nem, vagy alig beszél magyarul. Van az ellenkezőre is példa; a gyerekek hibátlanul beszélnek „apjuk nyelvén”, igaz, ehhez a legtöbb esetben az is szükséges, hogy korábban már az anya is megtanuljon — ha nem is tökéletesen — magyarul.

Jövőre készülnek megünnepelni Kanada nyugati partvidékén az első magyar település megalapításának századik évfordulóját. Ott már csak nyomai vannak annak, hogy magyarok voltak az első telepesek. Jövőre lesz százéves a William Penn nevét viselő biztosítótársaság is, mely eredetileg Verhovay Betegsegélyező Egylet néven alakult az egyesült államokbeli Pittsburgh-ben, s kilencvenéves az ugyancsak betegsegélyező egyletként alapított Amerikai Magyar Református Egyesület, mely magyarságát — akárcsak a William Penn — ennyi idő után is őrzi. Ide irányult legrégebben és legtömegesebben a kivándorlás, s itt él — ha kritériumként az anyanyelvet vesszük — a több mint egymillióra becsült szórványmagyarságnak több mint a fele.

Megindult egy egészséges folyamat

Herder, a nagy német irodalmár a XVIII. század végén megjósolta a magyar nyelv pusztulását. A magyar nyelv azonban bebizonyította életerejét. Sokkal több okkal-joggal emelte fel aggódó szavát a XX. század második felében Kodály Zoltán, Illyés Gyula, Váci Mihály a határainkon túl élő magyarok sorsára gondolva. Az első visszhang Amerikából érkezett, az Egyesült Államokból, s óceánon innen és túl megindult egy folyamat, azzal a céllal, hogy megőrizze, megmentse, ápolja a külföldre szakadt magyarok nyelvét, kultúráját.

Ilyen mozgalomra persze korábban is szükség lett volna, de akkor alig volt lehetőség a szóértésre. Az ötvenes évek sem itt, sem ott nem voltak erre alkalmasak. Itthon gyanús volt, akinek rokona élt külföldön, amott a gyors asszimilál ódás, a beolvadás, a származás lehető leggyorsabb elfeledése volt divat. Míg azután a hatvanas években itt is, ott is más szelek kezdtek fújdogálni.

A magyarság megőrzéséért

Így jött létre 1970-ben az Anyanyelvi konferencia, melyen az elnöklő Bárczi Géza akadémikus így fogalmazott: „Az Anyanyelvi konferencia a világ minden tájáról gyűjtött össze számos olyan magyart, akik eddig is lelkesen munkálkodtak, s ezután is el vannak szánva munkálkodni a magyarság megtartásán, akik odakinn magyar intézményeket, iskolákat létesítettek és tartanak fenn, akik gondozzák nyelvünket, és tanítják a harmadik- negyedik nemzedék magyarjait, akik ápolják a kis közösségek magyar életét, akik a külföldi magyar sajtót vezetik, akik a szószéken magyarul hirdetve meggyőződésüket, ébren tartják az anyanyelv magas szintű ismeretét, akik a művészetek: dal, tánc, zene varázsával kötik össze az óhazai munkát az újhazai jelennel.”

Ezen a konferencián hangzott el ez a drámai kérdés az Argentínából érkezett dr. Kóródy Tibor szájából: „Érdemes-e a mindenképpen elvesző túlnyomó többség mellett ezért a törpe kisebbségért, a veszett fejsze nyelének számító 10—12—15 százalékért olyan erőfeszítéseket hozni, és olyan súlyos áldozatokat vállalni, amelyek szükségesek még a jelentéktelennek látszó töredék megmentésére is? Hadd szavazzak elsőnek én a feltett kérdésemre, mégpedig egy harsány és meggyőződéses ,igen’-nel!”

Az azóta eltelt 15 év bebizonyította, hogy érdemes. Mert nemcsak a bevezetőben említett sárospataki, balatoni, bajai táborok fiatal lakói viszik magukkal gazdagabb nyelvtudásukat és az óhaza szeretetét, nemcsak a debreceni nyári pedagógus- továbbképző tanfolyamok hallgatói térnek vissza új hazájukba felkészültebben. A fogadtatás — valljuk be — kezdetben nem mindenhol volt kellemes. De azok, akiket esetleg itt-ott bizalmatlanul, vagy helyenként éppen ellenségesen fogadtak, ma már nemcsak szívesen látott, de nagyon várt vendégek. Az idei, Veszprémben tartott V. Anyanyelvi konferencia előtt már olyan helyekről is hallottunk, olvastunk elismerő szavakat az anyanyelvi mozgalomról, ahonnan korábban nem vártunk volna, s azt is felfedeztük egy velünk szemben barátságosnak nem mondható, külföldön magyar nyelven megjelenő lapnak az Anyanyelvi konferenciáról szóló hírei között, hogy Vándorének címmel megjelent Magyarországon a külföldön élő magyar költők antológiája. Közölhette volna a lap azt is, hogy jövőre megjelenik a külföldön élő magyar prózaírók műveiből készült válogatás.

Ez is jelzi, mennyire terebélyesedett a mozgalom. Tizenöt évvel ezelőtt „csak” nyelvészeti előadásokat tartottak, pedig Bárczi Géza már akkor utalt a „dal, tánc, zene varázsára”, amely legigazabban az idén tartott Magyar Népművészeti Fesztiválon valósult meg.

A gálaműsoron, a Margitszigeti Szabadtéri -Színpadon 12 országból 25 tánccsoport lépett fel. S az irodalomismeret, a történelem, a néprajz, a képzőművészet is hozzájárult ahhoz, hogy egyre inkább összekapcsoljuk „az óhazai munkát az újhazai jelennel”. (A legutóbbi Anyanyelvi konferencia napirendjén volt az irodalom és a Képzőművészet szerepe a magyarságismeret szolgálatában). Igen, az anyanyelvi mozgalom messze meghaladta eredeti célkitűzését, hiszen ahhoz is hozzájárult, hogy létrejöjjenek a Magyar Fórum olyan rendezvényei, mint a magyar orvosok, közgazdászok, agrárszakemberek, könyvtárosok találkozója, de eredeti céljától, a szórványmagyarság nyelvművelésétől nem szakadt el, nem szakadhatott el. A külföldön élő magyar gyerekek számára készült és bevált nyelvkönyvek mellett az V. Anyanyelvi konferencián már bemutatták, s hazai és külföldi szakemberek bevonásával megvitatták a magyarul már nem beszélő gyerekeknek szóló tankönyvek próbafejezeteit. A tankönyveket a vita alapján véglegesítik, hogy alkalmasak legyenek iskolai oktatásra éppúgy, mint családi foglalkozásra.

S ha újra visszakanyarodtunk kiindulópontunkhoz, az anya nyelv forrásához, a családhoz, ne feledkezzünk el arról a lehetőségről sem, ami a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésére a külföldön élő gyerekek hazai nagyszülei rendelkezésére áll: a korábbi gyakorlattól eltérően huzamosabb külföldi tartózkodás esetén is folyósítják számukra nyugdíjukat, ha unokájukat, unokáikat magyar nyelvre oktatják. Úgy tűnik, a kezdeményezés bevált. S így a külföldön élő magyar gyerekek esetében valóban kétséges lehet, anyjuk nyelve-e anyanyelvük?

Randé Jenő

Kiemelt kép: Fortepan / Morvay Kinga

Nők Lapja 1985/51-52. (Forrás: Nők Lapja archívum)