Kérdés: „Alig vártuk kislányom megszületését. A nagyszülők is mindent előkészítettek a fogadására (egy nagy házban lakunk a szüleimmel és a férjem szülei is a közelben laknak). Ő az egyetlen unoka, mi is egyetlen gyerekek voltunk. Szép emlékeim vannak gyerekkoromból, jártam mindig a szüleimmel együtt színházba, operába, ha vendégek jöttek, én is ott ültem az asztalnál, amíg csak le nem kellett feküdni, már nagyon korán velük kártyáztam, étterembe is elvittek és színezgettem magamban, hogy ez az én gyerekemmel is így lesz. Meg is született Julcsi, egészséges volt hála Istennek, értelmes, jól fejlődött, láthatólag örült, hogy mindenki szereti és körülveszi. De már két-három éves kora körül néha megdöbbentett a dacosságával, most már négyéves, még jobban elfajult a dolog. Teljesen indokolatlan dühkitörésekkel ejt kétségbe mindenkit, nyelvet ölt ránk, szamárfület mutat, olyan szavakat mond (kaki, pisi) amiről úgy tudja, hogy „csúnya” és nem szabad mondani. Aztán, ha már mindenki kellőképpen kiborult, akkor elsírja magát, bocsánatot kér, azt mondja, hogy ő szeret minket és kétségbeesetten kérdezgeti, hogy ugye mi is szeretjük. Aztán kezdődik minden elölről. Nyaralást, telelést egyformán tönkre tud tenni. Ülünk az asztal körül, beszélgetünk és egyszer csak kitör rajta a tombolás és feldúlja az egész családot. Az óvodában nincs rá panasz. Mi baja lehet velünk, hogy ezeket a dühkitöréseket csak nekünk tartogatja? Igaz, én egy éve megint dolgozom, de hát ő ezalatt is tökéletesen el van látva. Mit kéne tennünk? Vendégek előtt különösen kínos tud lenni a dolog. Forduljunk szakemberhez?”

Válasz: Julcsi körül túl sok a komoly felnőtt, mintha az óvodán kívül csak felnőttek lennének körülötte, akik nagyon szeretik ugyan, de – ha jól olvasom a levelet – igazából felnőttes magatartást várnak el tőle. Üljön az asztalnál, beszélgessen, netán majd kártyázzon, viselkedjen illedelmesen, ha vendégek vannak, vagy ha elmegy valahová szüleivel vagy nagyszüleivel.

Julcsi nagyon szereti a családját és fontos számára, hogy őt is szeressék, s ezért nagyon sokat meg is tesz mindabból, amit elvárnak tőle. De aztán néha nem bírja tovább. Hiszen mégiscsak gyerek, négyéves kislány, akinek elsősorban rengeteget kellene rohangálnia, játszania, együtt más gyerekekkel, illetve játékra kapható felnőttekkel.

A levélből én úgy látom, hogy Julcsi egyszerűen négyéves kisgyerek szeretne lenni, s a dühkitörések azt jelzik, hogy ezt nem – vagy legalábbis csak ritkán – teheti meg otthon. Más négyéves óvodások is szavalják, kántálják a pisit és kakit, csak esetleg nem ilyen dühkitörésszerűen. Vannak szülők, akik belemennek ebbe a viccelődésbe vagy legalábbis nem sok ügyet vetnek rá, aztán ha tényleg „elég volt” a hülyéskedésből, ezt is megmondják. Azok a gyerekek, akiknek életkori megnyilvánulásait a szülők természetesnek veszik és el tudják fogadni, meglepően tapintatosak tudnak lenni abban, hogy mikor lehet így marháskodni és mikor nem. Ritkán hozzák a szülőket kínos helyzetbe idegenek előtt. Azt is jól meg tudják érteni, ha a család – egységesen és következetesen – nem tűri el az esetleg az óvodából hazahordott durvább káromkodásokat.

Julcsi viszont összekeresi szókészletét, hogy ezzel is valamit jelezzen. Julcsi szemtelenkedései és dühkitörései jelzések. Azt jelzik – azt hiszem egészséges módon – hogy nem jut elég gyerekélet (játék, mese, tréfálkozás, szaladgálás, dögönyözés, csiklandozás – csupa „értelmetlen”, de az érzelmi és értelmi fejlődés szempontjából nagyon is fontos dolog) számára osztályrészül.

Ami pedig a két-három éves kor körül előtörő dacosságot illeti, arról ugye tudjuk, hogy az én-tudat érlelődésével együttjáró, a legtöbb gyerek életében törvényszerűen bekövetkező időszak.

Azt hiszem, Julcsi ügyében nem kellene egyelőre szakemberhez fordulni. Több gyerekességre, több „butáskodásra” volna szüksége az őt körülvevő felnőttek részéről is.

Kiemelt kép: Fortepan / Gergely János

Nők Lapja 1996/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)