Elsőnek a török főtisztek foglalják el helyüket: a mohácsi Széchenyi téren hevenyében felütött harci sátrakat. Láttukra elismerően zúg a sűrű nézőtömeg. — Jönnek a busók! — hangzik mindenfelől az ujjongó kiáltás, a tér torkolatában pedig szabályos menetben feltűnnek a kifordított, torzonborz subába öltözött, rémisztő faálarcos, buzogányos szörnyalakok. Megrohanják a sátrakat. Fülsiketítőén recsegnek a kereplők — a busók diadalmasan szétverik a törököket.

Aztán meggyújtják az előtérben magasodó nádmáglyát. A hangszórókból a helyi pengetős zenekar pergő muzsikája száll. — Ijjujju! — hangzik az ősi örömkiáltás, s a busók diadalmi táncba kezdenek a máglya körül.

— Szabad a nevét? — fordulunk egy lengőhajú, félelmetes busóhoz.

— Bubrek Antal — hangzik az előremeredő, szarvas álarc alól udvariasan a válasz.

— És mikor nem busó, mi a foglalkozása?

— Üzemi munkás.

Társa, a másik busó, kidülledő szemű, paprikavörös orrú pokolfajzat, csuklójára fűzött szíjnál fogva vonszol maga után egy fiatal török rabot, aki szemmelláthatóan igen boldog.

— Bábris Fülöp és fia, István — mutatkoznak be. S a rabtartó hozzáfűzi: — Az álarcot magunk faragjuk. A cél, hogy megismertessük a fiatalokkal és fenntartsuk a történelmi hagyományt.

Így mesélték az öregeik: a sokác lakosság Mohácsról a török zaklatása elől a Szigetbe menekült, annak mocsaras, vadvizes söpredékére a török nem merészkedett. S mikor a várva várt ,,égi jel” feltűnt, átjöttek a Duna jegén; nádkévékbe öltözve, kereplőikkel rémisztő zajt csapva, maguk faragta faálarcokban! A török az ijesztő szörnyekben pokolbeli látogatókat sejtve, fejvesztetten menekült. A nagy esemény emlékére tartják meg évről évre az ősi maszkos alakoskodást — a busójárást. ,,Pogány és ocsmány szokás” — bélyegezte meg az 1783-as egyházlátogatás alkalmával a püspök úr a busózást, s arra szólította fel a város vezetőit, hogy vessenek véget az erkölcstelen hagyománynak. A püspök elporladt — a népszokás fennmaradt. A helyi népművelési .szervek és a tudós kutatók munkája nyomán ma már a sokácok is tudják, hogy a szépséges legendának semmi köze a valósághoz. 1687-ben, a ,,nagyharsányi diadal” idején, mikor a magyar és német csapatok felszabadították a török iga alatt sínylődő Dunántúlt, még nem élt sokác lakosság Mohácson. Az országos összeírás először 1715—1720 között talált délszláv nevű adófizetőket e tájon.

A busójárás mégis elevenen élő hagyomány. Gyökerei még ősibb talajba, a vogul népszokások télűző, tavaszváró, a termékenység erőit idéző varázslatába nyúlnak vissza.

— Ijjujjujju! — árad a téren a vidám farsangi kiáltás, zeng a nóta, perdül a tánc — a tanácsháza tribünjén pedig összeül a zsűri, hogy a népi karnevállá szelídült pogány szertartás legjobbjainak megszavazza a mohácsi üzemek jutalomajándékát.

(Bars)

Kiemelt kép: Fortepan / Erdei Katalin

Nők Lapja 1962/10. (Forrás: Nők Lapja archívum)