Húsz évvel ezelőtt, 1951. november 10-én halt meg Somlay Artúr, a Nemzeti Színház örökös tagja, kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész. 

Hónapokig tanultam „somlayul”, újabb hónapokig könyvet írtam róla; megkíséreltem óriás-alakjának megidézését. Olvastam írásait, széljegyzeteit, meghallgattam a tanúk gyérülő csapatát. Emily, az emlékőrző lány és Erzsébet, a feleség megnyitották előttem egy láda titkait, melyek a század egyik legnagyobb magyar művészéről vallanak. Egy könyvnyi búvárkodás, meg szellemidézés már itt van — most mégis zavartan görnyedek e kézirat fölött: mit mondhatok el róla néhány gépelt oldalon?

A láda, melyről szóltam, híres, valóságos irodalmi láda; Olaszországból került új hazájába, hogy megőrizze Somlay Artúr életét. Pordenoneból származott, éppolyan olasz, mint Somlay édesanyja: Emilia di Gricco. E ládából merítünk mindannyian, akik meg merjük idézni hatalmas árnyalakját.

Árgyélus királyfi

Milyen volt hát Somlay, kit egykor Árgyélus királyfinak hívtak (innét lett Árgyél a beceneve…)?

Őt magát idézem: „Gőgös vagyok. Alázatos. Király vagyok, szolga vagyok. Mindig, ahogy s amikor, hogy kell és illik. Ember vagyok. Művész vagyok.”

Igen, ez Somlay. Aki először mondott Ady-verset nyilvánosság előtt. Aki évekig járta az országot, hogy Shakespeareről és Katona Józsefről beszéljen kisvárosok közönségének. Aki éjszakákon írja le szerepeit, és így tanulja meg. Aki egy lázas lelkű diák buzgalmával jegyez, még öregkorában is, gondolatokat az új szerepről. Legendák hőse, akinek indulatos epizódjairól Krúdy Gyula óta is olyan sokan írtak. Írók barátja, aki maga is ír. Újházi Ede a példaképe. A Mester — Újházi — lábát töri s Somlayt ajánlja: játszassák vele a Sári bíró főszerepét. Blaha Lujza oldalán játssza először Móricz Zsigmond hősét. Jászai Mari csodás utat jósol neki. Hevesi Sándor a barátjának vallja. Berlin filmvilágának ünnepelt hőse. Európa legjobb Hamletjei között az első helyen őt említi egy angol képeslap. Sokszor van pénzzavarban; de ha pénze van, szétosztja rászoruló kollégái között. Indulatos humanista volt. Közéleti ember volt.

Transzparens-mondatok; de ott van-e mögöttük az ember és a művész, egy napkeleti bölcs és egy condottiere különös keveréke?

Néhány szerepét kell ehhez felidéznem: a régieket nem lesz könnyű. Csak képek és cikkek vallanak már arról, milyen Antonius, vagy Hamlet volt, milyen Szakhmáry Zoltán az Úri muriban; milyen Testőr Molnár vígjátékában, Athéni Timon, Dorian Grey, a Haláltánc Edgárja, — valamikor.

Félévszázados pályájának most csak azokat az állomásait említem, melyeknek már magam is tanúja lehettem, karzaton diákkoromban, vagy zsöllyében, mint hírlapíró.

„Előjáték” Lear királyhoz

1941-ben a Vígszínházban láttam Emlyn Williams Hattyúdal című drámáját; mostanában olvasván a korabeli kritikákat, maga a mű akkor elég könnyűnek találtatott. Utólag nem kísérlem meg az elemzését, mert akkor — húszévesen — elemzés és műfajmegjelölés nélkül megrendültén néztem végig ezt a különös színészdarabot. Egyik legcsodálatosabb színházi élményem volt és maradt. Egy öreg, valamikor híres, nagyszerű színészről szól, aki a delirium ködében Lear király szerepéről álmodik. A drámabeli színészt Thomas Maddocnak hívták, valamikor híres szerepek alakítója, most lezüllve abból él, hogy a Selfridge-áruház kirakatában Mikulást játszik; ám esténként, színházkezdés idején visszatérnek álmaiban a szerepek, a színpad csodás pillanatai. S egyszer elérni látszik vágyát: visszatérhet a színpadra és eljátszhatja Lear királyt. A főpróbán nagyszerű Leart formál; de ekkor a színész megtudja, hogy lánya elhagyta őt s férjhez megy. S a színpadra készülő Lear egyszerre elmúlik a színészben, a maga valódi drámája zuhan rá; összeroppan, leissza magát, s nem emlékszik Lear szövegére, akárcsak a gorkiji Menedékhely Színésze a Béranger-versre; a premier elmarad.

A színészt Somlay Artúr játszotta. Egyedülvalóan hatalmas volt ebben a nagyszerű együttesben (Tolnay Klári, Sulyok Mária, Somló István voltak a partnerei); Maddoc roncs alakja mögött mindig ott állt Lear király tisztán körvonalazott árnya. Eljátszotta a tragikus sorsú nagy színészt, akit az élet perifériájára lökött az alkohol; azt játszotta el, hogy ez a Maddoc valóban zseniális művész, aki élete utolsó lehetőségére úgy készül, ahogyan csak a valódiak csinálják.

Összeomlása tragikusan fenséges volt; a darab hatás-ízeitől szinte teljesen függetlenül. Somlay még nagyobb színész volt, mint a dráma Maddocja: ő egyszerre játszotta el Lear királyt és a szerep elvesztését, a színészt, akinek minden illúziója füstbe megy, amikor magánemberi drámája összeroppantja.

Somlay a maga méretére formálta át Maddocot — egy zseni pusztulásán túl a meg nem értés hideg tragikumát és az óriási árnyékká nőtt magány félelmetes erejét mutatta meg.

Mint mindig, most is recsegett-ropogott léptei alatt a színpad; s azt a Leart, aki ott üvöltött Maddoc monológjában, hét évvel később a Nemzeti Színházban láttam. Somlay Shakespeare Learjének is megrendítő; egy nagy színész székhezszegző szuggesztivitásával, féktelen indulataival megformált shakespeare-i hős. Bennem mégis az a másik, a Leartorzó Thomas Maddoc hegyeket döngető, mélyről felszakadt vallomása él inkább, az a modern Lear egy közepes, hatásos színész-drámában; a shakespeare-i remekmű-dráma Lear királyára úgy emlékszem vissza, mint amelynek alakítója a maga fenségében, súlyos egyéniségével és személyes varázsával eljátszik egy régóta álmodott nagy szerepet. De talán, amikor kedves kis bolondja szellemi bakugrásai szórakoztatják, egy távoli képre is gondolt egy-egy pillanatra; a Hattyúdal elzüllött színészének tragikus pillanatára, amikor nem Learrel néz már szembe, hanem a valósággal.

A nemzedék, mely túlélte a második világháborút, mindenesetre láthatta Somlayt Lear királynak — a Hattyúdal idején sokan kívánták ezt. Learje fontos része egy kutató, mindig újat, mást akaró színészi életműnek.

Clausen és a Rendező

De Maddocja színészi remekmű volt. Akárcsak az a Clausen tanácsos, aki Somlay alakításában jelent meg a színen, 1942 februárjában. A Naplemente előtt című Hauptmann-drámát éppen akkor tíz esztendeje mutatták be Budapesten és Clausent Csortos Gyula alakította; Somlay abban az előadásban Geiger szerepét játszotta — alig néhányszor. Kortársak vallomása szerint már akkor Clausen szerepére vágyott.

Somlay a Horváth Árpád rendezte előadásban félelmetes erejű Clausen volt — rajongó kritikusi kórus és viharos közönségsiker kíséri minden esti remeklését. Megint a magány megindító ábrázolása tölti be szerepformálását — a szereppel kapcsolatban méltán emlegetett goethei líra és életerő kongeniálisan volt benne ebben az alakításban.

Somlay a siker-zene és eufóriás himnuszok kórusa közepette nyilatkozik a fogadtatásról. Arról beszél, hogy „ennek az egész darabnak egy mondatban való magyarázata lehetne (Hauptmann is ezért írta a darabot, hogy ezt közölhesse): mielőtt a géniusz kialszik, még egyszer gyereket akar… Én erre építettem fel az egész figurát, az egész embert, mert minél kiválóbb valaki, annál inkább eléri ez a vágy, s akié a vágy, azé a jövendő, még akkor is, ha valaki hetven éves…”

Íme, egy színészi remekmű magyarázata; de ez aligha vonatkozhat csak Clausenra; ez Somlayról is szól, az emberről, ötvenkilenc éves volt akkor, s nem hetven, mint Clausen. Kisgyermekre vágyott; olyan merészen, mint a tölgyfaerős, goethei lelkű tanácsos. Emily, a művész második házasságából származó lánya 1944-ben született, hogy Somlay hátralévő néhány évében ő legyen minden: vágy, boldogság, beteljesülés.

A színháztörténeti pillanathoz így kapcsolódik egy ember-történeti pillanat. Hauptmannhoz éppúgy méltó, mint Somlayhoz. Alighanem még az író messziről kajánkodó példaképének, Goethének is tetszenék…

S aztán, 1944 januárjában Somlay kalapban, sötét ruhában, kezében pipával kiállt a színpadra, s eljátszotta Thonrton Wilder A mi kis városunk című korszakos jelentőségű művében a Rendezőt. Eljátszotta az írót, aki költő is, bölcs is. Eljátszotta — rossz szó, ezúttal. „Nem szándékozom játszani; csak lenni akarok ott a színpadon és vezetni az embereket az élet és a játék szerteágazó és összefonódó, különös és rejtelmes útjain. Szándék vagyok ott, a világot jelentő deszkákon. (A színpad ezúttal valóban a világot jelenti). Jó szándék, amely egy emberséges élet felé tereli a világot. Semmi több. De nem is kevesebb.” — mondotta akkor a szerepről.

A rendező, kit Somlay megformált, valóban nem játszott — beszélgetett a szereplőkkel és a közönséggel. Segített gondolatainkat is elrendezni; bölcs volt, s valóban a költőt képviselte. Kicsit szomorú bölcs volt 1944-ben, mint aki sokat tud, de nem árul el mindent, hogy a nézőt kímélje — később, már egy új világban, a felújított előadásban is érintetlen volt bölcsessége, s talán nem utólagos beleértés, de mintha a darabbeli Rendező már látta is volna — s nemcsak vágyta — az „emberséges élet felé terelt világot.” Valódi tragédiák után ott zengett Somlay hangja a Rádius moziban berendezett Vígszínház színpadán.

A csúcson: Jegor Bulicsov

S aki látta, aligha felejtheti el Jegor Bulicsovját, Gorkij drámájában. A színpad fölé magasodott Somlay alakja; pogányul kéjenc, gonoszul pénzsóvár, aki nemcsak az üzlet, a kétszer-kettő logikáját tudja, de világának elkerülhetetlen pusztulását is. A Blaha Lujza téren, a színház hűlt helyén, ahol nemrégen Tímár József nyomait kutattam, azóta is mindig árnyakat látok a zajos forgatagban. Ott tűnik fel most Somlay robusztus emlék-alakja, neonfényekbe rajzolt képe: lábát szétvetve, vörös hajjal és kecskeszakállal, jobb kezét ökölbe szorítva, fölemelve megáll a ködszínpadon és rárivall a trombitát tartó Makláry Zoltánra: „Trombitálj, itt a világ vége…!” És recseg a színpad és visszhangzik a tér és megborzongok újra, mint akkor, amikor mindez nem köd-rajz, emlékező vízió volt, hanem Somlay—Jegor Bulicsov diadalmas valósága, gorkiji mennydörgése, üzenet egy pálya csúcsáról. Ezt a nem felejthető képet látom sokszor a holt színház helyén: Váradi Arankát és Básti Lajost a színpad egyik szélén, Sulyok Máriát és Mészáros Ágit Somlay mögött, középen az elmúlásba rángatózó, önpusztító Jegort, amint a trombitát tartó Makláry Zoltánnak dirigál, mint egy pokolbeli karmester, démonok számító, számoló és leszámoló részvényese. Hangja, az utánzásra alkalmas, tehát nem utánozható, szótagharapó, jellegzetes, somlays hang átpásztáz most is a téren, az emlékek neonja között: Jegor Bulicsov volt az egyik legcsodálatosabb alakítása.

És még hány nagy szerep! Filmen, rádióban is, nemcsak színpadon. Talán elég, ha a Valahol Európában, a Nyugati övezet, a Különös házasság Somlay-figuráit idézem fel itt, vagy a rádióból Juhász Ferenc Apám című remekművének szépséges megszólaltatását. És Petúrt, az utolsó színházi szerepet; azzal búcsúzott.

Egyszer Korányi professzorral, a nagy hírű tudós orvossal sétáltak a Dunaparton. A professzor ezt mondta:

— Tudomány nélkül nem lehet élni.

— Művészet nélkül viszont nem érdemes — vágta rá Somlay.

Mindkettőjüknek igaza volt.

Demeter Imre

Kiemelt kép: Wikipédia/Somlay Artúr (balra) a Piros bugyelláris című film egyik jelenetében Tapolczay Gyulával és Pethes Sándorral (1938)

Nők Lapja 1971/46. (Forrás: Nők Lapja archívum)