Kérdés: „Van egy tizenöt hónapos, csodálatos, értelmes kisfiam, aki most próbálkozik első szavaival. Ezek közül a „papa” sajnos hiányozni fog. Nagyon nagy fájdalom ez nekem, a mai napig sem sikerült feldolgoznom. Az apa a terhesség tizennegyedik hetében különösebb ok vagy magyarázat nélkül távozott. (Szerintem meggondolatlanságból, gyávaságból.) A terhesség nem „véletlen baleset” következménye volt, ha a fiú nem akarta volna, nem kellett volna bekövetkeznie. Az utolsó időkig nagyon szomorú, sok zokogással tarkított terhesség volt ez, miközben magzatomat imádtam és mindent „megbeszéltem” vele. Az „apa” kilenc hónappal később megjelent, a baba életének tizennegyedik hetében, s különösebb magyarázat, bocsánatkérés vagy megbánás nélkül javasolta, hogy próbáljuk meg együtt. Az én bizalmam nagyon megrendült, de a nővéremék rábeszélésének hatására megkíséreltem a lehetetlent. Már az első közös vasárnapunkra minden megbeszélés nélkül külön programot szervezett magának, s amikor megkérdeztem, hogy ezt hogyan gondolja, közölte, hogy nincs igazam, ha kritizálom, s neki ez jár. Erre csak azt tudtam mondani, hogy „Neked minden nap jár”, s erre ő újra angolosan távozott. Ennek lassan egy éve, azóta semminemű kapcsolat nincs közöttünk, úgy hiszem, jó ideje nincs is Magyarországon. Kisfiam születésekor nem neveztem meg az apát, s később, amikor beidéztek az önkormányzathoz, ott sem, ott viszont meg kellett neveznem egy képzeletbeli apát. Az idézést épp akkor kaptam, amikor visszajött, meg is említettem neki, de ő elterelte a szót. Ezután úgy gondoltam, ha valaki egy ilyen csodálatos kisfiúnak nem akar az apja lenni – ezt ő soha nem mondta, de az ellenkezőjét sem – azt én bírói úton nem fogom kényszeríteni. Sem érzelmi, sem anyagi támogatást nem kaptunk tőle soha. Én őt maximálisan elítélem, mint embert, mint férfit, mint apát. A nevét sem tudom kiejteni. Egyik nap a játszótéren egy kislány megkérdezte, hogy hívják a kisfiam apukáját. Nagyon meglepődtem, s kisvártatva azt mondtam, őt is Dánielnek. Nagyon elgondolkoztatott a szituáció. A kisfiam nemsokára beszélni fog, s tőle is meg fogják kérdezni, a hozzám intézett kérdésekről nem is beszélve. Azt sem tudom, hogy megmondjam- e neki a vér szerinti apja nevét, vagy amíg kicsi, tanítsam meg neki a képzeletbeli apa nevét? Világéletemben nagyon nyílt, sokszor talán ostobán őszinte ember voltam, nem tudom, hogyan birkózzam meg a feladattal. Jóllehet én úgy érzem, hogy a gyermekemnek nincsen apja, s ez igaz -, és mégsem igaz. Attól is nagyon félek, hogy miután minta nélkül nő fel, felnőtt férfiként neki sem lesz erkölcsi tartása. Mit tegyek? Mit mondjak? Mikor ártok legkevesebbet a gyerekemnek? Először találjak ki egy mesét egy képzeletbeli apáról, s majd, ha elég érett lesz, mondjam el az igazat? S akkor nem fog-e elítélni, hogy becsaptam, s nem rendül-e meg a bizalma?”
Válasz: Akármilyen kényelmetlen is eleinte, még mindig a legjobb – és hosszú távon a legkönnyebb is – kezdettől az igazat mondani. A gyereknek mindig annyit kell majd mondani csak, amennyit éppen kérdez. „Nekem nincs apukám?” „De van.” – „Hol van?” „Nem tudom, úgy hallottam, elutazott.” – „Miért nem lakik itt velünk?” „Mert egyszer csak elment, mikor te még kicsi voltál…” És így tovább. És még előbb: ne legyen tabu ez a téma se a kisgyerek előtt, se a családban. Ha szóba kerül, beszéljenek róla nyíltan, alkalmat adva a gyereknek ezzel arra, hogy kérdezzen. Akkor is lehet erről beszélni, ha az alkalom úgy hozza, amikor a gyerek ezt még nem is igazán kérdezi. Így válik a gyerek számára ismertté, „természetessé” a helyzete, mire valóban megérti (már amennyire ezt természetesnek lehet tekinteni). Nem hiszem, hogy őszintétlenül dicsérni kellene a távollévő apát, de minden rosszat sem kell mintegy „kiönteni” róla. Inkább, ha a gyerek kérdez, kettejük kapcsolatának arról az idejéről kellene beszélni, amikor arra a közös elhatározásra jutottak, hogy legyen egy gyermekük. Nehéz lesz a gyerek nevének eredetét elmagyarázni, ha csak nem valamelyik anyai rokon vezetéknevét választotta képzeletbeli névnek. De ezen még lehet változtatni, illetve ezt is úgy kell elmesélni, ahogy történt.
A titok, a „hazugság” megmérgezi az együttélő emberek életét.
Maga is írja, hogy nem szívesen mond mást, mint a valóságot – hallgasson erre az indíttatására.
Aggódik, hogy a gyerek férfiminta nélkül nő fel. – Nem hiszem, hogy emiatt ne lenne erkölcsi tartása. Azt sem tudhatja most még biztosan, hogy tényleg férfiminta nélkül kell-e felnőnie, hiszen találhat még valakit, aki a gyerekének is apja helyett apja lehet.
Semmiképpen ne találjon ki először egy mesét egy képzeletbeli apáról, ne halogassa az igazmondást. Nem csak ebben, minden más kérdésben is sokszor láttuk már kárát az igazmondás halogatásának, amikor a szülők vagy a nevelőszülők arra vártak, hogy „ha majd nagy lesz”. (A gyerek általában mindig „előbb” tudja meg a dolgokat és sokszor csak félig-meddig, rosszul, de ez elég arra, hogy a bizalma megrendüljön).
A vér szerinti apa nevét pedig, ha ez felmerül, természetesen meg kell mondani a gyereknek és azt sem kell eltitkolni előtte, ha megtudnak róla valamit. Kamaszkorában vagy később lehet, hogy fel akarja majd keresni. Természetesen, ezt sem kell megakadályozni.
És még valamiről hadd beszéljünk. A fiatal nők valamikor a huszadik és a harmincadik életév között személyiségükben is éretté válnak egy kisgyerek fogadására. Arra, hogy teljes figyelmükkel – és önzetlenül, önmagukat, önérdeküket egy átmeneti időre feladva – a másik ember, a magával tehetetlen kisgyerek felé forduljanak. A fiatal férfiak erre később (esetleg csak tíz évvel később!) érnek meg. Régen ez nem okozott gondot, mert az apák általában öt-tíz évvel – vagy még többel – idősebbek voltak az anyáknál. Manapság azonban az egykorúak kapcsolata idején ebből sok félreértés fakad, és súlyos zavarok származhatnak.
Nők Lapja 1996/4. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Korbuly
