A pontos számot senki sem tudja, de becslések szerint hetven halálos áldozatot követelt az idei tél Magyarországon. A híradásokból az is kiderült, hogy sokan közülük hajléktalanok, vagy a hajléktalanlét peremén tengődő emberek voltak. Az utcán lévők most mindenesetre fellélegezhetnek: vége a télnek, vége a túlélőgyakorlatnak.

Feri a kerti sövényt metszegeti. Azt mondja, hogy nem akar zavarni, kávét se kér, köszöni szépen. Ő tulajdonképpen nincs is itt. Ugyanakkor persze, Feri itt van, sőt, itt él, ebben a kis nyaralóban, immár egy hónapja. Ekkor költözött át korábbi, alkalmi szállásadójától, akinél kisebb-nagyobb megszakításokkal azóta lakott, hogy saját házát eladta. „Nekem úgy fogyott el a pénzem, hogy egyszer csak nem volt több a számlámon” – vág bele történetébe a férfi, aki egyébként elmondhatja magáról, hogy a „pályakezdő” hajléktalanok tipikus esete. „Eset” – ismétli Feri, és felnevet. De szerinte az övé nem is annyira tipikus. Lássuk!

Az ötvenes évei közepén járó embert még 1989-ben hagyta el a felesége. A lánya, aki akkor hatéves volt, először vele maradt, aztán – érzelmekkel és drámákkal átszőtt, homályos körülmények között – az anyjához került. Feri maradt a Buda környéki, régi kis házban. Ez így ment 2000 augusztusáig, amikor a férfi eladta a telket – azóta otthontalan. „A ház már semmit sem ért, ledózerolták, még a nagyanyám hangja is ott maradt. Egy magnószalagon. Most már tudom, hogy hatmillióforint nem soká tart.” A férfi ugyanis a pénzből olyan vállalkozásba vágott bele, amelyhez saját bevallása szerint sem értett. Barátaival – akiknek száma jelentősen meggyarapodott ebben az időben – egy étterem üzemeltetésébe fogott. Az üzlet hatalmas rezsiköltsége és az általános költekezés alig fél év alatt elvitte Feri összes vagyonát.

A férfi szerint az ő esete azért nem tipikus, mert neki a válás után megmaradt az otthona:

– Ezt én szúrtam el. Jobban oda kellett volna figyelnem a feleségemre. Miután elment, mindig néztem azokat az embereket, akik jól éltek egymással. Hogy hogyan csinálják Most már tudom, hogy kellett volna.

Ferinek egyelőre szerencséje van, mert ismerősei nyaralóiban meghúzhatja magát, és még munkához is jut a ház körül.

– Mit lehet ilyen helyzetben tenni?

Feri elmosolyodik.

– Mit? Nem tudom… Most például lehet metszeni.

„Bedugult” az ellátórendszer

– Első ránézésre úgy tűnik, hogy mára az utcai krízisszolgálattól kezdve a rehabilitációig, kiépült a hajléktalanellátó rendszer. A baj csak az, hogy „bedugult”, mivelhogy nincs kijárata – mondja Hegedűs Ibolya, szociális munkás. A hajléktalanokkal foglalkozó Twist Olivér Alapítvány munkatársa szerint, hiába jut el oda egy nagyobb krízis után a hajléktalan, hogy nem iszik, már van munkahelye, és újra vannak kapcsolatai, ha lakáshelyzete továbbra is megoldatlan: a nyugat-európai példákkal ellentétben, itthon a hajléktalanoknak nincs esélye szociális lakáshoz jutáshoz.

– A hajléktalanság sokak számára egy választás, amely aztán minden télen túlélési gyakorlattá alakul – mondja Hegedűs Ibolya, aki már több éve segédkezik ezen a „terepen”.

Amikor aztán végképp nincs hová bújni a hideg elől, marad a „fapad”. Az éjjeli menedékhelyeket hívják így, nem véletlenül. A civil szervezetek becslése szerint, Budapesten huszonöt-harmincezer hajléktalan ember él, ám a különböző hajléktalanszállókon mindössze hétezer ágyat tartanak fenn.

– A leggyakrabban hangoztatott érv, hogy nem is kell több ágy, a hajléktalanok úgysem mennek a szállókra. Sokan a fagyhalálokat is ennyivel elintézik – véli a szociális munkás.

Pedig szerinte a hajléktalan általában azért nem hajlandó bemenni a „fapadra”, mert annyira alacsony az ellátás színvonala. Nincs például olyan éjjeli menedékhely, ahol külön, legalább függönnyel elválasztott zuhanyzófülkék lennének. – Ha ezek a totálisan elidegenedett emberek ilyen helyzetbe vannak kényszerítve, sokszor inkább az utcát választják. Akármilyen mélyen is vannak, néha bennük is felvetődik az emberi méltóság kérdése – fogalmaz Hegedűs Ibolya, aki szerint, ha az alsó szinten jobb lenne az ellátás, jóval többen jutnának el a rehabilitációig is.

Jelenleg ugyanis az ellátórendszer egyre szűkül: alul, a legreménytelenebb helyzetben vannak a legtöbben (közülük szedi a hideg tél is áldozatait), de már sokkal kevesebben vannak, akik vállalják a rehabilitációt, és csupán a hajléktalanok öt-tíz százaléka jut el a piramisszerű képződmény csúcsáig, vagyis odáig, hogy mondjuk, egy vidéki parasztház tulajdonosaként újrakezdheti az életét:

– A hajléktalanság nem szállás nélküli lét, hanem egy mentális állapot, amelyből nem könnyű kitörni.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a főváros egész területén működő krízisjáratoknak köszönhetően, ma már az utcán lévő hajléktalanok hatvan-hetven százalékát meg tudják menteni – legalább a kiszáradástól, a fagyhaláltól. Csak a Twist Olivér Alapítvány utcai szociális munkásai idén hat-hét embert „hoztak vissza”. „Ehhez kell a hivatástudat”, mondta egyszer egy mentős.

Hegedűs Ibolya alapvető hibának tartja, hogy a téli ellátás fogalmát nem ismeri a rendszer. Vagyis annak ellenére, hogy a hideg évszakra minden évben – annak rendje-módja szerint – számítani lehet, ezt az időszakot krízisként (váratlanul jelentkező és sürgős megoldást igénylő válsághelyzetként) kezelik. Így nem számolnak előre a téli megnövekedett költségekkel, hanem a Szociális és Családügyi Minisztérium minden évben alkalmi pályázatok útján finanszírozza a szervezeteket.

Életvitelszerűen az utcán

A civil szervezeteknél óvatosabban becsülnek a Szociális és Családügyi Minisztériumban. Ghyczy Gellért, hajléktalanügyi szakreferens szerint a fővárosban húsz, az országban összesen huszonöt-harmincezer (a civilek szerint ötven-hatvanezer) hajléktalan ember él. „Mert attól függ, hogy mit nevezünk hajléktalannak. ”

– Önök kit tekintenek annak?

– Aki életvitelszerűen lakásra nem alkalmas helyen, vagy közterületen lakik, és semmilyen szociális támogatási háttérrel nem rendelkezik. Más megközelítés szerint, azokat is ide lehet sorolni, akiknek például még megvan a lakásuk, ám gyorsan el fogják veszíteni, mert nem tudják fizetni a költségeit. Egy akkora városban, mint Budapest, mindig lesznek hajléktalanok, ez kiküszöbölhetetlen.

– Mit mutatnak az esetek? Hogyan lesz valakiből hajléktalan?

– A kilencvenes években általános ok volt a válás, de ma is sokan kerülnek utcára emiatt. Hajléktalanok lettek azok is, akik a bezárásra ítélt, nagy pszichiátriai intézetekből kerültek ki, ám családjuk nem vállalta az otthoni ápolásukat. Voltak, akik korábban munkásszállókon laktak, s miután megszűntek a munkahelyek, velük a munkásszállók is. Akadnak hajléktalanok között olyanok, akik nem tudták a lakáshitelt törleszteni, de sok volt állami gondozott is utcára kerül.

A szakreferens nem tudta pontosan, hány áldozatot követelt az idei tél. Ezt az adatot ugyanis senki sem összesíti. Január elején felhívta az összes vidéki nagyvárost. Mint mondja, összesen két-három esetet talált, amikor hajléktalan ember fagyhalált szenvedett. ,,Budapesten nyilván több volt” – teszi hozzá. A szakember szerint, akik megfagytak, azok többsége nem hajléktalan, hanem a hajléktalanlét peremén lévő emberek, akiknek tűzifára sem telik.

-A városokban az önkormányzatok feladata lenne a nappali melegedők, illetve az éjjeli menedékhelyek működtetése. Igaz, hogy a helyhatóságok egy jelentős része nem tesz eleget e kötelezettségének?

– Tény, hogy vannak hiányosságok. Elég sok önkormányzatnak kifogásolható a hozzáállása, ha hajléktalanokról van szó.

Kiléptetés

A civil szervezetek minden évben együttműködési megállapodást írnak alá, és ebben felosztják egymás közt a fővárost. „Kevés a felderítetlen hely, de sajnos, nem tudnak mindig, mindenhol ott lenni.”

Ghyczy Gellért azt mondja, hogy már vannak ígéretes kezdeményezések. A tavalyelőtt megkezdett modellkísérleti program keretében a szervezetek úgynevezett „félutas”, vagy „kiléptető” házak működtetésére pályázhattak. Ennek folytatása a mostani meghívásos pályázat, amellyel a foglalkoztatást támogatják a rehabilitációs intézetekben.

Ghyczy Gellért, aki még gyakornokként a Máltai Szeretetszolgálatnál találkozott közelről a hajléktalansággal, úgy látja: télen mindenki felháborodik, hogy emberek megfagynak az utcán. De amikor valahol hajléktalanszállót akarnak építeni, akkor olyan mértékű lesz a közös ellenállás környék lakói részéről, amilyet a fiatalember szerint semmi mással kapcsolatban nem lehet tapasztalni.

Dusza Erika

Nők Lapja 2002/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Berkó Pál