Fölfedezésről tudósította olvasóit nemrégiben Szabó Magda. Vörösmarty Mihálynak az iskolában tananyaggá koptatott, „agyontanult” verséről, A szegény asszony könyvéről fedezte fel, hogy — Lear királyné drámája, megrendítő szépségű költemény. Az ismert, már-már megunt művek, tájak, kulisszák közt rátalálni a szépre — e vállalkozás jó néhány példáját kínálja Szabó Magda A körön kívül című tanulmánykötete. Épp ezért kiindulópontja lehet egy, a szépségről folytatott beszélgetésnek.

— Mikor találkoztál életedben először a széppel?

Szabó Magda úgy hordozza körül tekintetét saját otthonában, mintha keresne valamit. Pedig csak mutatni akar: a sötét, beépített szekrény különleges kilincsét, egy oroszlánfejes kopogtatót.

— Még a karján hordott az anyám Debrecenben, amikor egy kapun felfedeztem azt a csillogó, réz valamit, amiről — mivel az oroszlánt még nem ismertem — rögtön megállapítottam, hogy „kutyuka”. Annyira tetszett, hogy, anyám emléke szerint, valahányszor arra mentünk, mindig odakéredzkedtem, megsimogatni. Később már tudtam, hogy oroszlánt ábrázol, és az oroszlán félelmetes állat, de számomra „kutyuka” maradt, és ez jelentette a régi debreceni utca hangulatát, életemben az első felfedezett szépet. Azután sok-sok év múlva a Moszkva téren egy rézművesnél megláttam az ikertestvérét. Kapum nem lévén, a szekrényre szereltettem, hogy mindig láthassam.

— Írásaidból, önéletrajzodból tudom, hogy a Szabó családban szerették és tisztelték a szépet…

— Literátus, művészhajlamú emberek közt nőttem fel, akik arra neveltek, hogy észrevegyem, ami szép. Debrecen, kálvinista város lévén, nem túlságosan gazdag képzőművészeti emlékekben. Templomi freskók helyett a népművészet emlékei, hajdani paraszti utcák faragott kapui jelentették az élő múltat. Valahányszor arra jártunk, apám is elgyönyörködött a sugaras, madaras faragásokban, és kérdésemre vagy anélkül is, elmagyarázta az ősi szimbólumok értelmét. Ő tanított meg újságot olvasni. Mire az iskolában először beszéltek nekünk képzőművészetről, nekem már tekintélyes reprodukciógyűjteményem volt — újságkivágásokból.

— Élményeid jellegzetesen városi élmények. Vajon mit jelent számodra a természet szépsége?

— Az Alpesek hivalkodó szépségét könnyű észrevenni. Engem a szüleim a hosszú, hármasban tett sétákon arra szoktattak, hogy a természet tervezőképességét csodáljam. A szarvasbogár az én gyerekszememben páncélos vitéz volt, a Nagyerdőben a letört faágakat kígyónak, csákánynak láttam. Máig megőriztem azt a szokásomat, hogy a cserépkályhába készített fahasábokra is vetek egy-egy pillantást, és ha különösen érdekes formájút találok, kiemelem a halomból.

És mivel Szabó Magda született pedagógus, gondolatát tüstént szemlélteti. Egy „megmentett” fahasábbal, egy kihullott göb helyén „lakik” egy ajándékba kapott, faragott fa madár.

— Hát nem gyönyörű? Mi lenne, ha arról írnál, hogy az emberi magatartás is lehet szép? — veszi most át tőlem a kérdezést.

— Örömmel, ha szép példát választasz.

— Ez a történet is Debrecenben kezdődött. A háború alatt, amikor a város nagy részét már kiürítették, egy fiatal postásfiú nekivágott zöld postakocsijával és egyetlen, ványadt lovacskával a világnak. Éppen beért Pestre, amikor a város körül bezárult az ostromgyűrű. A postás, mert senkije sem volt a fővárosban, lovacskájával bekocogott a Ráth György utcai kórházba. Azt kérdezte, mit segíthet? És mivel szorgalmas volt, a keze meg fiúsán finom, azt mondták, jöjjön fel a szülészetre. A nőgyógyászati betegek és az újszülött csecsemők osztályán akkora az emberhiány, hogy mindenkire szükség van. A kis postás pedig beállt beteghordónak, segédápolónak, éjszakánként pelenkát mosott. Amikor a fegyverek elhallgattak, szépen hazament Debrecenbe, ahol munkába állt. De azután, jóval később, felelősségre vonták, mivel nem jelentkezett időben a nem létező hatóságoknál, és semmilyen írással nem tudta igazolni, hogy hol járt, amikor az ég zengett. Nekem a postásfiú egyik hajdani „betege” írta meg a történetet, hogy segítsek megkeresni a szülészet férfi angyalának igazságát. Hát nem gyönyörű? Költő sem találhat ki ennél meghatóbb, esztétikusabb emberi magatartást… Amikor a levelet olvastam, lelki szemeim előtt kirajzolódott a kép, a Ráth György utcába felkocogó postásszekér, és a csecsemőkkel bánni tanuló fiú, akinek férfikorában nem hiszik el élete legszebb tettét, kurta hőskorát.

— Ha igaz, hogy a művészi szépre elsőnek a család ébreszti rá a gyereket, százszorosán igaz ez az emberi magatartás esztétikumára.

— Mi a legszebb a családban? A harmónia. Az egymásra való figyelés, hogy ki-ki tudomásul veszi a másik ember igényeit. Még amikor ajándékot választunk, akkor sem olyan egyszerű ráállni a másik hullámhosszára. Beleélni magunkat az ő vágyaiba. Pedig ez a legszebb az ajándékozásban. De szép lehet egy-egy szokás is; ha valaki felnőtt korában azt mondhatja, „ez nálunk, otthon, így volt…”

— Milyen szép szokásokat sikerült gyerekkorodból megőrizned?

— Említhetném a csak nekünk szóló, családi ünnepek hagyományát. Vagy azt, hogy mi csillogó, gyári gömbök helyett, mindig valami házilag készített, olcsó és szellemes ötlettel díszítettük a karácsonyfát. A díszek gyártása afféle városi kukoricái osztás lehetett a mi gyerekkorunkban. Volt olyan év, amikor kizárólag papírból hajtogatott csókák lebegtek a gyertyák között, és anyám készenlétben tartott vizesvödörrel vigyázott, nehogy lángot fogjanak az ágak. De akadtak szép hétköznapi szokásaink is. Például, hogy a rossz hírt, a bajt mindig a küszöbön kell már elmondani. Anyám szerint azért, hogy kint maradjon, hogy ne hozzuk be a házba. Otthon már csak a megoldáson, a bajok orvoslásán gondolkozzunk.

— Mit tettél te magad tanárkorodban, hogy felébreszd a szépség szeretetét tanítványaidban?

— Osztályfőnökként legtöbb energiám arra ment, hogy lebeszéljem a fiúkat arról, hogy kiszereljék az indexlámpát a közelben parkoló kocsikból. A tantárgyam viszont, szerencsére, kínálta az anyagot. Én tanárnak is — író voltam. Az irodalom tanításában nem a közlést, hanem a nyomozást tartottam a legcélravezetőbb módszernek. Arra törekedtem, hogy a gyerekekkel együtt keressük meg, miért és mitől szép egy vers, egy regény. Azt tapasztaltam, hogy általában rossz időpontban jutnak el hozzájuk a klasszikusok. Tizenéves korban, amikor úgyis túl sok minden, mondhatnánk, az egész világ, egyszerre érdekli a fiatalokat. Részben ez a magyarázata annak, hogy sokan távolinak érzik a több százéves, megoldott gondokat. A nagymama talán még visszaemlékszik a hajdani nyomorúságra, az embervásárra, de az unokát nem izgatja Tiborc panasza, mert tudja, hogy nincsenek Tiborcok. Kineveti a Kaméliás hölgyet — mit köhécsel, menjen az esztékába! A tanárnak fel kell fedeznie a hidat, ami az egykori igazságokat, a tegnapi és tegnapelőtti valóságot a mához köti, aztán át kell kísérnie rajta a gyerekeket.

— Lehet, hogy az élő irodalom közvetlenebb kapcsolatot teremthetne az alkotás és a befogadók között?

— Itt az ellenkező veszély fenyeget. Hogy a gyerek hiába látja a képernyőn a jól fésült szerzőt és a szigligeti alkotóházat; számára az „igazi” író feltétlen nyomorog és üldözik a hatóságok. Tudniillik, Petőfi Apostolának íróképe rögződött benne, és az ennek nyomán kialakított klisé nem fedi azt a hétköznapi embert, aki állítólag verset ír, pedig egyáltalában nem olyan, mint egy valódi költő.

— Hogy lehet ezen segíteni?

— Akár úgy, hogy a tanár és a diák együtt ül fel a múltba vezető időgépre. Mert minden gyerek született sci-fi-szakértő, és legtöbbjükben megvan az élmény befogadásához szükséges érzékenység is. Egy alkalommal, Petőfi A puszta télen című versének tanításakor, talán túlzott beleéléssel is ecseteltem a versbéli puszta szépségét, olyannyira, hogy az egyik kislány — elsírta magát. Meglepetésemre elhüppögte, hogy ha ilyen szép volt az Alföld, miért nem hagyták meg olyannak, amilyennek Petőfi látta. Ezek után vissza kellett kanyarodnunk a látványtól a gondolathoz, és Petőfi lelkéről, vágyairól szólva, végül az osztállyal együtt jutottunk el arra a következtetésre, hogy a költő, aki egész életében a legjobbat akarta népének és az országnak, bizonyára nem azt szeretné, hogy múzeum, betyárok birodalma maradjon az Alföld, hanem, hogy teremjen és virágozzon — az ott élők javára. A civilizált és boldog élet — ha valóban az — nem ellentéte, hanem kiteljesedése a költő álmainak.

— Az irodalom szépségét még csak megismerik az iskolában, de a többi művészet, sajnos, mostoha…

— Az én diákkoromban még a tanárok sem hallottak poliesztétikai nevelésről, de mi — az Abigél iskolájában — azért komolyan és rendszeresen tanultunk művészettörténetet. Ha egy költőről tanultunk, nem azért kellett tudni születése és halála évét, hogy a memóriánkat gyakoroljuk. Hanem, hogy az évszámokból kiindulva, megbeszéljük, kinek volt kortársa, mi történt életében a világban, milyen nagy művek születtek ebben az időben a zene, a képzőművészet birodalmában. A Horváth Mihály téren, ahol én tanítottam, a kollégák is sokat segítettek. Amikor Balassi Bálinthoz értünk, csak szólnom kellett Lukin Lászlónak, hogy tanítson már meg az énekórán egy megzenésített Balassi-verset… Ami a művészettörténeti oktatást illeti, sajnos, a közönség látáskultúrájának elmaradottságában is érződik ennek hiánya. A tévé művészeti műsorai sokat nyújtanak ugyan, de az így szerzett ismeretek, a dolog természetéből, a műsorok alkalmi jellegéből következően, nem állnak össze rendszerré.

— Azt hiszem, hogy nem is az ismeretek, hanem az ízlés hiánya, vagy mondjuk, inkább bizonytalansága, elmaradottsága a fő gond.

— Akinek már kialakult valamiféle ízlése, aki valamilyen meghatározott tárgyra vágyik, annak nehéz azt mondani, hogy ne vegye. Hogy ne azt vegye, amit ő valamilyen okból szépnek tart. Hiányzik a vágyak megvalósításának, a szépség meghonosításának gyakorlata is. Ezt a legtöbben utánzással pótolják. Nézd meg a tájba nem illő, hivalkodó balatoni nyaralókat, a múzeummá zsúfolt lakásokat. Sokan az előző generációk elérhetetlen vágyainak teljesítésére törekszenek. Hogy olyan bútoruk legyen, mint azoknak, akik az ő gyerekkorukban tekintélyes, gazdag embernek számítottak a faluban. Jártam olyan másfél szobás, lakótelepi lakásban, ahol a lakóhelyiség felét betöltötte a Spanyolországból hazahozott szobaszökőkút. Amikor megkérdeztem, hogy jutott eszükbe szökőkutat vásárolni, kiderült, hogy egy ismerős hatszobás villájának a halijában látták a párját. Ez a tárgy jelentette számukra a jólét és valamiféle nagyvilágiság jelképét. Nem volt szívem azt mondani, hogy pedig az otthon — született kis világ.

— Hasonló, gyakorlati példákat sorolhatnánk, gondolom, az öltözködéssel kapcsolatban is.

— Én legjobban azokat a gyerekeket sajnálom, akiket olyan szépen öltöztetnek, hogy a ruha már gátolja őket a mozgásban, a játékban. Az ilyen díszruha — a szülők akarata ellenére (esetleg a tervezők vagy a választék hibájából), rabruhává válik. Általában örülök annak, hogy az emberek az író-olvasó találkozókat is megtisztelik azzal, hogy felöltöznek. De amikor fiatal lányok flitteres, fényes táncruhában jönnek, legszívesebben még az irodalmi beszélgetés előtt felvetném; mi értelme van a tévében látott popsztárok utánzásának? De ha már megcsináltatták vagy megcsinálták maguknak ezt a jelmezt, miért nem tartogatják az ehhez illő alkalmakra?

— Ha már az író-olvasó találkozóknál tartunk — mi a véleményed a közönségről?

— Elképzelhetetlenül nagyok a különbségek. Jártam már olyan találkozón, ahol a résztvevőket kizárólag a vendég (civil) személye érdekelte, és csak udvariasságból tettek fel egy-két olyan kérdést, ami a könyvekre vonatkozott. Akkor is jobbára azt firtatták, hogy mennyiben azonos a hősök élete az íróéval. Máskor meg azt tapasztalom, hogy szinte körülölel a kíváncsiság. Az igazi olvasók, akik a titkot keresik, érdeklődéssel hallgatják a művek fogantatásának, születésének történetét. Velük el lehet beszélgetni az író munkájáról, kínlódásáról, érdekli őket a művek felépítése, szerkezete, és megértik, ha elmondom, hogy az „Az a szép fényes nap” című drámámban például — a reneszánsz festőihez hasonlóan — egy sarokba, Géza fejedelem alakjába csempésztem be a magam arcképét. Legjobban egyébként azokat a rendhagyó irodalomórákat szeretem, ahol olvasott, de nem preparált gyerekek ülnek. Tanári gyakorlatom alapján rögtön meghallom, mikor kérdez a gyerek szájából a tanár. De amikor arról faggatnak, hogy mitől és hogyan működik egy regény, vagy hogy mi az ihlet, létezik- e ilyesmi egyáltalán, és hogyan dolgozik az író, ha nem jön meg az ihlet, akkor belelendülök. És a gyerekek általában megértik, hogyan jön létre a test és szellem szerencsés együttléte esetén (ha nincs a munkának külső gátja, akadálya), az alkotás feltétele.

— Az ember körülnéz nálad, és azt érzi, hogy ebben a szobában megvannak a feltételek…

— Mit mondjak erre? Hogy szeretem az otthonomat, és igenis szeretem a tárgyakat?… Itt szinte minden darabnak megvan a története. Az egyik egy emberre, a másik egy eseményre emlékeztet. Ebből a biedermeier tükörből anyám, nagyanyám arca néz vissza rám. A porcelánok — a régi Szabók gyűjteményéből valók. A karos gyertyatartót nagyszülőim kapták az ezüstlakodalmukra. Ez az 1903-ból való plakát a Gyurkovics lányok debreceni műkedvelő előadását hirdeti, Sárika: Jablonczay Lenke. A nagymamának ezt a gyöngyhímzését „férjfogónak” nevezték a családban. Ebben a gyöngy zacskóban Rickl Mária őrizte a zsebkendőjét.

— Itt van, látom, az egész Régimódi történet!

— Sokféle emléket őrzök. Ez a faragott őz Erdélyt mondja. Egy ismeretlen olvasó hozta fel a lakásunkra. Mire kifaggattam volna, már el is ment, csak a munkáját hagyta itt ajándékba. Mintha tudta volna, mennyire szeretem azokat a tárgyakat, amikben érezni a mester kezét! Megtanultam figyelni a tárgyakra. Nézd ezt az ikont. Egy görög barátunktól kaptam. A festője annyira megvetette Júdást, hogy oda se festette az Utolsó vacsora vendégei közé. Csak ez a hátulról kilátszó harmad glória jelzi, hogy nem felejtette ki. És milyen szegények az apostolok; csak egy kis krumpli jutott az asztalra!

— És ez a Giacometti szobraira emlékeztető, különleges fémfigura vajon milyen történettel büszkélkedik?

— Ez nálam a „vendégmérő”. Akit ez riaszt, azzal nehezebben értjük meg egymást. Számomra egyébként a szobor nemcsak egy kardját markoló, bennszülött harcost idéz, de a megnyúlt lábakon ágaskodó ló különös arányai arra is figyelmeztetnek, hogy a teljesítményhez mindig meg kell nőni, hogy ágaskodás nélkül semmilyen akadályt nem lehet átvinni. Házunk legszebb afrikai emlékét egyébként a férjem vásárolta — a Népköztársaság útján.

— Rengeteg itt az emlék, de mégsem múzeum. Ez talán a könyveknek köszönhető.

— A könyvtár az én éléskamrám. Szeretem, ha télen-nyáron, minden hangulatomban van miért felnyúlni a polcra. Ebben a szobában többnyire az éppen használt, olvasott könyvek vannak. Ez a gyönyörű, ősi Biblia — Illés Endre ajándéka — szinte hozzám tartozik. Külön sorban őrzöm Debrecen irodalmát. Most éppen a kollégium könyvtárának történetét, Tóth Béla könyvét olvasom. Közbe-közbe Szomoryt, ma reggel például a Györgyike, drága gyermeket…

— Egyszerre a kettőt?

— És még egynéhányat… A másik szobában most elöl találnád Váradi Antal drámáit is. Valahogyan eszembe jutott, hogy mennyire megfeledkeztünk róla. Igaz, hogy a Korinthosz elolvasása után arra is rájöttem, hogy ezzel a darabbal — nem sokat vesztettünk. De milyen gyakran előfordul, hogy az új ráolvasás felfedezés vagy jóvátétel. Hiszen mi az iskolában még egy nagyon is szemérmes irodalomtörténetet tanultunk. Nagyon sok a jóvá tenni valónk. Az idén külön örömöm az Arany János-év. Halálának századik évfordulójára elvállaltam egy tanulmányt, és ez remek alkalom az újraolvasásra. Hiszen beszéltünk róla, hogy tanulmánykötetemben is a régen tudott, elfelejtett vagy rosszul tudott titkok nyitját, új megfejtését keresem.

Azt hiszem, most, hogy visszakanyarodtunk beszélgetésünk kiindulópontjához, ideje befejezni az interjút. Ha nem is fejtettük meg a szépség titkát, legalább körüljártuk, és ehhez a sétához Szabó Magda — a lehető legjobb útitárs.

Földes Anna

Nők Lapja 1982/10. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József