A vonat bizonytalan ideig a pályán tartózkodik! – mondta fülkénkbe nyitva a kalauz, és hiába szóltam volna utána, rájöttem, hogy ez után a mondat után nem következhet másik. Bizonytalan ideig… Ez lehet tíz perc, de lehet tíz óra is… Mindjárt a cím jutott az eszembe: A hó fogságában. Mert február kilencet mutatott a naptár, ráadásul péntek volt.

Odakint vastag hó borított mindent, előző nap esett, éjszaka még a szél is feltámadt. De a reggel csöndes volt, s nem tűnt fel, hogy a Déliből hat huszonöt helyett hat negyvenkor indultunk.

– Pedig erre – mondta órákkal később sokat sejtető, titokzatos arccal Holchauzer Béla, szolgálaton kívüli mozdonyvezető – már induláskor fel kellett volna figyelni.

Na, de ki gondol ilyen aprósággal! Felszálláskor amúgy is azzal voltunk elfoglalva, hogy utat engedjünk a fülkében éjszakázó viharvert hajléktalanoknak, akik jó érzékkel éppen leszálltak. Nekik volt igazuk. De ki sejthette mindezt? Az álmos vasutas, akit késésről és elakadásról kérdeztünk, nem tudott semmiről.

Már nyolc óra volt, s még mindig Martonvásár és Fehérvár között álldogáltunk, és miközben elnéztem olvasgató útitársainkat, egy nagymamát az unokájával (a legfrissebb Nők Lapját olvasták), s egy fiatal nőt az ablak mellett, elgondoltam, hogy így összezárva mit is kezdhetünk egymással. S vajon meddig leszünk így. Kihalt hómező képe rémlett fel, benne egy árván ácsorgó szerelvény… Végignéztük készleteinket: kétszer két megkent vajas kenyér, egy narancs, két alma… valameddig kitartunk.

– Na, a fakutyázásnak lőttek! – szólalt meg egyszer csak a nagymama, akiről ekkor még nem tudtuk, hogy ő Csala Józsefné, műtős a János Kórház urológiáján, és az unokájával Füredre megy rokonlátogatóba.

– A temetőbe is ki akartam menni, nem jutottunk le karácsonykor… Hogy ezek mit képzelnek! Az ember töltse itt a vonaton a napját?! És ha valaki mondjuk bírósági tárgyalásra megy…! Kártérítést kéne kapnunk…!

A nagymama pattog, az unoka – róla csak Fehérvárnál derül majd ki, hogy Pető Gábor, ötödik osztályos, vív a Dózsában és túlélő felszerelése van – szóval Gábor nevetve nyugtatgatja; látszik, össze vannak szokva ketten.

– Te csak ne nevess! – mondja a nagymama és odahajol felénk – egyetlen gyerek, tíz évre született, az anyja ölne érte…

Az ablaknál Riba Denise történelemtanár mosolyog, ő is abbahagyja az olvasást és egyelőre csak találgatja, leér-e Badacsonytomajba a családjához.

– Kitől kapta ezt a szép francia nevet? – kíváncsiskodom; illik hozzá, még a hangjában is van valami alt, dönizes lágyság.

– A nagymamámtól. Annyira fiút várt mindenki, hogy nem is kerestek lánynevet… Hirtelen kellett, s a nagymama előállt vele.

A beszélgetés elakad, mert feltűnik a kalauz. Néhányan körülfogják, de nem tud semmit. A váltók, mondja, a váltók mindig befagynak.

Ekkor már második órája ülünk – hol állunk – a vonatban, ami kezd egy sajátos kis kaszinóhoz hasonlítani. Az emberek túl vannak az első felháborodáson, megették a szendvicsüket és – ismerkednek.

Nem mindenki. Az első osztályon, a becsukott ajtajú fülkében egy lány dől fél karján az ülés támlájára, elnéz messze, szőke haja jól mutat a bordó bársonyhuzaton. Bekopogunk.

Miklós Mariann. Tapolcára utazik a hét végére a barátjához, akivel a nyáron az északi parton ismerkedtek meg.

– Ritkán találkoztok? 

– Minden héten. De naponta telefonálunk. Háromszor.

– Drága szerelem…

– A szüleim szerint is… De megértik. Jövőre talán Pestre jön, most főiskolás és közben dolgozik.

– Tudja, hogy jössz?

– Tudja, de izgulni fog. Ennyit még nem késett a vonat…

Hát, most késik. Mintha mindenki elfeledkezett volna rólunk, se kép, se hang. Pedig már Fehérvár előtt állunk. Ez egy istenverte állomás, mondja valaki, itt mindig gubanc van. Az ablakon át kilátunk az útra, a havat elkotorták, az autók vígan gurulnak. Rossz lóra tettünk… De egy másik utas megnyugtat, a 71-esen hófúvások vannak, – most mondja a rádió, az északi part járhatatlan. Akkor maradunk, itt legalább meleg van. De meddig? Tényleg, meddig van tartaléka egy nyílt pályán veszteglő vonatnak?

– Míg tart a gázolaj – mondja halálos nyugalommal Holchauzer Béla, mozdonyvezető. Most ő is kényszerűen várakozó utas, hajnalban elvitt egy vonatot Komáromba, Fülére utazna haza, szabadnapja van. Ok csak negyven percet késtek, meséli.

– Amikor a hóhért akasztják… — mondom, és leveszem a pulóverem. Istentelen meleg van. De mi lesz, ha elfogy a gázolaj?

– Hideg. A 86-87-es nagy télben voltak olyan szerelvények, hogy értük kellett menni, minden üzemanyagot elfűtöttek, annyit álltak. De ne féljen, innen továbbmegyünk, Fehérváron túl már szabad a pálya.

Hát, lassan ideje lenne, harmadik órája veszteglünk.

Tomojzer Kálmán ölében már majdnem elaludt a kislánya. A lábdi nagymamához megy Dóra, téli levegőzésre.

– A nyolcadik kerületben csak kerülgetjük a latyakot, nem gyereknek való hely az…

– Nem akarnának hazaköltözni?

– Nincs munka errefelé. Az üdülők miatt megszűnt az állattartás, a földhöz én nem értek, nem tudnánk itt megélni… Sokat jövünk, mert igazi csend és nyugalom csak itt van. Ősztől tavaszig, mert nyáron az üdülők hangosabbak, mint a város. De hazaköltözni, azt nem kockáztatom.

Ezt mondja a vonaton az idevalók közül majdnem mindenki. Aki elszármazott, hazajön látogatóba, pakol, visz a hazaiból, de maradni nem mer.

A bejárattól a második fülkében Ács Lajos zenetanár éppen viccet mesél. Ősrégi, mondja, de jellemző. Az egyszeri gödi ember nagy pénzhez jutott. Elhatározza, hogy elmegy Japánba, ott is Oszakába, és megnézi a világkiállítást. Megy Gödön a vasútra, kér egy jegyet Oszakába. – Csak a Nyugatiba tudok adni! Elmegy hát a Nyugatiig. Ott a pénztárban jegyet kér Oszakába. – Moszkváig tudok adni! Hát elmegy Moszkvába. Ott megint kér jegyet, de csak Kamcsatkáig kap. Na, de onnan egy komppal máris Japánban van. Megnézi a világkiállítást, csodálkozik az egyszeri ember, mert ilyet aztán Gödön nem látni, s amikor letelik az ideje, elindul visszafelé. Megy a vasútra, ott is a pénztárba, és kér egy jegyet Gödre. A ferdeszemű kisasszony néz-néz, gondolkodik, majd kiszól a kisablakon: — Alsó- vagy Felsőgödre?

Derültség. A kupéban úgy ülnek hárman, mint régi ismerősök.

– A MÁV jóvoltából lassan azok leszünk… – nevet Zordné Szántai Irén. — Én megyek legtovább, a szentgyörgyhegyi nyaralónkban randevúzunk hétvégenként a férjemmel, aki munkája vesztett villamosmérnök. Még szerencse, hogy megszállott repülő, így kapott Tapolcán egy sportrepülőoktatói állást. Én gyógypedagógus- logopédus vagyok, és most hétvégi randevúkra járó feleség.

Ács Lajos Kenésén szállna le, dióért és hidegen sajtolt olajért megy, a nyaralóban tárolják télire.

– Papkeszi és Kenese szögletében van egy olajütő, előttünk sajtolják hidegen az olajat, mi ezt használjuk, finomabb és egészségesebb a bolti olajnál – mondja a tanár úr, aki a budafoki művészeti iskolában tanít, nyaranta pedig Balatonkenesén szervezi a koncertéletet. A református templomban a nyári szombat estéken az idén is megszólal a muzsika. Szent István napján pedig rézfúvós térzene fogadja a kenesei közönséget.

Bencze Tamás az ablaknak támaszkodik. Azt mondja, három éve várja egy pár korcsolya, azóta nem volt megbízható a jég a tavon.

– Akaiiban találkozunk a barátnőmnél, ő nagy balatonos és nagy kőris, szerinte jó időben Zánkáig el lehet fúrni a jégen. Már alig várom…

Az ülésen Churchill emlékiratai, kották. A három útitárs hol az angol miniszterelnökről, hol a szentgyörgyhegyi borárakról, hol a mai iskolákról beszélget.

– Hogy kezdődött a társalgás?

– Amikor megállt a vonat, a tanár úr fölnézett és azt mondta, különös magány lehet egy hófúvásos vonaton összezárva lenni…

Jaj. Csak nehogy jósnak bizonyuljon. Mindenesetre már tudjuk a kalauzunk nevét. Vincze Béla. Alföldi gyerek, ezért szereti a dunántúli vonalakat. Lehet, hogy másért is.

– Az előbb egy helyes fiatalasszony fülkéjében láttam… 

– Elbeszélget ilyenkor az ember…

De Vincze Bélának most igazi hírei vannak. Indulunk. Igaz, mostantól személyvonattá nemesül a mi gyorsvonatunk, ami minden állomáson és megállóhelyen megáll, de kit érdekel ez már. Csak guruljon. A hírre boldog utasok özönlik el a kocsikat, még nem tudják, hogy korai az örömük. Mert előbb mozdonyt cserélünk. Nem, nem vodkáért. A szerelvény elé egy aggregátor kerül, mert az M62-es mozdonynak, becenevén Szergejnek, nincs fűtése… Mi mindent meg nem tud az ember egy utazás során…!

Megy az idő. Ki kéne menni a mosdóba… De míg a vonat az állomáson tartózkodik… De ez nem is állomás. Van még vajon öblítővíz ilyenkor?

A két Béla, a kalauz és a szabadságos mozdonyvezető azt mondják, nem biztos. A tartályok és a vezetékek nem fűthetők, a fagy miatt ilyenkor leeresztik a vizet. Megértettem.

Megdöccenünk. Újra megdöccenünk. Az egyik fülkéből harsány örömrivalgás. Biztosan a Disputások. Fehérvári gimnazisták és főiskolások. Zánkára mennek egy háromnapos táborba. A demokráciáról vitatkoznak. Érveket és ellenérveket sorakoztatnak. Tettre készek. Most egy picit elakadtak. Ám gyakorlott helyzetfelismerők – és körbekínálják a kekszes dobozt.

És elindulunk. Vincze Béla vonatkísérő-kalauz szélesen elmosolyodik: a vasút azért teszi a dolgát. Mi meg, miközben Fülén integetünk a szabadságos mozdonyvezetőnek, Kenésén a tanár úrnak, Füred előtt elbúcsúztatjuk Gábort és a nagymamáját, Akaiiba érve a kék szemű korcsolyást, Zánkán a vidám Disputásokat, már csak azért szurkolunk, hogy Zordné ne késsé le a randevút a férjével. És arra gondolunk – tudom, sokan megköveznek érte -, hogy ebben az isten tudja, honnan vezérelt, ész nélkül loholó világunkban néha nem árt, ha megállnak a vonatok.

Nők Lapja 1996/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Tóth Árpád