Kérdés: „Kisfiam másfél éves és borzasztóan anyás. Ha tehetné, egész nap a nyakamon lógna. Férjnél vagyok, de a férjem reggeltől estig dolgozik. De ha itthon van, a gyerek akkor se nagyon marad el vele. Nem tudok kilépni a lakásból, mert elkezd ordítani. Csak úgy sikerül, ha nem veszi észre, hogy elmegyek. Na de hát mindig bujkálva közlekedjek? Sokan azt tanácsolják, hogy vigyük el és hagyjuk ott a nagymamánál, rokonoknál, hogy megszokja. Tényleg ezt kéne tennünk? Sokan már az óvodával riogatnak, hogy mi lesz vele, ha otthagyom, és ott is ordít, majd ha elmegyek. De remélem, az ilyesmit addig ki lehet nőni vagy nem?”
Válasz: Hogy a gyerek mennyire van meg egyedül is – mondjuk nyitott ajtónál – vagy mennyire lóg egész nap az anyja nyakán, ez részben szoktatás kérdése, részben sok más körülményen múlik. (Ha módja van rá, hogy ott mászkáljon körülöttünk, míg mi csinálunk valamit, s ez minket nem zavar, de nem is érezzük úgy, hogy ha már ott van, foglalkoznunk kell vele, ez ugyanúgy rászoktathatja arra, hogy ezzel- azzal elmélyülten tudjon játszani, foglalkozni, mint ha megvan a maga viszonylag tágas, elkerített sarka és tudja, hogy ha hív, mindig elérhet a hangjával.)
Minden gyerek életében elkövetkezik az az időszak, amikor fokozott szorongással éli át, ha az anyja kimegy vagy elmegy és a másfél év körüli kor egyik lehet ezek közül.
Ugyanakkor: nem szabad engednünk, hogy a gyerekünk rabtartónk legyen. De az se jó, ha becsapjuk. Az a jó, ha amikor el kell mennünk, – vagy el akarunk menni – elmegyünk, de (ha már valamit is ért a szóból, és a másfél éves már sokat ért), ezt előre megmondjuk neki, vállalva, hogy tüstént sírni, ordítani kezd. Ezután ne húzzuk sokáig az időt vigasztalással, hanem: menjünk. Jósolható, hogy a gyerekek nagy része rövid idő múlva megvigasztalódik ottmaradva egyébként ismert – és feltehetőleg szeretett – apjával vagy nagyanyjával. Lehet, hogy ilyenkor egy kis dalocska, térden lovagoltató, vagy ne adj Isten, egy csokoládédarabka sokat segít. Vannak persze gyerekek, akik húsz perc után sem hagyják abba az ordítást, akkor feltehetőleg nem fogja abbahagyni, mert ezt valahogy megérzi. Inkább az tanácsolható, hogy az első alkalommal az anya ne túl hosszú időre menjen el, de menjen és határozottan.
Nem tartom jó tanácsnak, hogy vigyük el valahová a gyereket és hagyjuk ott, hogy leszokjon rólunk. Ez túlzott trauma lehet. Az ilyen problémákat otthon kell – és lehet – megoldani. Két-három (esetleg négy-öt) alkalom után, ha a gyerek látja, hogy az ordítás nem használ, megyünk, amikor menni akarunk vagy mennünk kell, ahogy ezt neki meg is mondtuk, és vissza is jövünk, amikorra ígértük, a dolog a második és harmadik életév között általában végleg rendeződik. Sokat segít ilyenkor, ha a gyereknek testvére is van.
Nők Lapja 1996/12. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Kölcsey Ferenc Dunakeszi Városi Könyvtár / Petanovits fényképek
