Leszállt a szombat éj, a város meg fölébredt; mintha megbabonázták volna. Az emberek felöltöztek – volt, aki le sem vetkőzött -, buszra szálltak vagy autóba ültek és valamennyien ugyanabba az irányba indultak.

De elkéstek.

Az Örs vezér tere megtelt, az egyéves születésnapját ünneplő IKEA áruházat pedig már százan ostromolták.

A helyzet kritikus volt. És komikus. Mert az áruház azért nem engedhette be kintről a vásárlókat, mert képtelen volt kibocsátani azokat a bent lévőket, akik szerencsésen már megvehették a magukét. Ha ugyanis kinyitják az áruház ki- és bejárati ajtaját, feltartóztathatatlanul bezúdult volna a kint rekedt tömeg. Szóval megint az előrelátóak jártak jól. Azok, akik este nyolckor bevették magukat az áruházba. Családostul. A gyerekeket lefektették az áruház úgynevezett álomszobájában, maguknak meg kinéztek egy-egy jó kis kanapét, aztán cipőjüket akkurátusán az ágy mellé téve ledőltek, hogy kivárják a vasárnap hajnalt, amikorra az áruház tizenöt százalékos árengedményt kínált valamennyi termékére. Akiknek nem jutott ágy, azok a puha padlószőnyegekre feküdtek, megint mások meg hosszú vacsorába fogtak, ezzel múlatva a lassan telő időt. Még az árverés sem érdekelte őket, pedig az is volt, pontban éjfélkor.

Lehettünk vagy nyolcvanan, kint meg sok-sok százan, úgyhogy furdalhatott volna minket a lelkiismeret, ám mi lelkesen vertük föl az árakat. Mert jó dolog győzni – pénzzel valamit. S mert a licitálás amúgy is nagy játék. Az ember izgalommal teli, s legszívesebben mindenre és mindenkire azonnal ráígérne; még akkor is, ha meg sem éri.

A kikiáltási árak egyébként meglepően alacsonyak, jelképesek voltak: a tárgyak száztizenegy és ezeregyszáztizenegy forintról indultak, a résztvevők pedig akár egyforintonként is emelhették a licitet. Minden áru elkelt. Közben az áruház igazgatója, a kötélidegzetű Emri „Gyuszi” előrehozta a hajnali kedvezményes vásár időpontját…

Zúdult a tömeg, s az áruházban hagyott közel negyedmilliárd forintot. (Az IKEA éves forgalma 2,2-2,3 milliárd – A szerk.)

Hajnali fél ötkor aztán az igazgató úgy döntött: tíz óráig bezárja a házat. S tényleg, ennyi idő kellett ahhoz, hogy pontban tízkor, amikor az IKEA újból kinyitott, eltávozzon végre az utolsó, még szombatról itt ragadt vevő.

És kezdetét vehette a születésnapi buli utolsó, negyedik napja, mely arról lett nevezetes, hogy IKEA-házasság köttetett!

A házasságra legelőször (állítólag) az áruház sajtófőnöke gondolt, de aztán mégsem ő, hanem az áruház egyik nagyon fiatal osztályvezetője nősült.

Különös házasságkötés volt ez. Bárhová néztünk, mindenütt árakat és a házasságkötésre váró embereket láttunk. Aztán az igazgató elmondta, szerinte nincs is annál természetesebb, mint hogy bútorok és ágyak között mondjuk ki a boldogító igent. És amikor fekete csipkeruhában megjelent az anyakönyvvezető, a tömeg mámorosán azt suttogta:

– Ez igen! Nem semmi! S milyen hatalmas az anyakönyve!

Pont ekkor felharsant a zene, s az IKEA ágyak, szekrénysorok, kanapék között feltűnt az ifjú pár: a szemtelenül fiatal férj jelölt és a darázsderekú, pompás ruhájú menyasszony. Az igéző tekintetű anyakönyvvezető azt tudakolta, akarják-e a házasságot? Akarták. És a fiatalok megcsókolták egymást – a tömegek szerint túl röviden; és pezsgőt ittak – finom lehetett -, majd az ifjú férj felkapta darázsderekú feleségét, és arra a hatalmas, ajándékkal teli csomagra tette, melyet az áruháztól kaptak.

Áldott legyen Pentz Csaba és Áldott Ágnes házassága.

ADES

Nők Lapja 1991/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Unsplash/Tommao Wang