Ez szálka?! Akkora élesre hasadt léc áll ki a lány combjából, akár egy kenyérvágó kés! A szánkóból törött le… A másik hordágyon fiatalasszony jajgat, a férje máris vinné haza a nyolc hónapos babájukhoz. Az orvos jön és közli, hogy elrepedt az anyuka medencecsontja. A fal mellett vérző orrnyergű öregember ül. Előbb a törött térdű Kovács néni kerül sorra, de neki is várni kell, mert a műtőben éppen tőből metszett ujjat varrnak.

Szombat délelőtt tizenegy óra. Ostromállapot a Szent János Kórház traumatológiai osztályán. Hat orvos, egy aneszteziológus, három műtős, egy gipszelő, két betegszállító, egy laboráns és a gépírónő állja a rohamot vasárnap reggelig.

– Jeges napokon jobban szeretnek bennünket az emberek – jegyzi meg dr. Ferencz János adjunktus fanyar humorral.

A mentők mindegyre jönnek

A madárcsontú nő majdnem észrevételenül fekszik a fehér takaró menhelyében. Bordóba, zöldbe, kékbe játszó foltok, duzzanatok éktelenkednek a szeme és a szája körül.

– Elestem – szűri a szót kínlódva.

– A kedves férje annak előtte, vagy utána verte össze ilyen körültekintő alapossággal? – néz a szemébe dr. Göböl László. A szerencsétlen a lepedőt markolja végső megalázottságában, s így fekszik mozdulatlanul. Csak a halántékán lüktet egy ér, mint a gyíktorok. Azon kapom magamat, hogy oldalról, szenvtelenül bámulom a zúzott arcot. Könnyű hozzászokni a még oly riasztó tragédiához – ha mással történik. Annál döbbenetesebb megtudnom, hogy az irgalmatlanul összevert hölgy újságíró.

– Van egy jó hírem! – érkezik a beteghordó. – Mínusz hét fok lesz éjjel.

– Sebaj, ha romlanak az útviszonyok, a sérültek is óvatosabban közlekednek, ezért ‘később érnek ide – győzi még mindig derűvel az adjunktus. A mentők mindegyre jönnek, a baleseti sebészek úgy dolgoznak, mintha szállítószalag mellett tüsténkednének. Nyilván nem minden áldott nap ilyen nagy a forgalom. De az biztos, hogy a várakozásra ítélteknek van véleményük erről az áldatlan helyzetről! Mindemellett az ambulancia munkatársai nem hangoztatják a gyógyszerellátás és a műszerezettség siralmas voltát, nem sugallják, hogy hegyeket tudnának elmozdítani, ha mások eltakarítanák útjukból a dombokat. Ehelyett huszonnégyóráznak, heti két, három, olykor négy éjszakai ügyeletet vállalnak. Éppen most kénytelenek átszervezni a munkarendjüket, mert eggyel kevesebb orvossal kell beérniük.

Ez nem szatócsbolt

Zöld nadrágot, trikót, műanyag papucsot, szájkendőt, sapkát kapok, és irány a műtő. Göböl doktor átmetszi a bőrt a leborotvált koponyán, fúróért nyúl, megcsillan a lágy, halványrózsaszín agyvelő.

– A beteg agyvérzést szenvedett. Ez azért is veszélyes, mert a betóduló folyadék túlnyomást okoz. Látja? Bevezetem ezt a vékony műanyag csövet, és leszívom a vért…

Négyen dolgoznak a műtőasztalnál. Ha történetesen három műtőben egyszerre kellene operálni, nem lenne elegendő kisegítő személyzet. (Két tucat egészségügyi szakközépiskolát végzett közül jó, ha kettő kitart a hivatásánál. Aki műtős akar lenni, arra további négy év tanulás vár. A bruttó 20 ezer forint körüli jövedelem megalázó. Csakúgy, mint a huszonöt éve dolgozó orvos 35 ezer forintos fizetése. Eszerint a hálapénz adása és elfogadása kényszeres, ugyanakkor társadalmi méretű erkölcstelenség.)

Újból az ambulancián. A tisztességtelen munkáról beszélgetünk, valamelyik orvos megjegyzi, hogy minden épeszű ember sikerre vágyik.

– Ez nem más, mint akkor véteni hibát, amikor mások nem látják – provokálom.

– Csakhogy az orvos balfogását azonnal felfedezik a munkatársai! Elég ránézni a beteg röntgenfelvételére, és összevetni az alkalmazott gyógymóddal. Márpedig a traumatológusok (is) rendszeresen konzultálnak. Enélkül nem tudnák átvenni egymástól az ügyeletet – a betegeket.

Esteledik. Nem fordult hidegre az idő, esik az eső, olvad a jég, de úgy látszik, ez is baj, mert változatlanul jönnek-mennek a mentők, a taxik.

– Ez nem szatócsbolt! – emeli föl a hangját dr. Matós Lajos, amikor egy fiatal nő „megrendeli” édesanyja ismételt vizsgálatát, és hasi ultrahangot követel. Délután már volt itt a sérülttel, nem titkolja elmarasztaló véleményét Matos doktorról. Jobb a békesség – gondolhatja dr. Abrahám Lajos, mert ő is megvizsgálja a mamát. Ezenközben a műtősnő, a laboráns, a betegszállító többször megkísérli kitessékelni az ifjú hölgyet és az őt kísérő fiatalembert a váróba. Ám ők úgy döntenek, hogy maradnak, mert nem bíznak ebben az orvosban sem!

– Édesanyám elesett az udvaron – meséli a kardos hölgy később, a folyosón. – A délutáni vizsgálat befejeztével nem javult(?) az állapota, ezért elvittük egy „látó emberhez”. O megmondta, hogy anyunak elrepedt a lépe, baj van az epéjével és a hasával, továbbá a bordatájékon is súlyos elváltozások lehetnek. Ezért hoztuk vissza a traumatológiára. De ez az orvos olyan, mint egy mosolygó gyilkos!

Az édesanyjáért aggódó megjegyzi, hogy a párjának két diplomája van, ő maga pedig az értékpapírok értője. Csak remélni merem, hogy ha rászorul valamelyikük, akkor az ő életükért is harcolnak majd valahol.

– Az egyik beteg közölte velem, hogy az orvosi munka nem más, mint szolgáltatás, dolgozzam hát az ő igényei szerint – emlékszik Ferencz adjunktus úr a pihenőszobában. Mit lehet mondani erre? Bár fönn és lenn, kinn és benn egyetlen életét mindenki félti, azért kiszalad a számon:

– Vak tyúk is lehet süket.

Jótékony üvegfal mögött

Király Erzsébet műtősnőt királylánynak szólítják munkatársai. A szeme fénye kimeríthetetlennek látszik, alkata törékenynek. A jelleméről az orvosok állítják: kőkemény. Nem tudnának dolgozni nélküle. Tizenegy éve műtős, az emberi esendőség már nem tartogat meglepetéseket számára. Pályakezdő műtősöket tanít. Elnézően mosolyog, amikor megkérdem, hogy miért nevezi szépnek a hivatását. Talán bizony vonzó a vér, a tragédiák látványa?

– A bajbajutottak rossz állapotban kerülnek a baleseti osztályra. Némelyik testét, végtagjait újra össze kell rakni! Ez a legtöbbször sikerül. Ezért mondom, hogy ennél szebb hivatást nem tudok elképzelni. Azt nem állítom, hogy könnyű. Mégis kivételes örömet okoz, amikor a világnak egy kis pontján sikerül rendet rakni. Ez lehet az ember szervezete, a csontjai, az izomzata.

Nem kérdem a magánéletéről, miután megtudom, hogy olykor egy huzamban harminckét órát tölt az intézményben. Talán csak aludni jár haza. Ő pedig nem bizonygatja, hogy az ember életét mindennél többre tartja, ezért dolgozik szüntelenül, halálközelben.

Korosabb, tüdőrákos asszony agyáról készült rétegfelvételt elemez az orvos. A beteg a napokban elesett, azóta fájlalja a fejét, ezért hozták be a traumatológiára. A filmen jól láthatók az agyra átterjedt rákos gócok. A súlyos mondatok a jótékony üvegfal mögött hangoznak el. Az asszony odakinn fekszik a hordágyon, és a mennyezetre szegezi tekintetét. Lehet, hogy azon is túlra figyel, egyetlen, végtelenül hosszúra nyúlt pillantással. Azután leereszti szemhéját, mint aki bólint: igen, egyszer és mindenkorra elfáradtam.

Hivatás vagy szakma

Megnézek egy bokaműtétet, amely után úgy tűnik, mintha enyhülne a roham: üres a folyosó. Este tíz óra.

– A diszkóból csak éjfél után érkeznek – így az adjunktus. Ördöge van, az első tizenéves sérült „menetrendszerűen” jön. Fiatal srác, fölrepedt szemhéjjal, csinos, sildessapkás barátnővel. Göböl doktor fogadja őket. A fiú kétpercenként kérdi, hogy egészen biztosan maradandó lesz-e a varrat nyoma.

Dr. Matos Lajos mellé ülök hajnali fél kettőkor, aki aznapi kezeltjeinek adatait táplálja számítógépbe. Még mindig bántja a délutáni, „szatócsbolthoz méltó” jelenet:

– Huszonöt éve egyfolytában traumatológián dolgozom. Miért gondolja bárki is, hogy nem tudom felelősséggel ellátni a munkámat?!

Fél háromkor összegzünk: 70 rászorulót kezelt a csapat. Ha lehűlt volna az éjszaka, száznál többen lettek volna, állítja az adjunktus. Dr. Dániel Sándor a csapat legfiatalabb orvosa hurkát pakol a pihenő asztalára. Az adjunktus a sült zsírra esküszik, amit bögrében őriz, már veszi is elő a szekrényből. Éppen hozzáfognánk, amikor:

– Mongol diszkó! – kiált be a betegszállító, és hallom, hogy telefonon riasztja a királylányt, aki alig tíz perccel ezelőtt lepihent az emeleten. Máris jön, mi tagadás, immár kevésbé sugárzó szemmel. Dániel doktor megy a vizsgálóba, mi pedig az adjunktussal megesszük az összes hurkát. Soha nem fogom megtudni, hogy mi az a mongol diszkó. (Rendőrök hozták a sérülteket.)

Hajnali ötkor erőtlenül szemetel az eső. Amíg a sárban toporogva várom a buszt, azon tűnődöm, hogy miért nevezik újabban közalkalmazottnak az orvost. Aki pedig a hippokratészi esküje szerint a beteg javát szolgálja. S vajon miért akarják mások meghatározni, hogy adott helyzetben milyen gyógyszert alkalmazzon… Nem mozdulnak az utcai lámpa szétfröccsent fényfoltjai a tócsákon. Csendet és nyugalmat érzek magamban később a metróban, a részegen tévelygők és a vasárnap is munkába sietők között. A királylányra gondolok, aki naponta rendet teremt a világnak egy kis pontján: a bajba jutott emberben.

Szilas Zoltán

Nők Lapja 1996/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Rádió és Televízió Újság