Abszolút hiánycikk volt a karácsonyi könyvpiacon. Volt olyan ismerősöm, aki kirakatnéző séták és bolti tapasztalatok alapján kijelentette: szerinte meg sem jelent Székely Éva könyve, vagy ha igen, kizárólag barátok és ismerősök között osztották szét. Beszélt róla a tévében, írtak róla a lapok, csak éppen — hozzájutni nem lehetett. (Neki és minden, a könyvre kíváncsi olvasónak üzenem: Székely Éva: Sírni csak a győztesnek szabad! című önéletírása, minden ellenkező látszat és híresztelés ellenére megjelent, nem is kis példányszámban, a Magvető Könyvkiadó Tények és tanúk sorozatában. A nagy sikerre való tekintettel már készül a könyv második kiadása. – Addig tessék türelemmel lenni, könyvtárban, könyvesboltban előjegyeztetni, barátoktól kölcsönkérni — vagy beérni egyelőre azzal, amit Székely Éva élőszóban válaszolt a kötet olvasói nevében feltett kérdéseinkre.)

— Hogyan született a Sírni csak a győztesnek szabad?
— A kötet bevezetőjében is elmondtam, nem tartom magam írónak, nem unatkoztam és nem vagyok gráfomén, csak éppen… amikor Andrea abbahagyta az úszást, hirtelen légüres térbe kerültem. Kerestem a célt. A feladatot. Akkor elhatároztam, hogy papírra vetem mindazt, ami felhalmozódott bennem. Eddigi életemben is hajlamos voltam rá, hogy „megfilozofáljam” ami velem és körülöttem történt. Akik közelről ismernek, tudják, hogy szeretek beszélni. Írni is úgy kezdtem, mintha valakinek mesélnék. Gátlástalanul és gyorsan. És mivel előző életemben, sportolóként rengeteget hallgattam — eligazítást, utasítást, instrukciót; hallgattam az edzésen a medencében és hallgattam a versenyeken, — örültem, élveztem, hogy most beszélhetek és senki sem szól közbe. Aki valaha sportolt, azt is tudja, hogy a versenyen nyújtott teljesítmény — javíthatatlan. A kéziraton viszont, szerencsére, lehet változtatni, csiszolni, húzni…

— Ezek szerint, könnyen ment az írás?
— Nem tudom, írtak-e nehezebb körülmények között könyvet, mint én. Szemműtétem után naponta háromszor egy óra szemmunkát engedélyezett, az orvos, így — vekkerrel dolgoztam. Akármilyen jól ment az írás, ha csengett az óra, abbahagytam. Soha nem lehettem egészen biztos benne, hogy képes leszek folytatni. Magamnak írtam és a barátaimnak. Ők hitették el velem, hogy amit írtam — egy könyv kézirata. De még akkor sem tudtam, mihez kezdjek vele. Az én világom az uszoda. Ha valahova, idegen helyre kell telefonálnom, rendszerint bemondom a nevem, és egy másodpercet várok. Ha úgy érzem, hogy ez semmit nem mond a vonal túlsó végén, hozzáteszem, „… az úszó”. Ha erre sem jön válasz, akkor bevetem, hogy „… Gyarmati Andrea édesanyja.” De ezúttal óriási szerencsém volt, a Magvetőnél zöld utat kapott a kézirat, és nagyon gyorsan könyv lett belőle.

— Szerencsés vagy.
— Amikor tárgyaltunk, én még nem is tudtam, hogy ez milyen nagy dolog. Csak azt tudtam, és ezt a kiadó igazgatója megértette, hogy az én akkori lelkiállapotomban nagyon nagy szükségem volt valamiféle sikerélményre.

— Tudod, hogy a könyved címe, szinte fogalom lett az elmúlt hetekben? Valamiféle tizenegyedik parancsolat.
— Megszenvedtem az igazságát. Mert szerintem ez minden sportág egyik alapigazsága, törvénye.

— Talán nem is csak a sporté…
— De a sportban egyértelmű. A sportban alaptörvény az ellenfél megbecsülése. Ha tisztességes versenyző vagy, nem ronthatod el a győztes örömét. Emlékszem, Tokióban a 100 háton a második zokogott, és ezzel mindent elrontott… A sportoló nem feledkezhet el arról, hogy amikor feláll a dobogóra, színpadon van. És a színész bánata nem tartozik a közönségre.

— Nehéz lecke!
— Sokszor elmondtam saját magamnak, Andreának, és a tanítványaimnak is: aki végig tudja levegő nélkül úszni a távot, aki kibírja az ezzel járó fizikai szenvedést, annak a vereséget is el kell tudni viselni. Persze, ez az életben talán még nehezebb, mint a sportban. De én ott is mindig ehhez tartottam magam.

— Lehet, hogy a világon a legnehezebb a vereséget elviselni?
— Minél több munkát fektetett az ember valamibe, annál nehezebb. A köznyelv erre azt mondja: futunk a pénzünk után. Ez a 100 gyorsra és tíz évi házasságra egyaránt vonatkozik. A vereségnél nagyobb próbatételt csak a siker jelent, Bemérni a győzelem valóságos értékét.

— Ebben igazán szakértő lehetsz.
— Ezért merem állítani, hogy ez a legnehezebb. Általában nem könnyű az embernek bemérni saját magát. Fiatalkoromban, egy gyönyörű szép anyuka és nővér árnyékában, mindig arra vágytam, hogy egyszer rám is azt mondják, „milyen szép lány!” De énrám mindenki csak annyit mondott: „milyen aranyos!”. Győzni persze jó dolog, és az ember hajlamos rá. hogy saját, bármilyen területen elért sikerét a lehető legmagasabbra értékelje. Pedig be kell látni, hogy attól, hogy megnyertem egy olimpiát, még nem vagyok Übermensch, nem vagyok több, más, mint azok, akik mind a lehető legtöbbet produkálták és produkálják napról napra a maguk területén. Mondok egy példát… Van nekem egy sógorom, kiváló hasi sebész. Mindig elfut a méreg, ha valaki azt mondja róla, hogy ő a Székely Éva sógora, vagy a Gyarmati Andrea nagybátyja Hiszen az, aki naponta életeket ment, nagyobb ember minden jól úszó olimpikonnál! A teljesítmények persze nem összemérhetők. Mindenkinek a maga területén kell a maximumot nyújtania.

— Feltéve, hogy képes rá…
— Megvallom, egész életemben maximalista voltam. Magammal is, másokkal, barátaimmal szemben is. Gyerekkoromban nagyon szerettem muzsikálni. Szenvedélyesen zongoráztam, és egy napon megkérdeztem a zongoratanárnőmet, lehet-e belőlem a világ legjobb zongoristája. Nevetett, és azt mondta, gyakoroljak csak szorgalmasan, nem lehet mindenki Fischer Annie. Erre azt válaszoltam: akkor miért üljek én naponta négy órát a zongoránál? És sürgősen abbahagytam. Attól kezdve, csak a magam örömére muzsikáltam, zongoráztam, tangóharmónikáztam.

— Sportoló létedre közel áll hozzád a zene.
— Mindig is igyekeztem teljes életet élni. Hálás vagyok a szüleimnek, amiért lehetőséget kaptam rá, hogy tisztességesen megtanuljak három nyelvet, és diplomát szerezhettem.

— Nekem rettenetesen imponál, ha egy sportoló nemcsak „dr.”, de szereti is a szakmáját.
— Ezt magamról is, a lányomról is elmondhatom. A gyógyszertárban ugyanolyan jól éreztem magam, mint az uszodában; különösen a medicinák elkészítését, a magisztrális munkát élveztem. Andrea ma is egyfolytában boldog, hogy gyermekorvos lett. Az előbb a vereség elviseléséről beszéltünk. A sportoló számára a legnagyobb, mert elkerülhetetlen, életre szóló vereség, hogy általában akkor kell lelépnie a színről — húszévesen —, amikor más elkezdi a távot. A nagyon szép nők közül sokan negyvenéves korukban összeomlanak, mert megjelennek körülöttük a legyőzhetetlen, húszéves vetélytársak. A sportolóval ez többnyire húszéves kora körül történik meg, akkor kell új életet kezdenie. Valaki lelép a dobogóról, és már jön utána a következő. Ez egyébként természetes. De nem mindegy, hogy az ember hogyan, milyen poggyásszal lép le. Ismerek olyan hajdani sportolót, aki ma autót őriz, mert annak idején nem gondolt rá, hogy mi jön a csúcs után.

— Ezért talán nemcsak a sportoló felelős!
— Sokat vitatkoztam erről sportemberekkel, edzőkkel. Én Andreával szemben is maximalista voltam. Azt mondtam neki, amit nekem az apukám: úszhatsz, ha rendesen tanulsz. Megállapodtunk, ha hármast hoz, nem jöhet az uszodába. Szerencsénk volt, mert általában könnyen vette az akadályokat. De mindig is törődtem a tanulásával, hosszú ideig csak németül beszéltem vele, hogy gyakorolja a nyelvet.

— Andreának sem lehetett könnyű a gyerekkora.
— Addig úszott, amíg öröm volt számára az úszás. De soha nem felejtem el, 16 éves lehetett, amikor elmentünk egy játszótér mellett, és akkor az én többszörös Európa-bajnok lányom egyszer csak megállt: „Anyu, én úgy szeretnék egyszer az életben homokozni!” Akkor elfacsarodott a szívem. De még jobban sajnálom azokat a mai úszópalántákat, akiktől elveszik a gyerekkorukat, és elveszik azt a lehetőséget is, hogy nők, férfiak legyenek. De erről most nem akarok beszélni.

— Vannak-e egy sportember életének mindenki számára érvényes tanulságai?
— Feltétlenül vannak. A legelső — a fegyelem. Aki komolyan sportol, az olyan fizikai, lelki és szellemi fegyelmet tanul, ami az élet minden területén hasznára válik. A második tanulság: az ellenfél megbecsülése.

Nálunk, ahol az emberekben különösen nagy a hajlandóság arra, hogy a legkisebb hatalom birtokában lenézzék a többieket, nem árt megtanulni, hogy ma te kerülsz a dobogóra, holnap téged győznek le.

A sportban minden tisztességes ellenfél — egyenrangú. A harmadik, életre szóló sporttapasztalat: a munka megbecsülése. A sportban munka nélkül nincs eredmény. Hiába van valakinek befolyásos papája, ügyes mamája, fényes protekciója és akármennyi pénze, a stopperóra csak a teljesítményt méri. De ezek csak a legáltalánosabb igazságok. Mert az úszó például megtanul magányosan élni, dönteni. A medencében, a pályán az ember ugyanolyan egyedül van, mint a szülésnél. Az edző, a szülő, orvos a világon mindent megtenne, és meg is tesz azért, aki vajúdik vagy versenyez, de a döntő szakaszban senki sem segíthet.

— Mikor voltál életedben a legboldogabb?
— Nem szeretnék a kérdésre közhelyekkel válaszolni, de hát az élet — csupa közhely. Akkor voltam a legboldogabb, amikor a lányom megszületett és már tudtam, hogy él. hogy egészséges. Hogy anya lettem. Minden nő boldog, amikor először mondja neki valaki, hogy szeretlek. De számomra, aki odáig csak egy ügyes ebihal voltam az uszodában, ez jelentette a felszabadulást, az emberi egyenjogúságot, hogy nemcsak úszó vagyok, de nő is. Hogy engem is lehet szeretni! Azután volt még egy csodálatos pillanatom, és ez talán már csak az enyém. Amikor Helsinkiből felhívtam az apukámat és tőlem tudta meg, hogy nyertem. Az ő öröme volt az én legnagyobb boldogságom.

Kavargatom a méregerős kávét és közben körülnézek az óbudai lakásban. A földön gyönyörű, régi szőnyegek, a vitrinben patinás ezüsttárgyak között az érmek. A falon, diploma diploma hátán. Székely Éva életrajza — győzelmekben elbeszélve. Később elárulja : aki 117 csúcsot úszott életében, annak még a spejzba is jut a trófeákból. Ráérek mert újra — ki tudja hányadszor — cseng a telefon.

Székely Éva fáradhatatlanul betűzi: A… mint Andrea, U mint Ubul, G mint Gábor, E mint Eszter, N mint Nándor, Augenklinik, azaz szemklinika. A professzor neve… Szorongó szembetegek, szülők, feleségük szeme világáért rettegő férjek gratulálnak szerencsés szemműtétéhez és könyörögnek, adja meg a könyvben szereplő gyógyintézet nevét. Székely Éva résztvevő, fáradhatatlan, de sokat nem tehet sorstársaiért. A betegek sorsa az orvosok és az egészségügyi hatóságok kezében van; nincs két egyforma eset, két egyforma leszakadt retina.

Éva lát, ír, olvas, tévét néz — és ezt mindenki másnál tudatosabban élvezi. Boldog, hogy újra dolgozhat. Azaz…

— Nem is tudom, akarsz-e erről beszélni…
— Nincs okom titkolózni, ha már a tévében elmondtam. Ugyanúgy nyugdíjaztak, mint minden más magyar állampolgárt. 42 év után az irodában kezembe adták a munkakönyvemet. Egyetlen búcsúszó, köszönet nélkül.

— És most?
— Talán most végre eljött az ideje annak, hogy a rögeszmémnek éljek. Tíz éve kiabálom a világba, hogy a versenysport minden eredményénél fontosabb az általános iskolások úszásoktatása.

— Kevés az uszoda…
— Ne hidd, hogy egyszerűen uszoda-kérdés. Egész sor tanuszoda készült el, és ezek nagy része délután kettőkor bezár. Ahhoz, hogy tíz év múlva ne legyen Magyarországon olyan általános iskolát végzett gyerek, aki nem tud úszni, egységes terv kell, körültekintő szervezés és rengeteg olyan pedagógus, aki megfelelő módszerekkel oktat. Egyszer már belefogtam a dologba, 1974-ben. Ki is neveztek országos szakfelügyelőnek, de kiderült, ahhoz, hogy betehessem a lábam egy iskolába, még nyolc pecsétes papírra van szükségem. Arról mindenesetre sikerült meggyőződnöm a IX. kerületben, hogy a helyzet siralmas. Még a papíron úszni tudó gyerekek többségének is hiányzik a vízbiztonsága. Sokan azt hiszik, hogy tudnak úszni, de a mélyvízben elvesztik a fejüket, és csak csapkodnak. Valahányszor vízi balesetről, gyerektragédiáról olvasok, elfog a lelkiismeretfurdalás. De most talán közreműködhetek egy olyan átfogó munkában, mozgalomban, ami változást hoz. Ha legalább 75 százalékban sikerülne elérni célunkat, ha a gyerekek többsége tisztességesen megtanul majd úszni az általános iskolában — és ez nem irreális célkitűzés — már nem éltem hiába. Ez, úgy érzem, nagyobb ügy, mint akár egy olimpia…

Köszönöm, nemcsak a beszélgetést, de ezt az ügyszeretetet, ezt a lelkesedést is. Az úszók holnapi társadalma nevében.

Földes Anna