»Mit akarnak itt tőlünk? Nevessük ki azt, amit máskor megkönnyezünk? Sírjunk, amikor a színész játéka mulattat? Ami gyászba dönt, azon most mosolyogjunk?«

A kérdést a nézők nevében a szerző teszi fel, Örkény István, aki Tóték című remek kisregényének színpadra állításával számít is a közönség meghökkenésére. Mulatságot kínál és szellemi kihívást: vajon álljuk- e a dráma gondolatokat próbáló ostromát?

Nem mintha a darab, a szó megszokott értelmében, bonyolult lenne vagy éppen fárasztó. Sőt, ellenkezőleg: a Tóték az évad egyik legmulatságosabb darabja. A nézőteret Latinovits Zoltán egy-egy ellenállhatatlan mondata, gesztusa után felveri a kacagás. És mégis. Súlyos gondolatok, kemény igazságok terhével megyünk haza.

Ennek a szikrázóan szellemes burleszknek a bevezető akkordja — egy fiatal ember értelmetlen halála. Azé a főhősé, akit egyetlen pillanatra sem látunk a színpadon és semmi mást nem is tudunk meg róla, mint azt, hogy idegen érdekekért frontra hurcolták s ott értelmetlenül életét vesztette. És mégis, érte történik minden ezen a színpadon. Érte? Nem, nem valóságos, csak vélt érdekekért. A darab cselekménye az emberi kiszolgáltatottság és megaláztatás, az elviselhetőség határait átszakító tragédiája. Végszava a halott fiú megalázott apjának kegyetlenül véres bosszúállása. A színpadi díszletek hamisítatlan mátrai idillt ígérnek. Békés estéket, harmatos reggeleket, ózondús levegőt, fenyveseket, muskátlis ablakokat, a nyáj kolompszavát. De ebből a túlcukrozott látványból nem lehet nem kiérezni a hazugságot: a vulkán tetejére szerkesztett idill valószínűtlenségét. Mert a világban dúló háborút a legeldugottabb faluból sem lehet kirekeszteni. Az égen bombázók húznak és a postás életet és halált üzenő tábori lapokat hord a táskájában.

Jelen van a háború Tóték katonafiának távollétében, s még inkább a fiú elsikkasztott halálhírében. És jelen van a ház vendégének — az őrnagynak — megrongált idegeiben, hisztériájában. De legfőképpen jelen van az emberi viszonylatokban, abban, hogy a Tót család milyen alkalmazkodó, megfélemlített; alázattal szolgálja a katonafiú náluk vendégeskedő parancsnokát. Az őrnagy ugyanis a Tót fiú parancsnoka, s ennek a távollevő — s a történetek időpontjában már halott — fiúnak a biztatására érkezett Tóték házába betegszabadságra. És a család azt érzi, Örkény Istvánt Tóték hogy a katonafiú élete, jóléte a parancsnokon múlik. Semmilyen áldozat, semmiféle megaláztatás nem lehet túl nagy ár a távollevő fiú biztonságáért, az esetleges kedvezményekért. Igaz, hogy az őrnagy kényes, ideges, rigolyás, de a család tagjai egymással vetélkedve igyekeznek lehetetlen kívánságainak is eleget tenni. Elkergetni a háztól a falusi illatokat, kiszűrni a levegőből a zavaró zajokat, étellel, itallal jóltartani, álmatlan éjszakáin szórakoztatni. Talán még akkor sem haboznának, ha az őrnagy a család csitri lányára vetne szemet. Az őrnagy megrongált idegei lassanként megnyugszanak, ám a nála fejjel magasabb embereket továbbra sem bírja. Pedig Tót tűzoltóparancsnok. minden igyekezete ellenére is, magasabbra nőtt a magas rangú vendégnél. És ez a megalázott törpe óriás kókadtan, álmosan lődörög saját portája udvarán. De az Utolsó percben kicsordul a pohár.

A Tóték igazsága nem az élet hétköznapi törvényeit követi: a meghökkentő és bizarr történet, a szélsőséges túlzásokban megragadott lélek – rajz bonyolultabban és mélyebben igaz, mint a valóság felületén megragadó krónikák. Örkény drámája nem azért abszurd, mert az író elrugaszkodott a valóságtól, hanem éppen ellenkezőleg, azért szakította el a tényszerű hitelesség kötelékeit, hogy túlzásaival még meggyőzőbben vallhasson arról, ami a tragikomédia igazi témája: az emberi méltóságról. Mert a fonákjára fordított és lemeztelenített jellemek vergődése az első perctől az utolsóig azt példázza, hogy mivé lehet az ember, ha kiszolgáltatottságában lemond emberi rangjáról, ha a torz körülmények s a fortélyos félelem hatására elveszíti önmagát.

A Tóték — gondolati és színpadi telitalálat. És ezen még az sem változtat, hogy a kisregény félelmetes atmoszférája néhol túlságosan feloldódik a darab bohózati elemeiben, és hogy a végső bosszú motívuma, amikor Tót a dobozolás kellékével, a margóvágóval a színfalak mögött feldarabolja az őrnagyot — lélektanilag nem elég meggyőző.

A Thália Színház megint csak bebizonyította, hogy a rangos epikai művekben benne van a dráma lehetősége is. A rendezők — Kazimir Károly és Léner Péter — nem könnyű feladat megoldására vállalkoztak, amikor szinte minden hagyomány nélkül abszurd drámát játszottak egy más stílushoz szokott társulattal, egy máshoz szokott közönség előtt. A drámát híven szolgáló elképzelésüket azért is tudták valóra váltani, mert két olyan pillérre támaszkodhattak, mint Latinovits Zoltán és Nagy Attila, akik nemcsak megértették, de ezer színnel gazdagították is a bravúrosan mintázott figurákat. Latinovits a Horthy-hadsereg tisztjének ludovikás eleganciáját és a tépett idegzetű, roncsemberek hisztériáját úgy elegyíti, hogy komikussá és félelmetessé tágítja. A szöveg stílusából következő túlzások az ő szájából azért olyan megfellebbezhetetlenül hitelesek, mert valóban ,,hátborzongatóan nevetségesek”. Inke László a Mrozek szerepekben szerzett művészi tapasztalatát is hasznosítva, találó színfoltja az előadásnak.

Földes Anna