Fognak még maguk tanítani rólam a magyar irodalomtörténetben! – kiáltotta önérzetesen a kassai premontrei gimnázium diákja, és az elképedt tanári karra – ne szépítsük a dolgot – egyszerűen rávágta az ajtót. A villámló tekintetű ifjú nem más volt, mint Márai Sándor. Történt ugyanis, hogy az önképzőkör lapjában gúnyos hangon szóvá tette, hogy az iskola paptanárai nem nézik jó szemmel, ha a gimnazista urak sétapálcával, girardi kalapban, cigarettázva grasszálnak a főutcán, és ezért igazgatói megrovást kapott.
Ám az ajtóbecsapás históriájával a nagyjelenet nem ért véget. Elrohant a főpostára és levélben megköszönte tanárai eddigi szíves fáradozását, majd lábjegyzetszerűen hozzáfűzte: amennyiben tandíjprobléma merülne fel, úgy azt édesapjával szíveskedjenek rendezni. Szegény szenátor úr, a papa, Kassa első számú ügyvédje volt, de még így is igen-igen nehezen tudta a botrányt elsimítani.
Ez a kis pikáns epizód tán érzékelteti: Márainak iszonyúan nehéz természete volt. Ugyancsak zseniális öccsével, aki Radványi Géza néven, a Valahol Európában című film rendezőjeként lett világhírű, állítólag évekig nem állt szóba, mert gyerekkorukban, barkochbázás közben a testvére egy tárgyra véletlenül azt mondta: fogalom, és ő ebben szándékos félrevezetést, sőt! csalást szimatolt.
Ne tessék kérem mosolyogni! Hány testvért, szülőt és gyereket, férjet és feleséget fordított már egymás ellen ugyanilyen bagatell félreértés, csak ők, Máraival ellentétben elfelejtették, hogy miért szakadt voltaképpen testvérpártokra, egymásnak feszülő anya- és apapártra a család, milyen, a feledés homályába merült ok miatt harcolnak, rivalizálnak egymással egy életen át… Az efféle gyermekkori bagatellek, bizony, végigkísérhetik az életünket. De Máraiban volt megbocsátás, mondhatni, csak az alkalomra várt, és amikor megtudta, hogy testvére súlyos lefolyású szembetegsége következtében valószínűleg megvakul, nyomban repülőre szállt, hogy felkeresse Münchenben.
Vesztére a lábadozó beteg nyitott ajtót. – Hát mégis eljöttél, Sándor?! – suttogta elérzékenyülten. – Szóval te látsz! – kiáltott fel teátrálisan az íróbáty, azzal sarkon fordult, és a következő géppel hazarepült. Idős korában maga mesélte, hogy édesanyja élete – akárcsak az övé – sértődöttségek végtelen sora volt. Elképzelhető, hogy tőle örökölte túlérzékenységét, de ki tudja, mi minden keveredett még az ősök génjeiből abba a csillagörvénybe, amiből Márai, a fogalommá vált művészegyéniség lett.
Apai ősei szász garaskovácsok voltak. A XVII. században, Drezda mellől települtek Kassára, ahol aztán a Grosschmidt család híres jogtudósok és ügyvédek nemzedékeivel járult hozzá a szepességi polgári kultúra formálásához. Márai ebben az értelmiségi miliőben nevelkedett, ami ugyanúgy nemzedékek teremtő munkájának foglalata volt, mint a város ékessége, a kassai dóm.
Naplójában azt írja: Valahányszor elment a lenyűgöző méretű, kőcsipke műremek előtt, önkéntelenül hatalmába kerítette valami alig néven nevezhető – kisebbrendűségi érzésből, büszkeségből, szorongásból és gyöngéd szeretetből egybegyúrt érzés, hogy itt nyugszik II. Rákóczi Ferenc. A művészgyerek zseniális érzékenységével felfogta, hogy a Nagyságos Fejedelem holtában is a szabad magyar szellemiség szimbóluma. Éppen nem halott jelkép, hanem századokon át sugárzó erő: mint az őskeresztényeket a hit, úgy köti össze a lélek titkos katakombáin át a kassai polgárokat.
Ha valamire, Rákóczi szabadságszeretetére fenntartás nélkül lehetett büszkének lenni, és ezért volt, hogy oly sok felvidéki polgár – bár más nemzetiségből származott – szívesen vallotta magát magyarnak.
Így volt ez a Márai család esetében is. Anyai dédapja még Morvaországban űzte békésen a molnár mesterséget. Nagyapja, aki bútorasztalosnak tanult, Cseh- és Németországban töltötte vándoréveit. Csak az után telepedett meg a Felvidéken, hogy családot alapított, de az unokájára maradt egyetlen dagerrotípián – a kordivat kelléktárából némiképp eklektikus ízléssel válogatva – már zsinóros magyar ruhát, pantallót és cúgos cipőt viselt. Róla ezt írja Márai:
„Ez az idegen ember erősen él bennem tovább. Valószínű, hogy nem csak testi alkatot örököl az ember őseitől: ahogy viselem a száját, homlokát, szemeit, fejformáját, úgy élnek bennem mozdulatai, nevetése, buja hajlamok, valami lazaság és hányavetiség… Munkám módszereit is tőle örököltem. Jó mesterember vagyok, hála néki. Néha bírókra kel másik, komor nagyapámmal, s ha ő az erősebb, fél esztendeig jókedvű vagyok, valamilyen derű és könnyűség árad el munkámon és életemen. Ilyenkor kitör a vándorlás hajlama rajtam, terv és cél nélkül elutazom hónapokra is, nem érdekel, mi marad utánam odahaza és a műhelyben.”
Ez a vándorhajlam kora ifjúságától kezdve űzte, hajtotta. Tizennégy évesen rokonoknál vakációzott épp, amikor egy fülledt, nyári délutánon egyszer csak nekivágott a világnak. Valami, az emlékeiben sokáig kísértő, már-már az őrülethez hasonló idegláz tört rá, azt súgta: szakítani kell a múlttal, családdal, mindennel, hogy új életet kezdhessen. Az elcsigázott fiút a csendőrök még megtalálták az erdőben, a szénégetők boksája mellett, ám nincs húszéves, útra kel, megint a világ vándora.
Úgy tűnik, ez a neki való életforma. Hol a berlini egyetemen bukkan fel, hol kedvenc városában, Firenzében. És közben kibogozhatatlan, kusza nőügyekbe bonyolódik. Nagyon él, és ehhez persze pénz kell. A szenátor úr egyre-másra kapja a sürgős jelzésű telegrammokat: „Itt fekszem bedagadt foggal, ennyi meg ennyi líra kéne. Apám, ha tudsz, segíts!” És ő küldi, hogyne küldené szeretett fiának a plusz apanázst, háromszor-ötször annyit, mint amennyit kér. De a történet rejtélyesen kezdődik elölről. És amikor a valószínűségszámítás logikája szerint az összes fogát – elvileg – már vagy be kellett temetnie vagy kihúzatnia, következnek a fertőző betegségek. Ötletekből – elvégre író! – kifogyhatatlan.
Fantasztikus románcot él át a filmcsillag Mezey Máriával, de az igazit – egyik önéletrajzi verziója szerint – Kassán, egy bolondos fagylaltevési versenyen ismeri meg. (Önéletrajzát annyiféleképpen írja meg, használja fel regényeiben alapanyagnak, hogy bizonyos legendákról még a legközelebbi családtagok se tudják, melyik a hiteles változat.) Nos, e máraisan nem mindennapi verzió szerint Lolát szabályosan megszökteti. A lány összebogozott lepedőkön, bravúros tornamutatványt végrehajtva ereszkedik le a kertbe, és a kerítésnek támasztott létrán mászik át szíve választottjához. Bécsben házasodnak össze és együtt maradnak 62 éven át. Az esküvő után – ki hinné? – szabályos mintaférj válik belőle, ám világcsavargó, néha úri, máskor nyomorúságos életformáját nem adja fel.
A tekintélyes Frankfurter Zeitung már húszévesen, mint állandó külső munkatársát foglalkoztatja, közel-keleti riportútra küldi, és a kiváló írásokért gálánsán fizet. Elhatározzák, hogy vakációra átruccannak Párizsba – két-három hétre -, de a pár hétből végül hat év lesz. Lola imádja a fény városát, ő csodálja, ámde nem szereti. Még évek múlva is, mikor végre sikerül egzisztenciát teremtenie, úgy ül asztalhoz a saját otthonában, mintha vendégségben volna. Lélekben hazakészül. Sűrűn küld színes tudósításokat a pesti lapoknak, végül 1930-ban hazatelepülnek.
Sok-sok évi házasság után 1938-ban megszületik Kristóf fia. Öröme határtalan. Lola és Kristófba kórházi ágyát tavaszi virágözönnel borítja el. Később soha nem beszél élete tragédiájáról, mindössze öt sort tud leírni fia haláláról, de a temetés után hónapokig nem szól senkihez egy szót se, és a családban tabu kiejteni halott kisfia nevét.
Az ostromot Leányfalun vészelik át. A befutott író Mikó utcai házát 36 belövés éri, hatezer kötetes könyvtára a tűz és sár martaléka lesz. Közlekedni akkoriban Pest és Leányfalu között csak hajóval lehet. Egy ilyen úton találkozik Jánoskával. Nem tudni, hogy a hatéves kisfiú szülei eltűntek vagy meghaltak. A bátortalanul kezdeményezett beszélgetésből előbb barátság lesz, majd örökbefogadják.
Márai, aki épp egyidős a századdal, negyvenes évei derekán újabb tragédia küszöbére ér. Lukács György, a szocialista kultúra fő esztétája Márai műveit is a „kártékony irodalom” kategóriába sorolja. Egész addigi munkásságát nemlétezőnek nyilvánítják, csakúgy, mint Balassitól Kodolányi Gyulán át Németh Lászlóig a magyar irodalom legjobbjainak életművét.
A gyalázatos történet pikantériája, hogy a városszerte ismert pletykával ellentétben könyveit nem zúzzák be, hanem a szocialista kultúrpolitikusok zseniális ötlete nyomán dollárért eladják külföldi magyar könyvkereskedőknek… Őt meg formális választási lehetőség elé állítják: külső vagy belső emigráció, melyik felelne meg egy amúgy nemkívánatos személynek?
Ugyan – kérdezhetnék – miért érezné egy Márai-típusú ember kényszernek azt, hogy a „szabad világban” élhet, hiszen nyelvi problémája nem volt soha, anyanyelvi szinten beszélte a németet és a franciát, ezenkívül elfogadhatóan társalgóit olaszul és angolul? Nos, azért, mert író volt, olyan író, aki elhatározta már húszévesen, hogy életművét kizárólag magyarul írja, hiszen fantáziáim, álmodozni ezen a nyelven tud, de még a csend hangjaira is magyarul fülel.
Végül a külső emigrációt választotta – kényszerből -, mint gyerekkori bálványa, a Nagyságos Fejedelem. A behódolás helyett a magányt és visszhangtalanságot, közel negyven éven át. Joggal érezte, hogy megsértették és megalázták, ezért gőgösen úgy rendelkezett, hogy itthon, ahol „felfüggesztették a szabadságot”, egyetlen sora sem jelenhet meg mindaddig, amíg az ország nem lesz ismét szabad.
Egyetlen író sem a fiókjának ír. Gondoljuk el, micsoda lelki erő kellett ehhez a döntéshez, hisz olyannyira ragaszkodott magyar író voltához, hogy az Arany János összest mindenhova magával vitte, mindennap olvasta, és szorongva figyelte: tud-e még magyarul, úgy mint ő, s a bolyongások éveiben hogy foszlanak benne szét a féltve őrzött, mágikus szavak.
Élete alkonyán kettős tragédia érte: meghalt a felesége és fogadott fia egy vállalati botrány miatt öngyilkos lett. A csapásokat már se lelke, se legyengült teste nem bírta ki. De még mielőtt a gyilkos kór – a rák – megfoszthatta volna maradék önmagától, az akarat szabadságától is, választott: vendégségbe hívta a halált.
Szomorú valóság, hogy az öntudatos kassai diák jóslata bizony mind a mai napig nem teljesedett be. Nem lett se tananyag, de még ajánlott irodalom se. Igaz, életművét, nehezen megszerzett hozzájárulásával az utóbbi években végre kiadták, ám annyit talán, ha megkésve is, utólag megérdemelne, hogy a Mikó utcai ház falán, kedves gesztenyefái alatt pár sor emlékeztesse az arra kószálókat: Élt itt egyszer egy ember, hazájából száműzött magyar író, úgy hívták: Márai Sándor.
Nagy Emőke
Nők Lapja 1993/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: hu.wikipedia.org
