Interjú egy romantikus úriemberrel – Ma 97 éve született Rod Steiger

Akik látták az Al Capone címszerepében, neki ítélnék minden idők legjobb gengszteralakításának nagydíját. De ugyanilyen elhitető erővel mintázta meg Poncius Pilátust, Mussolinit és Napóleont. A Legjobb Színész Oscar-díját mégis a Déli seriff hozta meg a számára, 1968-ban. Korán belekóstolt a nagybetűs Életbe: tizenhat évesen jelentkezett az amerikai haditengerészethez, és a csendes-óceáni flottánál végigharcolta a háborút. Utána a színjátszáshoz kapott kedvet, saját bevallása szerint azért, „mert sok csinos lány volt a színészképző stúdióban”.

Nem sokat ad a külsőségekre. Kihajtott, kockás ingben, sportcipőben – zokni nélkül – érkezik a forgatás befejezését megünneplő összejövetelre. A leányfalui kastélyban – Kádár János egykori pihenőhelyén – most világsztárok adtak találkozót. A Golden Globe-díjas, angol John Hurt, akit a hazai közönség Az elefántember és az Orwell regényéből készült, 1984 című filmekből ismer leginkább. A Párizsban élő világhírű operatőr Jean Badal – nekünk változatlanul Badal János – és a Los Angelesben élő Poór István, a Magyarországon forgatott Kölcsönkapott idő című film amerikai forgatókönyvírója és első filmes rendezője. A történet izgalmas politikai és lélektani dráma, két egymással is szemben álló terroristával a cselekmény középpontjában. Egyikük, az idősebb: Rod Steiger, aki azért vállalta a szerepét, hogy ezzel is tiltakozzon mindenfajta erőszak ellen.

– Beszéljünk kellemesebb dolgokról. Például a nőkről. Hány nő volt az életében?

– Te jó ég! Ha én azt tudnám. Ami biztos, hogy három feleségem volt, és a mostani, a negyedik a legnagyszerűbb. Nem hiszem, hogy egészséges szerelem létezhet kölcsönös megértés és tisztelet nélkül.

– Ez nagyon romantikusan hangzik.

– Az is vagyok. Romantikus.

– Mit tart fontosabbnak: a hivatását, a karrierjét vagy a családot?

– Megpróbálok egyensúlyozni a kettő között. Nyolc évvel a műtétem után jöttem rá arra, hogy semmi nem olyan fontos, mint a mentális és fizikai egészség. Semmi nem fontosabb a feleségem, a lányom vagy a fiam mosolyánál. Ok mindig velem vannak, illetve a lányom csak akkor, ha éppen ráér. Operaénekes. Énekel a Covent Gardenben, nemrég Írországban koncertezett, utána Salzburgban lépett fel. Ő most emelkedik a pályáján, én már mindent elértem. Elmondhatom, hogy számomra a színészet már nem munka vagy pénzkereset. Ez az életem.

– Szenvedélyek?

– Hat éve nem iszom, nem dohányzom, mert gyógyszereket szedek. Vége a régi szép borozgatásoknak.

– Enni csak szeret?

– Egész életemben szerettem – csap kifejezően a gyomrára. – Bejártam a világot és mindenütt megkerestem a jó éttermeket. Nem a legdrágábbakat. A legjobb ételeket mindig sötét kis lyukakban ettem, ahol nem volt flanc, de istenien főztek.

– Kedvenc étele?

– Imádom az olasz és a kínai konyhát.

– A magyar konyháról milyen tapasztalatokat szerzett?

– Nagyon jókat. Főleg az lepett meg, hogy az amerikai magyar éttermekben háromszor olyan nehéz ételeket főznek, mint Magyarországon. Itt bárhová mentünk, mindenütt kifogástalan volt az étel. Mostantól már három várost tartok számon, ahol jókat ettem, ezek: Párizs, Róma és Budapest. Otthon pedig a feleségem főztjét tartom a legtöbbre.

– Ez igazán meglep. Egy ilyen gyönyörű, fiatal nő még főzni is tud?

– Megtanult a kedvemért. Amikor megismertem – 14 éve – még húszéves volt. Mióta együtt élünk, gyönyörű otthont teremtett, Bel Airben – Kalifornia -, és nagyszerűen belejött a sütés-főzésbe.

– Mit készít, ha kedvében akar járni a férjének?

– Sült csirkét, ami mindig ropogós és finom báránysültet, fokhagymásán, meg remek mártásokat. Soha nem kértem tőle, hogy főzzön, de mivel tudta, hogy szeretek enni, ebbe is beletanult. Szerencsés ember vagyok és boldog. Megtaláltam azt a nőt, aki nemcsak gyönyörű, fiatal, hanem bátor és erős is. Négyszer mentett meg az öngyilkosságtól. Súlyos depressziós betegségben szenvedtem – ezért szedek még mindig gyógyszereket -, és ő hozott vissza az életbe. Egy fiúval is megajándékozott. így lettem apa másodszor és 68 évesen.

– Budapestre is elhozta a családját.

– Nélkülük, már említettem, egy lépést sem teszek. Otthon a feleségem kel korábban, reggel 7-kor – én csak 10 órakor -, de később is fekszem le. Esténként mindig hagyok a kávégép mellett kis üzemeteket, néha csak azt, hogy szeretlek, és reggel ez fogadja. Egyet sem dobott el, egy óriási fiókban őrzi mindet.

Paula közben odaül mellé, átöleli, és csillogó szemmel lesi minden szavát.

– Mit szeret a férjében? A tehetségét, a hírnevét?

– A kedvességét, a bátorságát. A moralitását, ami nem üres szóbeszéd. Szeretem, hogy udvarias és segítőkész bárkivel, aki hozzá fordul. Igazi úr, egy romantikus gentleman, aki virágot hoz nekem, verseket ír hozzám, és apró kis csókokat ad a nyakamra. Még mindig, pedig már 14 éve vagyunk házasok. Ő boldoggá tesz engem, és örülök, hogy boldoggá tehetem őt.

– Cserébe viszont lemondott a saját életéről. Mivel foglalkozott korábban?

– Versenylovakkal. Magam is versenyeztem, de ennek már vége.

– Nem sajnálja?

– Az életem annyira teljes így, hogy nem hiányoznak a lovak. Később majd a kisfiamat megbarátkoztatom velük, mert azt szeretném, hogy jól bánjon az állatokkal.

A 17 hónapos Michael egyelőre a játékaival van elfoglalva. Kire hasonlít? Paula szerint hol rá, hol a papájára. Mindenesetre jól érzi magát a bőrében. Végül is az sem baj, ha nem lesz olyan szép, mint a mamája. Elvégre fiú. És sokra viheti még, ha örökölte a papája tehetségét.

Vadas Zsuzsa