Réges-régen, amikor a tenger, a szél, a hideg és a svéd király volt az úr Északon, megtetszett a királynak Gefion, a gyönyörűséges, okos parasztasszony. Az uralkodó felajánlotta, hogy akkora területet ajándékoz neki Svédországból, amekkorát egy éjszaka alatt körbe tud szántani. A szépasszony nem volt rest: négy fiát ökörré változtatta, és napnyugtától napkeltéig szántott a gyerekeivel. A területet kiszakították Svédországból, és a legenda szerint ezen a szigeten keletkezett Dánia. Ügyessége, ereje a mezőgazdaság és a termékenység istennőjévé avatta Gefiont, aki ma bronzba öntve magasodik a híres koppenhágai sellő közelében egy óriási szökőkút közepén. Királynői termetével, lobogó hajával büszkén hirdeti, hogy e hazánknál is kisebb ország ötmilliónyi lakosával ma is őrzi hagyományait, önállóságát, királyságát a hatalmas Svédország és Németország között.
Dán könnyek – magyar hősökért
Süvít a szél a dán alföldeken, a helsingőri Hamlet-kastély komor udvarán, Koppenhága jólétet mutató házai, elegáns utcái között, de nem sodorja el a királynő képmását. II. Margit képeslapok százairól, kis és nagy üzletek kirakataiból, csillogó-villogó luxusszállók vitrinjeiből mosolyog népére.
Süvít a szél az Amalinborg Palota udvarán is, amikor kiszállunk a fekete Mercedesből, hogy a királynő színe elé járuljunk. A fogadóhelyiségben aranyozott, rokokó bútorok, a faragott asztalkán értékes kövekkel kirakott szelencék sorakoznak, a falon hatalmas velencei tükör arany keretben, felette dán zászlóerdő. Minden gazdag és fenséges, mégsem feszélyez a környezet. Dániában a királyi udvar is közvetlen, természetes: alkalmazottak sietnek át a termen, irathalmokkal a hónuk alatt, a szemtelenül sokat csörgő telefon miatt percenként felugrál a minket szórakoztató szárnysegéd, az udvari sajtótitkár kedvesen üdvözöl, majd elrohan: dolgozik a királyi hivatal.
Pontban tizenkettőkor nyílik a dolgozószoba ajtaja, s ránk mosolyog a fényképekről jól ismert arc. A királynő magas és karcsú, haja simán hátrafésülve. Téglaszínű pulóvert visel arany brossal, kockás szoknyájában, kényelmes bőrcipőjében egy elegáns dolgozó nő benyomását kelti. Viselkedésében semmi mesterkéltség, egyáltalán nem akar királynőinek látszani. A dolgozószoba berendezése éppoly gazdag, mint a fogadóé, legfeljebb a parkett csillog fényesebben. Az óriási íróasztal nemcsak dísz: iratok, levelek bizonyítják, hogy gazdája dolgozik mellette.
– Szívesen fogadtam önt, hiszen Magyarországot már 1956-ban a szívembe zártam. Tizenhat éves, érzékeny kamaszlány voltam a magyar forradalom idején. Emlékszem, hogy kétségbeesetten hallgattam a rádiót, olvastam az újságokat. Szörnyű volt a tudat, hogy nem túl messze tőlünk egy kicsi nép vívja élet-halálharcát, hogy velem egyidős fiatalok halnak meg a budapesti utcákon. Látja, még most is könnyezem, ha eszembe jut – törli meg a királynő furcsán csillogó szemét.
Királynői szakközépiskola
– Eszembe jut önről Mark Twain Koldus és királyfi című regényéből a királyfi, aki szenvedett a koldusgúnyában, de élvezte a szegénységgel együtt járó szabadságot. Eszembe jut Hamlet is, aki boldog ember lehetett volna, ha nem neki kell a kizökkent időt helyretolnia.
Margit elgondolkodva néz rám, komótosan cigarettát vesz elő, nagy élvezettel rágyújt – ezért a szokásáért időnként morgolódik a dán sajtó -, majd megfontoltan beszélni kezd.
– Tizenhárom éves voltam, amikor módosították az alkotmányt, s törvény született arról, hogy leányágon is örökölhető a trón. Apám csodálatos pszichológus volt. Elmagyarázta, hogy nem miattam, hanem szüleim iránti megbecsülésből döntött így a parlament. Meggyőzött arról, hogy a bizalmat ki kell érdemelnem. Kihívás volt…, meg akartam felelni. Bár utólag visszagondolva úgy látom, hogy kamaszkoromban állandóan védekeztem. Utáltam, ha az iskolatársaim szóba hozták, hogy én leszek a királynő, nem tudtam elviselni, ha mutogattak rám: ő Margit. Tele voltam gátlással, igyekeztem homokba dugni a fejem. Kamasz életem bonyolult lett a hormonok és az alkotmány miatt. De boldog gyerek voltam! A grasteni kastélyban töltött nyarak feledhetetlenek! Reggeltől estig kerékpároztunk a húgaimmal, úsztunk, jártuk az erdőt, néztük, hogy fejik a környező tanyákon a teheneket… A szüleink bölcsek voltak: tudták, hogy igazi gyerekkor nélkül nincs boldog felnőtt.
– Láttam önről egy filmet. Tizennyolc éves korában már a magabiztosan integetett ennek a palotának az erkélyéről az éljenző tömegnek. A ,,királynői szakközépiskola ” megtette a hatását.
Margit nevet, kis grimaszt vág.
– Iiigen… Magabiztosnak látszottam az édesapám jóvoltából. Ő elmagyarázta, hogyan viselkedjem. Akkoriban már értettem, hogy egész életemben az országomat fogom szolgálni, de azért szorongtam. Tizennyolcadik születésnapom előestéjén kitört belőlem a feszültség. Előttem voltak az ajándékok, és az engem dicsőítő újságcikkek, táviratok, levelek. Talán túl sok. Szüleim megdöbbenésére kitört belőlem a sírás. Akkor fogtam fel, hogy visszavonhatatlanul vége a gyerekkornak. Apám megint segített. Részletesen elmesélte a saját tizennyolcadik születésnapját. Ettől megnyugodtam. Furcsán éreztem magam 1986-ban, amikor Frederik fiam, a trónörökös lett nagykorú. Minden eszembe jutott, én is elmondtam a születésnapom történetét. Benyomásom szerint Frederik nyugodtabban, talán felnőttebben élte át az ünneplést.
– Nemrégiben nagy sikert aratott Dániában egy interjúkötet, melyben sok öniróniával mesél az életéről. Azt állítja magáról, hogy fárasztó gyerek volt, amolyan „síró baba”.
– A szakemberek szerint az élet első hat éve döntő fontosságú a személyiség fejlődésében. 1940-ben születtem, egy héttel a német megszállás után. Első öt évem meghatározó élménye a háború volt. Nem tudtam, mi folyik körülöttem, a szüleim mindentől óvtak. Nagyon okosan bántak velem, hiszen cserfes gyerekként fontos titkokat kifecseghettem volna az óvodában. De a háború lármája, fénye bennem maradt. Valóban síró baba voltam, rettegtem a hirtelen zajoktól, a fűnyírógép hangja is felidézte bennem a robbanások emlékét. Ha polgári családban születek, még kiszolgáltatottabb vagyok… De királylányként is évekre volt szükségem ahhoz, hogy leszoktassam magam a félelemről.
Mit tehet a művész, ha királynő?
Belemelegszünk a beszélgetésbe. Margit néha a szavamba vág, egyszer-kétszer én sem várom ki a mondata végét. Hol vannak már az előre elkészített kérdések?! Valahogy elfelejtem, hogy királyi interjút készítek, csak az okos, érzékeny asszonyt látom. Lefegyverző őszinteségével hódította meg népét is. Édesapja, IX. Frederik halála után, 1972-ben lett Dánia királynője. Azóta minden születésnapján hatalmas tömeg gyűlik össze a palota előtti téren, szilveszteri beszéde a legnézettebb tévéműsor. Egy országos közvélemény-kutatás szerint Margitot választanák köztársasági elnökké, ha Dánia nem lenne királyság.
– Beletanultam a királynőségbe. A sok munka örömet is ad – mondja egyszerűen.
– Közben a férjével felnevelték a fiaikat. Frederik, a trónörökös huszonhárom, Joachim huszonkét éves.
A királynő nem néz rám. Elgondolkodva simogatja szoknyája egyik kockáját: oda-vissza, oda-vissza. Mintha elcsúszott volna, és sürgősen a helyére kellene tolni a helytelenkedő mintát.
– Az anyaság sok konfliktust okozott számomra. Úgy érzem, hogy kicsi korukban nem voltam ideális anyjuk. Talán a hivatalos teendők miatt nem maradt elegendő türelmem hozzájuk. Nem vagyok elég türelmes, de a konyha tündére sem. Amikor Franciaországban vagyunk, a férjem főzőcskézik nagy örömmel – tárja szét a karját lemondóan.
– Pedig azt tartják sokan, hogy a kicsi gyerekeket könnyebb szeretni. Nekik még nincs önálló véleményük.
– Velem épp fordítva történt. Ma sokkal jobb a kapcsolatom a fiaimmal, mint gügyögős korszakukban. Kamaszkorukat is élveztem, hiszen a tizenévesekkel már jóízűeket lehet beszélgetni, vitatkozni.
– Mi lenne a foglalkozása, ha nem születik királylánynak?
Margit arcán vidám mosoly, megfiatalodva nyúl a következő cigarettáért, engem is megkínál.
– Valószínűleg festőművészként vagy jelmeztervezőként keresném a kenyeremet.
– Nagysikerű kiállítást rendeztek a festményeiből, a televízió egyik mesejátékához jelmezeket tervezett, nemrégiben egy balettelőadás jelmezeit készítette el. Hogy lehet valaki királynő és művész?
– Az emberek megszokták, hogy a királynőjük művészként is igyekszik magát hasznossá tenni. Számomra a festés, a rajzolás csodálatos kikapcsolódás. Igyekszem képezni magam, hetente egy napot mindig e szenvedélyemnek szentelek.
– Nincs művészet kritika nélkül. Művész és bíráló feltételezi egymást. Ki mer őszinte véleményt mondani a királynő munkáiról?
– Első, legfontosabb kritikusom a férjem. De rajta kívül is akad néhány szakember és barát, akitől tanulhatok, akinek a bírálatát szívesen fogadom.
Kivételezett helyzetben
– Egyáltalán ki lehet egy királynő barátja? Például a közeli iskola tanárnőjével megeshetne ez a csoda?
– Természetesen. Maradtak barátaim a középiskolás évekből és az egyetemi társaságomból is.
– Akkor sokan lehetnek, hiszen nemcsak Dániában járt egyetemre. Tanult a Sorbonne-on, sőt cambridge-i végzettséggel is dicsekedhet. Az angolon kívül beszélgethetnénk dánul, franciául, németül, svédül.
– A barátságokat vagy a közös múlt, vagy a közös érdeklődés tartja össze. Nekem éppúgy szükségem van őszinte beszélgetésekre, hasonló érdeklődésű emberekre, mint bármelyik polgárnak. Az igazi barát nagy érték. Nincs sok belőlük.
– A királyi családok gyermekei általában arisztokrata körökből választanak társat. Az ön férje francia grófi családból származik. Modem, felvilágosult gondolkodásmódjába az is beleillene, ha fiai polgári származású feleséget választanának?
– Természetesen. Ez nem kérdés számomra. Dániában nincs törvény arra, hogy a királyi gyermekek hogyan házasodjanak, de az esküvőjükhöz kell az uralkodó és a kormány hozzájárulása. Számomra az a fontos, hogy megtalálják azt a társat, akivel boldogan, tartalmasán tudnak élni.
– Névrokona, I. Margit 1353 és 1412 között uralkodott. Mit szólna a középkori királynő a mai, modern II. Margithoz?
– Hű, ez érdekes… Nem tudom, elégedett lenne- e. Mindenesetre hálát adok a sorsnak, hogy ma vagyok Dánia királynője. Nemcsak azért, mert a középkor kemény és szigorú volt, hanem mert I. Margit a férje és a fia halála miatt lehetett Dánia és Norvégia régense. Én, aki az édesapámtól zökkenő nélkül örököltem a trónt, csodálatosan kivételezett helyzetben vagyok ehhez az erős egyéniségű, magányos asszonyhoz képest.
– Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy nem érdemli meg azt a sok szeretetet, megbecsülést, amivel az emberek körülveszik…
A királynő az íróasztala felé néz, lopva az órájára pillant, megigazítja a helytelenkedő szoknyakockát.
– Nálunk Dániában a nők nemcsak feleségek és anyák, hanem dolgoznak is. Éppúgy, mint a királynőjük. De én születésem óta kivételezett helyzetben vagyok. A férjem igazi társ, megkönnyíti a munkámat, hogy gyerekkorom óta erre neveltek, a fiaimra büszke vagyok, s a festészet is megmaradt számomra. Jólesik a dicséret, a megbecsülés, de azt szeretném, ha azoknak az asszonyoknak is jutna az elismerésből, akik úgy felelnek meg mindhárom szerepüknek, hogy közben a tehetségük, a szorgalmuk révén vezető beosztásba kerülnek. Nagyra becsülöm őket.
Udvarias búcsú, kézfogás, protokoll-mosoly, vaku villan. Mielőtt becsukódik az ajtó, még látom, hogy Margit az íróasztala mellé ül, az arca komoly, koncentrál. A királynő dolgozik.
V. Kulcsár Ildikó
Nők Lapja 1991/48. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images