A rövidnek meghirdetett értekezlet váratlan fordulatot vesz. Valaki bedobta a témát. Már háromnegyed órája vitázunk. Érvekkel, példákkal, egymás szavába vágva.

Mokány, harmincas ismerősöm bajszát lapogatva „kinyilatkoztat”.

— Miért? Talán még én is kiveszem az asszonyt a munkából, ha lejár a gyes. Maradjon csak otthon.

Ízlelgetem a mondatot: kiveszem a munkából. Idegen és mégis ismerős szavak. Nagyapáink beszéltek így. Mindenesetre fura.

Luxusgondok?

A csepeli családi ház ajtajából rövid hajú, csinos nő siet elém. Mozdulatai, arcmimikája határozott, kiegyensúlyozott természetre utal. A tágas, kellemes lakásban ragyogó tisztaság kényelem, ebéd utáni csend. A gyerekszobában a tizenhat hónapos kisfiú alszik, nővére öt és fél éves, óvodában van.

Zsuzsa életében most a legfontosabb, hogy anya és háziasszony. Takarít, mos, főz, bevásárol…

— Nem érzi „cselédnek” magát?

— Egy pillanatig sem. Este, reggel terített asztal mellé ülünk le, a férjem nyugodtabban indul el itthonról reggelente — természetesnek érzem. Hogy vannak olyan időszakok, amikor a másiknak változik a szerepe — például, itthon marad a gyerekek mellett —, ez nem jelenthet alárendeltséget, kiszolgáltatottságot, ha a házastársak becsülik, értik egymást. Én ettől nem leszek kevesebb.

Zsuzsa műszaki egyetemet végzett, mérnök, 38 éves. Energetikuscsoport-vezetőként dolgozik a Kertészeti Vállalatnál. Férje szintén mérnök. Mindketten aktívan sportoltak, a férj jelenleg is. Zsuzsa most csak hetente egyszer jár edzésre, de ez már csak a kondicionálást szolgálja.

— Sokat utaztunk, mozgalmasan éltünk. Őszintén szólva, amikor egészen fiatal voltam, eszembe se jutott, hogy egyszer majd „a gyerek” annyira életünk középpontjába kerül. Ha tüzetesebben megnézi a lakásunk beosztását, észreveszi, hogy bármiben tágas, eredetileg csak kettőnkre tervezték. Tízévi házasság után tehát eléggé megfontoltan döntöttünk úgy, hogy szükségünk van a gyerekekre. A nagyobbal másfél évet töltöttem itthon. Az idő gyorsan múlott, a hétköznapi tennivalók lekötik az embert. Anyagilag körülbelül másfél év, ami nem borítja fel különösebben a költségvetésünket. Van még tartalék, meg aztán magunkra kevesebbet költünk ilyenkor. De végül is nem szórakozásból szereztem diplomát, szeretem a munkám. A kieső fizetést is csak egy ideig lehet nélkülözni. Az alapom most 5800 forint, ehhez még egyéb juttatások járulnak. Ezt az összeget kihagyni vagy pótolni?… amikor minden drágul. És bizonyos igényeink is vannak. Csak az újságok, folyóiratok 300 forintba kerülnek havonta. Szóval, az első gyerekkel könnyebb szívvel mentem vissza dolgozni, mint ahogyan most készülök rá. A kollégáimtól viszont nem várhatom, hogy vég nélkül helyettesítsenek, a vállalattól sem, hogy „fenntartsák a helyem”.

Kérdezhetnénk: na és? Hány és hány nőnek nem is lehetett, nem is lehet más választása. Persze, minden összehasonlítás akkor állja meg a helyét, ha előítéletek, indulatok nélkül próbáljuk megérteni az indítékokat.

— A kisfiút egy közeli bölcsődébe viszem majd, ahol viszonylag jók a körülmények. Érte nem aggódom annyira, mint a kislányomért, aki ősszel kerül iskolába. Szerintem ez megint olyan kritikus időszak, amikor fokozottabb odafigyelésre, törődésre szorulnának a gyerekek. Különösen azért, mert ahogyan tájékozódtam, várhatóan negyvenen, vagy még többen lesznek osztályonként. Innen, Csepelről a munkahelyemig, majd haza, durván számítva két óra az út naponta. A szabadszombatokkal a hétköznapi munkaadó még valamivel hosszabb lesz. Télen-nyáron sötétben indulok el. Az a fél óra is nyereség, amennyivel tovább aludhatnak, tehát a férjem viszi, én hozom őket.

— … hát akkor ?

— Említettem, hogy a kislányom nyugtalanít. Nem vagyok a kényeztetés híve, tudomásul veszem, hogy már az óvodában is minősítik, pontozzák, értékelik őket. Hogy meg kell felelniük a különböző „elvárásoknak”. Később az iskolában ez még inkább érvényesül. Jó, lehet követelni, ha ehhez adottak a körülmények. De zsúfoltságban, olyan iskolában, ahol még iskolaudvar sincs, ahol kedvére kiugrálhatná magát! Napközibe kell hogy járjon — reggel nyolctól, ötig, fél hatig lesz benn. Ez még egy felnőttnek is megterhelő. És mire lesz időnk este? Számolunk. Most az otthon mindennapos rendben tartásával, mosással, bevásárlással, főzéssel négy-öt órát tölt. Nem kapkod, nem lazsál — éppen jó tempóban dolgozik. A többi idő nyilván a gyerekekkel való foglalkozásé, a családé és a pihenésé.

— Úgy gondolom, az sem mellékes, mennyire kiegyensúlyozottak, egészségesek a gyerekek. Ez játék, oldottság nélkül nem megy. Meghatározó, hogy milyen légkörben nőnek fel, mit visznek magukkal. A terített asztal nemcsak önmagáért fontos. Számomra azt is jelenti, hogy van idő odafigyelni a másikra. Az összetartozásnak, a családi harmóniának ezért van olyan fontossága manapság. Sok káros, negatív hatást kell itthon ellensúlyoznunk…

— És ez csupán idő kérdése?

— Nem. Kell hozzá a szülők egymás és a gyerekek iránti megértése, szeretete. De ahhoz, hogy ez ne apadjon, szükséges bizonyos idő, lehetőség a feltöltődésre. Egy fáradt ember ingerlékenyebb, fásultabb. A hétköznapi rohanásban esetleg nem vesz észre fontos dolgokat. De akárhogy forgatjuk a szót: muszáj visszamennem dolgozni.

Néhány évvel ezelőtt nyilván ő maga csodálkozott volna a legjobban, hogy a fenti mondatban egyszer a muszájon lesz a hangsúly. Pedig — bár erről kevesebb szó esett — jól érzi magát az íróasztal mellett is. De gyerekeiért felelősséget érző emberként, anyaként, otthont teremtő asszonyként — ha tehetné — mégis szívesen „szüneteltetné egy ideig a diplomáját”.

A család nyilván belerázódik majd az új életritmusba. Az édesapa nagyobb részt vállal az otthoni teendőkből. A hétköznapi együttlét csak a kurta estékre szorítkozik. A szombatok egy részét elviszik a hétközben felgyülemlett háztartási teendők. Megszokják, mint annyian mások.

Álproblémák? Luxusgondok? Nyilván lesznek, akik a fentieket annak vélik, ám Zsuzsát hallgatva, én őszintének éreztem aggályait, érzéseit. Ismerősnek tűntek szavai, mert másutt, másoktól hallottam már hasonlót.

Ellenkezőjét szintén.

Hogyan lesz a huszonnégyből harminchat?

Szakmájában befutott, világot járt asszony. Korát nehéz lenne pontosan megállapítani, mindig elegáns, fegyelmezett. Ugyanolyan természetességgel mozog egy fogadáson, mint ahogyan kézitáskájából előhúzza és telepakolja a cekkert a közértben. Nem tudom — mert e tényező felett elsiklik —, volt-e otthon segítsége ahhoz, hogy anya, háziasszony és foglalkozásában is eredményt elért nő legyen egy személyben.

Véleménye:

— Nemhogy túlzottnak, de néha felháborítónak tartom, ahogyan ma egy harminc év körüli anya nyafog. A gyesen, ugye, unalmas, a munkát meg a bölcsődét, óvodát, háztartást együtt soknak tartják.

Tőlünk ugyan nem kérdezte senki, akarunk-e otthon maradni? De ki akart volna? Akkor más volt a közvélemény. Most meg hallani, hogy az asszonyok egy része jobban érezné magát, ha eltartanák. Ha elfogadnánk ezt a nézetet, a nők teljesen kiszolgáltatottá válnának, anyagilag, erkölcsileg egyaránt. Mintha elkényeztettük volna a gyermekeinket… Kevés a tűrőképességük. Hová vezetne, ha ezt a tendenciát hagynánk érvényesülni? Kérem, ma Magyarországon a keresők csaknem 44 százaléka nő.

A hang szigorú, a személyes példa is őt erősíti.

Ismervén saját gyengéimet, én is megbecsüléssel adózom azoknak, akik amellett, hogy szerető anyák, otthont teremtő asszonyok, hallatlan energiával látnak el vezető beosztást, érnek el hazai és nemzetközi sikert, a nap 24 órájából 36-ot hasznosítanak. Igaz, nincsenek túl sokan. Mint ahogyan nem rendelkezünk mindannyian kiemelkedő szellemi és fizikai képességekkel. Érzelmeink hőfoka, hullámzása szintén különböző. És talán a kivételes asszonyoknak „kivételes” társ jutott.

Ám a legtöbben „közepesek” vagyunk, és nem töltünk be kivételes munkaköröket. Nem vitás, olykor idegesítő hallani, amikor ez sem. az sem jó. De talán érdemes olykor arra is figyelni, milyen belső konfliktusból adódik a „nyafogás”.

Menet közben

Anna 30 éves, ügyintéző az Állami Biztosítónál.

– Amikor elhelyezkedtem, mindenféle terveim voltak. Elkezdtem a Számviteli Főiskolát, de férjhez mentem, majd megszülettek a gyerekek. Hiába voltam otthon velük, napközben sose volt egy összefüggő, nyugodt órám, amikor nyugodtan tanulhattam volna. Éjszaka meg elaludtam a könyvek mellett. Majd ha kissé nagyobbak lesznek a srácok – gondoltam. De most se jobb a helyzet. Végzek a munkával, elhozom okét, bevásárolok, főzök, ellenőrzőm a leckéjüket, és kész a nap. Próbáltam már módosítani a programon, néha segít a férjem is, de ő még későbben ér haza… Főzni sajnos muszáj, a férjem munkahelyén nincs üzemi koszt. Néha restellem magam, talán ügyetlen vagyok — vagy túl lassú —, hogy nem jut mindenre időm. A férjem néha mérgesen a fejemhez vágja: jó, maradj itthon… De ő sem gondolja komolyan. Jól keres, de azért annyira mégsem. Különben ez részemről se jöhet szóba megoldásként. Az önálló keresetre, anyagi biztonságra minden nőnek szüksége van. Amúgy sincs nagy önbecsülésem.

— Miért?

— Nem tudom hányadán állok a magam életével. A gyerekeket kivéve nem tudok felmutatni semmi eredményt.

— És ez nem elég?

— Éppen eleget hallottuk az iskolában meg egyebütt, hogy ugyanolyan értékűek vagyunk, mint a férfiak. Ugyanazt követelték tőlünk, ugyanúgy osztályoztak. És mégis valahogy más életünk lett, mint amilyet elképzeltünk. Nem rossz, nem túl jó — olyan szürke. Kevesebbet keresek, tehát így sem vagyok egyenrangú partner.

Lehet, hogy Annának nincs nagy akaratereje. És amint elnézem, fizikailag sem túl erős. Energiáit jórészt felemésztik a napi munka utáni teendők. És ráadásul rossz a lelkiismerete. Mögötte a félbemaradt stúdiumok. előtte némi perspektíva, hogy mégiscsak kellene egy érdekesebb. jobban fizetett munkakör.

— Milyen megoldást tudna elképzelni? — kérdeztem tőle. Megpróbálom felidézni, amit mondott. Olvasta, hogy egy nagy nyugati cégnél összevetik a vállalat és a dolgozók helyzetét, távlati elképzeléseit, igényeit. Ahol az érdekek találkoznak, az alkalmazottakat az átképzés ideiére amolyan „előnyugdíjba” küldik. Amíg tanul, egy bizonyos összeget folyósítanak számára, maid visszamegy új beosztásába. A kiesett időt nyugdíjkorhatár után rádolgozza. — De hát ez csak amolyan fantáziálás — mondja, és legyint egyet.

Változó ideál?

Francia írónő a szerzője annak a könyvnek, amely éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy többé már nem a dolgozó nő az ideál, sőt az asszony kifejezetten kiábrándult e szerepből. Egyáltalán alkatunknak, nőiességünknek sokkal inkább megfelel, ha csupán anyai és ház körüli feladatainkra összpontosítunk. Még a hiszékeny olvasót is elgondolkoztatja, hogy e nézetek furcsa mód akkor erősödnek, amikor a gazdasági helyzetre a recesszió, a munkanélküliség a jellemző. Az önállósulni vágyó, munkahelyre pályázó nő: vetélytársa a férfinak. S mert hagyományos értelemben a férfi a családfenntartó, a jelentkezések elbírálásánál a nő csak másod- vagy harmadsorban jöhet számításba. Kevesebb viszont a gond az olcsó, képzetlen női munkaerővel, mert megbízható, könnyen mobilizálható tartalék.

De tartalék a másik, a képzett, intelligens negyven év körüli asszony is. Amint gyermekei önállóak lesznek, teljes erejével munkaadójának szentelheti magát. Igen, de ezt is csak abban az esetben, ha a munkaköri kívánalmak és az egykoron szerzett tudás szinkronban van egymással. Ha nincs — hiába a munkakedv, az energia.

Az NSZK-ban, Franciaországban járva személyes beszélgetések győztek meg arról, hogy. ez mennyire hátrányosan érinti éppen az átlagnál okosabb, helyüket kereső asszonyokat. Helyzetükből hiába próbálnak kiutat keresni, számukra az otthonmaradás megalázó kényszerűség.

D. többgyermekes családanya, jogvégzett. Mostanában kabátokat varr össze egy butiknak.

— Nem találtam más megoldást. Ahhoz nincs képem, hogy valahol betöltsék egy állást, mert nem tudnám kifogástalanul ellátni. Így legalább a gyerekekkel szemben tiszta a lelkiismeretem. Amikor majd úgy érzem, hogy képes leszek mindkét helyen egyformán helytállni — elhelyezkedem.

Körbemutat a félkész cuccok halmán.

— Mert ezt azért nem lehet véglegesnek tekinteni…

Az órára néz. A gyerekek most indulnak haza az iskolából. Előkészíti az ételt, megterít. A délutáni program: edzés, különóra, a leckék ellenőrzése.

Kézzel fogható érvek

F.-nét, a járási székhely áruházának dolgozóját először mindenki sajnálta, amikor otthon maradt. Feláldozza magát, szakmai előmenetelét — mondták a központban, ö maga is úgy hitte, átmenetileg lesz távol. De másképp alakult.

— Pénzt keresek. Jelenleg annak többszörösét, amit valaha kapnék egy munkahelyen. A férjem is ezzel győzött meg.

Frissen épült ház, olyan átlagos, két hűtővel, automata mosógéppel, típusgarnitúrával. A gyerekszoba ugyan kissé sivár, még nincs berendezve, de kevéske idő még és meglesz.

Nem kételkedem. Alig öt és fél éve van itthon.

— És hat hónap múlva?

Nem hallja. Vagy nem akarja. A terveket sorolja. Ki kell cserélni a kocsit, mert a régi tönkrement a piacozásban…

— Visszamegy dolgozni?

Felcsattan a hangja. Pedig nem bántottam.

— Megszoktunk egy nívót. Napi nyolc és fél óra benn, meg az utazás… Akkor ki látja el az állatokat? Jó, leszek eltartott. Olyan nagy szégyen ez? Itt a faluban aszerint mérik a megbecsülést, ki mit tud felmutatni.

Szakmai múltjához méltóan papírt, ceruzát vesz elő. Bizonyít.

Szántókkal nehéz vitázni. Ám, hogy valahol eltorzult, félresiklott valami: hogy nincs megállás, mi sem bizonyítja jobban: a gyerekekről alig esik szó.

Vidéken a félparaszti életformával járó háztájiból keresett pénz vonzása, a munkahelyhez való kötődés ellenében — igen gyakori. Valahogy el is fogadjuk. Mert gyakrabban esik szó az anyagi boldogulásról, a praktikumról — mint annak áráról. Valóban olyan egyszerű, természetes- e megtagadni egy korábbi, nyitottabb életformát, fiatal asszonyoknak feladni addigi énjüket? A kívülállónak önérzettel mutatják, ami látható. Ami pedig a falak között zajlik; a pénzen való marakodás, a férfitől való függőség — nem tartozik másra.

Nincs mese

Kislánya néhány hónapos. Meg kellene látogatnom, de én hetek óta hurcolom „adósságom”. A találkozás valahogy mindig elmarad. Kifogás persze akad: a zord idő, a távolság, a lelkem, munkám, egyéb. Maradnak a telefonbeszélgetések. Így tudom meg, helyzete úgy alakult, hogy a gyereket egyedül neveli, bár apja olykor meglátogatja, szülei szintén segítik, amivel tudják. Tavaszig még van kitartása.

— És aztán ?

— Megyek tanítani. Nincs mese. Gondolom, a kicsit csak beveszik az itteni bölcsődébe.

Az „itt” és a munkahely: a város két pontja. Eszem be jutnak a tanítás utáni esti elfoglaltságai: a családlátogatás, a szakkörök, mi egyéb. Jó, a papírmunkát otthon végezheti. De akkor is… Bizakodó.

— Majdcsak boldogulok valahogy. A kollégáim eddig is rendesek voltak…

Ágnest hallgatom, a messzi földről érkezett rokonlányt. Húszéves. Okos, szép, szerény. Még minden előtte van. Most dolgozik, mert az ésszerűség ezt kívánja. Aztán egyetemre megy, mert az mindenképpen kell. Lehet irodalomtörténész, nyelvész, fordító, szerkesztő. Remélhetőleg kap majd állást, ha végez. De az egyetemet mindenképpen akarja. Például azért is, hogy ha majd férjhez megy és otthon lesz egy ideig a gyerekeivel — építhessen a tanultakra. De evezzünk hazai vizekre …

Barátnőmre gondolok; mennyire féltettem tehetségét attól, hogy végleg elsikkad az otthon töltött évek alatt. Nem így történt. Találkoztam olyanokkal, akik érett korban kezdtek dolgozni, tanulni, mert csak így tudtak kitörni egy rossz házasságból, megalázó helyzetből. Ki tudja hányszor beszélgettem már asszonyokkal, akiknek három műszakos munkakörét ugyan senki nem irigyelte, — de a kérdésre, ha módjuk lenne rá, otthon maradnának-e, elutasítóan, sőt, sértődötten válaszoltak. Aztán az is eszembe jut, mikor, milyen fogódzkodót, lelki támaszt jelentett, jelent nekem a munkám.

A megszólaltatottak — talán nem véletlenül — alig tettek említést arról, hogy változott, változik-e a társ szerepe az utóbbi időben. Nyilvánvaló hogy kenyérkereső foglalkozás mellett a család mindennapjainak megszervezése, ellátása — nem egy emberre méretezett feladat. Mint ahogyan ahhoz sem férhet kétség, hogy a társadalom egyik fele sem képes eltartani — a kor színvonalán — a másikat, vagy ha ez megtörténik, azért a nőnek éppen függetlensége elvesztésével, önérzete csorbulásával kell fizetnie. Hol tartunk hát most? Mégis, mi lehet az oka, hogy ha nem is túl gyakran, de hallani ennek ellenkezőjét is? Valóban vissza kellene térnünk a fakanálhoz? Ha van erről véleményük, kérem közöljék.

Kormos Valéria

Nők Lapja 1982/6. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Bodó Sztenya manöken / Fortepan / FŐFOTÓ