— Színésznek nem korai ez a tízórás randevú?

— Nekem? Én már az ebédet is megfőztem. Jöjjön be, vegye le a kabátját.

— Mit főzött?

— Rakott krumplit.

— És?

— Rakott krumplit.

— Csak?

— Ez magának csak? Tudja, hogy csinálom én a rakott krumplit?

— Nem, de majd a beszélgetés végén megkérdezem. Szeret főzni?

— Persze, nagyon. És tudok is. De a lényeg az, hogy a feleségem reggel elmegy dolgozni, este jön haza. Könyvtáros, tudja. Én meg napközben itthon vagyok, ráérek, megfőzök. Neki este csak meg kell melegítenie az ételt, és a gyerekek elé tenni.

— Hány gyerekük van?

— Kettő. A kicsi óvodás, a nagy harmadik osztályos. De elnézést, felveszem a telefont… Nem, ne tessék haragudni, előadás után sohasem vállalok fellépést… Nem, semmiképp sem… Viszonthallásra.

— Tényleg nem lép föl előadás után?

— Három éve nem. És hét végén sem, és ünnepnapokon sem.

— Miért? Mi volt három évvel ezelőtt?

— Van egy kis telkem, házam, kint voltam a családommal nyáron. Elvállaltam egy fellépéssorozatot. Értem jönnek kocsival, elvisznek, visszahoznak — rendben lesz a dolog, gondoltam. De a harmadik napon eltűnődtem: megéri ez nekem? Egy fellépésre rámegy az egész napom, nem látom a gyerekeimet, nem pihenek, nem játszom velük, nem beszélgetek a feleségemmel, nem élvezem a családomat. Én azóta csak akkor vállalok fellépést, ha a saját időm megy rá. Amikor a gyerekek nincsenek itthon napközben, amikor a feleségem dolgozik, amikor egyedül lennék a lakásban, akkor elmegyek, fellépek. De tőlük egy percet sem veszek el. Az egész élet alapja a család. Ezt a múltkor Darvas Iván nagyszerűen kifejtette a tévéinterjújában, és én teljes mértékben egyetértek vele.

— Nagyon szép a lakás.

— Én is szeretem. Az otthonunk. Én nem iszom, soha nem is ittam, nem szórom a pénzt. Amit keresek, azt itt látja maga körül.

— Ezek szerint jó a közérzete?

— Én nem panaszkodom.

— Színház?

— Színház… Nézze, ha jó a színház, ha jó közéleti kabarét játszunk, ha jó a színészek hangulata, ha jó a kollektív munka — az ember jól érzi magát.

— Ha?

— Ha.

— Láttuk a televízió szilveszteri kabaréjában, de egyébként ritkán van képernyőn.

— Nem kell mindig mindenben benne lenni. Ősszel, a rádió kabaréjában voltam a Lopfesztivállal.

— Nagyon jó volt, bár nekem „Lala” a kedvencem.

— Nekem is.

— Örülök, hogy egyezik az ízlésünk… A sztároktól megszoktuk, hogy mindenhol ott vannak.

— Na, ez ellen tiltakozom! Én nem vagyok sztár. Én nem vagyok futtatott színész, akit éjjelnappal látnak, akit meg lehet unni, mert mindig, mindenben látható, hallható. Most áprilisban lesz a 25 éves színészi jubileumom, de semmiképpen sem érzem magam sztárnak.

— A közönség nagyon szereti.

— Ezt viszont érzem. De ez egy más dolog. Hála istennek… De ezt ne írja le. A lényeg az. hogy nem vagyok híve annak, ha valaki ebben a műfajban mindig szerepel. Elkopik az arca.

— A Sass nem madár címmel egyórás műsora van. 

— Klubokban, művelődési házakban lépünk fel. De mondom, csak akkor megyek, ha senki sincs itthon. Tegnap este például a gyerekekkel bekapcsoltuk a lemezjátszót, van egy csomó rock-, beat-, meg Hungária lemezünk, ugráltunk, táncoltunk, a gyerekek kólát ittak, mi a feleségemmel kibontottunk egy hétdecis bort, látja, alig fogyott belőle, nem iszik egyikünk sem, csak néha a hangulatért — és csuda jól éreztük magunkat.

— Mindig a családhoz érkezünk vissza. Nem mintha nem értenék egyet, de kénytelen vagyok kicsit másfelé terelni a beszélgetést. Például a politikai kabaréra.

— Elmondjam, hogyan csinálom a rakott krumplit?

— Még ne. Majd én megkérdezem a végén.

— A politikai kabaré sohasem a kezdő fiatalok műfaja. Mert hitel kell hozzá. A személyiség hitele. Annak a tekintélye, akit a politikai viccek mögé képzelnek. Komlósnak is kellett, hogy János legyen, Salamonnak is, hogy Béla bácsi legyen. Nem akarom magamat hozzájuk hasonlítani. de úgy érzem: valami kis hitelem már van. És egyáltalán nem zavar, hogy én 43 évesen még mindig csak a sasjóska vagyok.

— Saját maga írja a számait, ugye?

— Igen. ötleteket. témákat nagyon szívesen elfogadok bármikor, bárkitől. Minél többet, minél jobbat. Ilyen alapon minden számom kollektív. De végül is mindent én írok meg.

— A Mikroszkóp Színháznál együtt dolgozik Hofi Gézával. Nincs maguk között rivalizálás?

— Kilenc éve egymás mellett öltözünk. Nekünk soha semmi bajunk nem volt egymással. Tényleg nem. Ha például Géza kap valakitől egy üveg bort, az biztos, hogy a felét odateszi nekem. De ha én kapok, én is. Ha valami jót csinálok, biztos, hogy odajön hozzám, hátba vág, hogy: „Te marha, ez jó volt!”… Mire én: „Tudom.”

— Féltékenység?

— Én mindig tudomásul veszem, ha valaki „nagyágyú”.

— Gyakran felmerül az emberekben: a politikai kabaréhoz ki honnan kap „jogosítványt”?

— Maga most kivel akar interjút készíteni? Velem, vagy Marton Frigyessel?

— Most magával.

— Jó. Akkor válaszolok. Nem kell jogosítvány. Ismert az a József Attila idézet: „Érted haragszom, nem ellened.” Aki ezt tudja, és komolyan is érzi, annak nálunk Magyarországon ma nem kell „jogosítvány”.

— Ezt olyan sokat mondtuk már.

— Mert ez van. Manapság a szókimondáshoz nem kell engedély. Olvasni kell az újságokat! Komoly eszmei, gondolati összecsapásokat látunk, érzékelünk sajtóban, rádióban, televízióban, de az utcán is.

— Szelep?

— Provokál?

— Távol áll tőlem.

— Az a szelep dolog már rég nem igaz. Nem aktuális. A kabaré feladata sem az. Sokkal inkább az enyhülés, a jó légkör megteremtése ebben a feszült nemzetközi helyzetben. Éppen ezért — visszatérve az előbbi kérdéshez — azt vallom, hogy csak akkor szabad a közönség elé állni, ha van az embernek mondanivalója.

— Ars poetica?

— Olyasmi. Bár nekem nincs különösebb. Jót, s jól. De ez mindenre, mindenkire érvényes! Ezt jobban kellene tudatosítani… Ezt kérem szépen írja le, ez olyan jól hangzik egy cikkben.

— Jó. És most kérdezem meg: hogyan csinálja a rakott krumplit? De a receptjét nem az interjú, hanem a háztartási rovat számára írom le. Diktálja?

Erőss Ágota

 Nők Lapja 1982/16. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán