Kérdés: „Kálváriánk már az óvodában elkezdődött. Abban az óvodában, ahová a fiam került, nem szokás a gyerekekkel beszélgetni. Reggel kihajtják őket a ligetbe, ott délig elpüfölgetik egymást, aztán visszamennek ebédelni, a délután meg majd csak eltelik valahogy. (Az óvoda udvarára tilos kimenni, »mert a gyerekek letapossák a füvet«.) Kisfiam rendkívül érdeklődő és nagyon rosszulesett neki, hogy az óvó néni válaszra sem méltatta a kérdéseit, arról meg szó sem lehetett, hogy mesét olvasson nekik. Aztán következett az iskola. Kiderült, hogy kerületünk mind a kilenc általános iskolájában létszám felettiek vagyunk. (Mert nem akarom tagozatos osztályba íratni a gyerekemet.) Az egyik iskolába azért nem vették fel, mert S betűvel kezdődik a neve. És az S betűsök hozzájuk már nem fértek be. Szerencsére rajtam kívül még akadt néhány szülő, aki nem hagyta annyiban, hogy a gyerekét nem veszik fel első osztályba, így aztán a kimaradt gyerekek egy úgynevezett C osztályba kerültek. És ekkor ért bennünket a csoda. Ezt a csodát Joli néninek hívják. Őt hívta vissza nyugdíjból az iskola kitűnő, megértő igazgatónője a kimaradt osztályt tanítani. És Joli néni egyszerűen megbabonázta a gyerekeinket. Azóta nem kell nekik a szünet, folyton csak az iskolában szeretnének lenni. És ezek a gyerekek, akik két és fél évvel ezelőtt mindenhonnan kimaradtak, mert sehova nem voltak elég jók, most az iskola büszkeségei. Mert Joli néni kezdettől fogva úgy nézett rájuk, hogy »ti vagytok a legjobbak, legszebbek, legokosabbak.« És tényleg azokká váltak. A tananyag mellett még arra is jutott Joli néninek ideje, hogy akinek kedve volt – és általában mindenkinek volt – azt megtanította sakkozni, könyvtárba vitte őket, s az iskolán kívül is olyan volt, mint egy mesebeli nagymama. Az én szorongó, félős kisfiam az osztály egyik legjobb tanulója, szívesen megy iskolába, könnyen illeszkedik be a közösségbe. Van olyan gyerek az osztályban, akit másik iskolából eltanácsoltak, van, akit megbuktattak az első osztályban. Joli néninél ők is jól tanulnak. Igaz, ez az osztály nem tagozatos, nem tanulnak nyelveket, viszont megtanulták az egymás iránti szeretetet, odafigyelést és kiegyensúlyozott, nyugodt gyerekek; soha nincsenek kifáradva és más pedagógusok szerint is a tananyag tudásában fölötte állnak kortársaiknak. Vannak tehát ilyen mesebeli iskolák is, igaz, nagyon nehéz Őket megtalálni. Mit lehetne tenni, hogy több legyen? Vajon a »tagozat« fontos gyerekeinknek, vagy hogy olyan emberrel legyenek együtt, aki rányitja a szemüket egymásra és a szerethető, érdekes világra?”

Válasz: Alig van mit hozzáfűzni a kérdéshez. Persze, hogy az ember a fontos a gyerek életében és valódi fejlődésében (és minél kisebb a gyerek, annál inkább.) A gyerek elemi érdekeire nem tekintő kényszerek sodorják az iskolákat a „tagozatosság”, „felvételiztetés” felé. Én azt remélem, hogy a forrongó változások elültével, és majd ha a szülők is azt igénylik, újra több lesz a nem felvételiztető, a normális iskola. És akkor talán több Joli néni is megtalálja ezekben az iskolákban a helyét.

Nők Lapja 1996/25. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény