Kérdés: „A lányom tizenhat éves elmúlt. Másodikos. Gimnazista. Jó barátnői és barátai vannak az osztályban, együtt járnak biciklizni, kirándulni. Rendes gyerekek, ismerem és szeretem őket. De most azzal döbbentett meg a lányom, hogy ők három szüneti napra elmennek hatan a Balatonra. Négy fiú és két lány. Egy kis házat kapnak kölcsön az egyik osztálytárs szüleitől (aki nem megy velük). Először azt mondtam, hogy így erről szó se lehet, de aztán, az apjával is megbeszélve, mégis elengedtük. Megbízunk a lányunkban. Most az osztályban nyolc gyereknek az a terve, hogy két hétre megy nyáron a Balatonhoz, illetve a Balaton-felvidékre. És megint töprengek. Elengedjem? Biztos, hogy szorongani fogok. De hát meddig tarthatom itthon?”

Válasz: Mint mondják: kamaszt kamaszkora előtt kell – és lehet – nevelni. Vagyis kisgyerekkorától kell megszoknia az érzelmi igényességet, s erre akkor van módja, ha mi, a szülei érzelmi biztonságot nyújtunk a számára, testi-lelki kedvességgel, dögönyözéssel, marháskodással, haszontalan, de mulattató együttlétekkel. Ha szeret otthon lenni, ha velünk lenni jó, mert velünk játszani és tőlünk mesét hallani is lehet. És: ráérünk, legalábbis amikor otthon vagyunk, nem vagyunk feszültek, nem rohanunk, nem intézünk ügyeket. Ha a gyerek ilyen légkörben nő fel, akkor megtanul érzelmeket kapni és adni – és ez azt jelenti, hogy kapcsolataiban is igényes lesz érzelmiekben. Nem fog sodródni. Néha talán terhesen és kínosan gátlásosnak fogja magát érezni, de ez védelmet is jelent. Védelmet a személytelen kapcsolatokkal szemben. Mert az előbb-utóbb bekövetkező első szerelmekben az volna a fontos, hogy az ifjú – ne nevezzük már gyereknek – tőle telhetőleg szabadon válasszon és kössön „lélektől lélekig” terjedő kapcsolatot (ne csak testtől testig.) Mi szülők, ezekben az években némi szorongást nem tudunk megspórolni – és a lányok szüleinek még több jut ki, mint a fiúkénak. Keressük a kompromisszumokat. Lehet-e, hogy csak egy hétre menjen el így, s aztán látogasson haza, s ha úgy gondolja, utazzon vissza inkább…? Időnként a túlzott tervek maguktól is összeomlanak, még megvalósulásuk előtt. Ha élő kapcsolatunk van az ifjúkorba lassan átlépő kamaszgyerekünkkel, együtt fogjuk megérezni, hogy mi a jó, mi a helyes.

Ha nincs élő kapcsolatunk, akkor bizony tehetetlenek vagyunk már ezekben az években (s akkor úgy lehet, hogy valamit jó tíz évvel ezelőtt – vagy még régebben – mulasztottunk el.)