Nem egyszerű statisztikai, filmográfiai adat, hanem megrendítő és elgondolkodtató igazság, hogy az elmúlt esztendők igazán nagy filmjei szinte kivétel nélkül a világháború tragikus eseménysorának egy-egy mozzanatát viszik vászonra. A hőstettek eposza után a szenvedők balladáit — a szovjet Emberi sorstól az olasz—francia Kapóig, az olasz Róma nyílt várostól, a lengyel Csatornáig. S bár a mozilátogatók között vannak, akik riadtan, vagy közönyösen elzárkóznak a ,,háborús filmektől” — a művészet, az emberiség lelkiismerete nem tud elszakadni századunk legsúlyosabb konfliktusától. Az utóbbi esztendők háborús filmjeinek legjellemzőbb vonása, hogy nem az ágyúdörgés, hanem a néma zokogás dallama kíséri. Hogy a történetek középpontjában nem a küzdelem és nem is a közvetlen fegyvertépte testi fájdalom, hanem az emberi lélek sérülése áll. A lélek sebeiből nem mindig fakad vér, s a könnyek tisztító, fájdalmat oldó patakja kevésbé látványos. De a lelkekben, emberségükben legsúlyosabban sérült áldozatok többnyire már sírni sem tudnak. Könnytelenül viselik egy életen át terhüket. S a művészet, sorsukat a világ elé tárva, inti az őrzőket, a többieket, az emberiséget. Az elmúlt hetek hazai filmműsorából is két, ebbe az eszmei hullámba sorolható film emelkedik ki.
Egy asszony meg a lánya
Igen, részben igaza van a kritikának. Mert Moravia regénye gazdagabb, teljesebb körképet ad az észak-olaszországi menekülők és rettegek életéről, az olvasó következetesebben és mélyebben éli át az anyának s lányának tragédiáját, mint a filmben. Az ilyen összehasonlítások azonban — amelyek, minél nagyobb az eredeti mű, annál biztosabban billentik az irodalmi alkotás javára a mérleget — gyakran elszakítják a film jellemzését és bírálatát a néző-látta önálló művészi alkotástól. Pedig az Egy asszony meg a lánya, mint Vittorio de Sica önálló alkotása, kiállna a kritika tüzét. Érdemessé teszi erre elsősorban Cesira portréja. Az asszony, akit Sophia Loren alakít, az egykor szépséges parasztlány, aki a szerelemről lemondva egy öreg kereskedőhöz kötötte életét, és most özvegyen, minden álmát lánya köré szövi. Rosettát alkarja olyan tisztának és boldognak látni, amilyen maga sohasem lehetett. Őmiatta menekül el Rómáiból, odahagyva otthonát, üzletét, s már csaknem meglelt örömét is. Rosettát őrzi, félti, érte szedi össze borsos áron, tíz körömmel és furfanggal is az ennivalót, érte alkarja túlélni a háborút. A bekövetkező katasztrófa azonban (katonák erőszakot követnek el a még nővé sem serdült bakfislányon) nemcsak a lány testét roncsolja össze, de jóvátehetetlen sebet üt a lelkén. A lány tragédiáját a film Cesira fájdalmának, mérhetetlen keserűségének, összetört reményei romján felizzó dühének ábrázolásával teszi emlékezetessé. Sophia Loren, — aki ezért az alakításáért Oscar-díjat kapott, — ebben a szerepében bebizonyítja: nemcsak szépségével, művészetével is tündököl. Az életedzett parasztasszony természetes, olykor durvább színekben is jelentkező, őszintén áradó humora, földközelben lélegző józansága, olasz temperamentuma, az anyai szeretet póz nélkül magasra ívelő lírája, mintha egy modem Kurázsi mama alakjában ötvöződne egybe. Raf Valloné is, Belmondo is szinte csak statiszták Sophia Loren kétórás, emlékezetes filmmonológjában.
Ilyen hosszú távollét
A francia filmnapok ünnepi bemutató-sorozatának e filmje máris szerepel filmszínházaink hétköznapi műsorán.
Alida Walli és Georges Wilson
Ismét ,,háborús téma” — több, mint másfél évtizeddel a háború befejezése után. Tévedés ne essék: ez nemcsak a gyártás időpontjára, hanem a történet korára is utál. Mert ez a film egy olyan békés életű francia kisvárosában játszódik, ahol a háború már csak történelmi emlék. Már Therése, a háborúban magányosan maradt özvegy is beletörődött sorsába. Továbbvezeti a megélhetését biztosító kis bisztrót és elfogadja a környezetében élő, jó külsejű férfi kínálta vigaszt. S akkor váratlanul feltűnik a városban egy csendes bolond, egy zavaros tekintetű, hibbant agyú csavargó, aki fájdalmas monotóniával énekelve gyűjti a rongyot, s rója az utcákat. S Therésében, a memóriáját vesztett, szerencsétlen, otthontalan vándor láttán iszonyú gyanú támad Talán több is, mint gyanú: belé hasít a rádöbbenés. A fénytelen szemű, zavart tekintetű csavargóban fogságba hurcolt férjét véli felismerni. S a félelemmel keveredő reménység iszonyatos erőt ad a szerelmes asszonynak. Megpróbálja szép szóval, jó vacsorával, muzsikával, régi mozdulatok és régi emlékek idézésével felébreszteni a férfi öntudatának kihunyt mécsesét. Félelmetes ez a reménytelennek látszó, de egy-egy pillanatban már a hűség diadalát ígérő erőfeszítés, amellyel az asszony küzd a férjéért.
Colpi, a rendező mindent erre a feszültségre épít. A néző görcsberánduló kíváncsiságára — vajon igaza van-e Therésétnek; és az asszony boldogságáért aggódó vonzalmára — jaj, csak sikerüljön felébreszteni a férfi emlékezetét. Ez elég is, meg kevés is egy igazán jó filmhez. Elég, mert George Wilson nagyszerű alakításának hála, a film nemzetközi síikért ért el, s a néző sem egykönnyen felejti el. De kevés is, mert a lassú és vontatott meseszövés, a motívumok kényszerű ismétlődése néha nem modernné, hanem fárasztóvá teszi a filmet. A cselekménysor két nagy jelenete azonban mégis legszebb filmemlékeink között fog megmaradni. A hibbant csavargónak egykori családjával és az emlékekkel való szembesítése az egyik, s a Therésetől elrohanó, egy száguldó autó előtt megtorpanó, neve kiáltására kézfeltartással (a foglyok és áldozatok örök tragikus ,,kezeket fel” mozdulatával!) válaszoló férj tudaton túli, görcsberánduló félelme a másik nagy jelenet. Ezen a ponton szól bele a filmbe, fülsértőén erős és mégis hallhatatlan szirénabúgással, géppuskaropogással a lelkeket felőrlő, boldogságot tipró és még a legforróbb szerelemnél, az asszonyt hűségnél is hatalmasabb erő: a Háború, Amely ott él minden ember emlékében, idegeiben és zsigeredben, s amelynek nemcsak a hallottak, de a túlélők között is vannak menthetetlen áldozatai…
Ezeknek állít emléket ez a két művészi filmalkotás.
Földes Anna
Nők Lapja 1962/18. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
