Kérdés: „Kata lányom tizenöt éves. Legutóbb én küzdöttem ki az apjánál, hogy egy baráti összejövetelen este tízig maradhasson, ne kelljen kilenckor hazaindulnia, mert a többiek is tízig maradtak. Persze volt már, hogy később jött haza, de ilyenkor mindig érte mentünk, mert a városon kívül lakunk. Most nem volt itthon a kocsink, buszon kellett jönnie. A tíz harmincas buszt kényelmesen elérhette volna és azzal tizenegy előtt hazaér. De hiába vártuk. Nem jött. A férjem szemrehányást tett nekem, és mind a ketten izgultunk, hogy mi lehet vele. Elindultam elé a közeli buszmegállóhoz. Az utolsó, a tizenegy órakor induló busszal megérkezett. Ahogy leszállt, idegességemben se szó se beszéd, felpofoztam ott a többiek (részben ismerős szomszédok) előtt. Zokogni kezdett. Otthon, miután kiveszekedtük magunkat, elmagyarázta, hogy ott volt a huszonkettő harmincas busznál, de az elromlott, nem indult, így jött az utolsóval. Rögtön elszégyelltem magam, de aztán másnap reggel, mikor felébredtem, az is eszembe jutott, hogy ezt meg kellene neki mondanom. Be kellene vallanom, hogy rájöttem, nem volt igazam, hülye voltam, hogy idegességemben igazságtalanul felpofoztam és ráadásul ilyen kínos helyzetbe (hoztam) ennyi ismerős előtt. A férjem azt mondta, hogy ez azért túlzás, rombolja a tekintélyt. Én azóta is úgy érzem: ezt kellene tennem.”
Válasz: Igen. Ezt kell tennie.
Általánosan elterjedt tévedés – gyengeségünkből fakadó tévedés –, hogy azt hisszük, ha tévedéseinket vagy tudatlanságunkat bevalljuk gyerekeink előtt, rosszabb helyzetbe kerülünk „velük szemben”, mint addig voltunk.
Ugyanis – akár szülők vagyunk, akár nevelők vagy más szakemberek a gyerek körül – nem „szemben” kellene állnunk velük ebben a kapcsolatban, hanem együtt lenni, együtt élni át a különböző helyzeteket.
Aki próbálta, tudja: a gyerek úgyis megérzi – általában csalhatatlan biztonsággal – hogy valamit nem tudok, amit kérdezett, s csak kibúvóként mondom azt, hogy „ezt se tudod fiacskám? Nézz utána!”, illetve hogy magam is rájöttem hirtelen, hogy nem volt igazam, valamit rosszul csináltam, tévedtem. Ha ilyenkor – gyengeségemben – megmakacsolom magam és kitartok a tévedésem mellett, észrevétlenül, de jelentős mértékben romlik kettőnk kapcsolata, s hamarosan előbukkan a gyerek tekintetében, száj- vagy vállrándításaiban valami kis megvetés.
De ha azt tudom mondani, hogy „ne haragudj, hülye voltam!” – vagy bármi ehhez hasonlót –, tapasztalni fogom, hogy egy kicsit nőttem, erősödtem a gyerek szemében. Egy ember, aki őszinte, nem leplez, a hibáit is el tudja vállalni – van hozzá ereje –, nem hazudik, nem képmutató.
Ez úgyszólván minden életkorban varázslatosan hat, de kamaszkorban különösen. A kamasz mániákus igazságkereső, és nagy kritikus. Felfokozott érzékenységgel éli át a hozzá közelállók vagy a vele együtt élők lelki rezdüléseit, érzelmeit, gondolatait. Akkor is, ha ezek szavakban nem mondódnak ki.
És: a gyerekek – ha őszinteséget tapasztalnak – hihetetlenül nagylelkűek!
(Mintha nem is csak sejtenék, hanem mindennapi tapasztalatukból tudnák, hogy a legigazabb ember is újra meg újra tévedhet, hibázhat — éppen emberi természetéből fakadóan – ha őszinteséget tapasztalnak – a kérdés, hogy ezt be tudja-e látni és el tud-e indulni újra az igazi úton, vagyis azon, amit ő annak vél.)
Nők Lapja 1996/30. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
