Elefánt a porcelánboltban, azaz csepeli munkásfiú a menőket tömjénező táncfesztiválon. Kinek mi jut erről az eszébe? Az a régi szép 1967-es esztendő, egy hírhedten híres dal: „Jöjj vissza hozzám…” és aki elénekelte, Kovács József. Ismeretlen fiú, Csepel dalnoka, akkora hanggal, hogy beleremegtek a díszletek. A közönség tombolt, a zsűri fanyalgott: intrikált, lehurrogott, ellenszavazott, mindhiába. A közönség nagydíjasa a következő fesztiválról sem hiányozhatott. Ahol is a csongrádi kisbírós számával ismét elnyerte a közönség nagydíját és a pricc-pracc-pruccos Józsi becenevet. Harmadik fesztiválján kitört a botrány: gumibottal verték a pontszámok ellen dühödten tiltakozó nézőket. Megállt az ész és az élő tévéadás. Akkor szüntették meg a helyszínről, egyenesben sugárzott közvetítéseket, azóta sincsenek. Óriási erők mozdultak meg, és fogtak össze az illetlenül sikeres „senki” ellen, aki, természetesen harmadszorra is a közönség nagydíjasa lett.

Dióhéjban ennyi, egy szokatlan vagy szabálytalan énekesi karrier viharos kezdeteiről. Régen volt. A vájtfülű műítészeket megbotránkoztató csepeli autószerelő fényes pályát futott be, akár a mesében. Elvégezte a főiskola operett tanszakát, s a felvételével egy időben a Fővárosi Operettszínház is szerződtette. A főiskolán Vámos László növendéke volt és neki köszönhette élete első operaszerepét, Ottót a Bánk bánban. Szegeden. A nagy gárdával együtt léphetett színpadra: Moldován Stefániával, Simándyval, Melissel.

– Voltak azért szép emlékei is ebből a nehéz időből. Mégis elment a grazi operához, ahol előnyös szerződést kínáltak a fiatal, tehetséges, ismeretlen magyar énekesnek. Miért döntött úgy, hogy itthagyja az országot?

– Mert nem akartam megállni az operettnél. A Bánk bán sikere után úgy éreztem, hogy több van bennem. Itthon azonban bezárult a kör. Az operaház nem tárgyalt velem, a vidékiek is elzárkóztak a szerződtetésem elől. Fogtam magamat, és kimentem Grazba, ahol csodálatos szerepek vártak, meghívások Bécsbe, Amerika-turné a Volks Operrel, fellépések a tévében. Csodálatos tizenhét évet töltöttem el kint. Mindazt elértem, amit itthon szerettem volna, talán még többet is.

– Most hol tartana, ha akkor nemet mond és itthon marad? 

– Ezen már én is sokat gondolkodtam. Mivel nem olyan fából faragtak, akit könnyű leszorítani a pályáról, el nem süllyedtem volna. Talán vezető énekese lettem volna az operettszínháznak, semmi több. Az anyagiakról nem is beszélve. Amikor kimentem, 20 ezer schilling volt a kezdő fizetésem és akkor 60-70 ezer schillingbe került egy autó. Itthon soha nem kerestem volna ennyit. Ha Kossuth-díjas, érdemes, kiváló művész lennék, akkor se.

– A családban volt kitől örökölnie a hangját?

– Állítólag a dédnagyapám volt Ferenc Jóska kedvenc kántorénekese. Több énekesi talentumról nem tudok. Az is furcsa nálam, hogy gyerekkorom óta keményen cigizem. Régen Kossuthot, Munkást szívtam, tehát a legerősebbeket. Később áttértem a jobb minőségű füstölnivalóra, de ma is elszívok napi 2-3 dobozzal. Lehet, hogy hozzáedződött a hangszálam, de a dohányzás soha nem zavart az éneklésben.

– Még milyen szenvedély rabja?

– Nincs különösebb hobbim. Imádom az autókat – érthető, autószerelő voltam -, kedvenc márkám a Mercedes. Jó kocsi, soha nem hagyott cserben. Pedig volt idő, amikor hetente háromszor jártam koncertezni Bécsbe – Grazból vagy Budapestről s ahogy vége volt az előadásnak, máris fordultam vissza. Délután fél ötkor indultam hazulról, és simán hazaértem éjjel egy órára, negyed kettőre.

– Ezek szerint alkoholt sem igen fogyaszt?

– Miért ne ihatnék, ha nem vezetek? Elárulom, még a színpadon is valódi bort ittam mindig. Besavanyodott volna a szám a fehérbornak álcázott almalétől. Valamivel le kell vezetni azt a feszültséget, amit akkor érez az ember, ha nem az anyanyelvén énekli a szöveget. Kizárt dolog, hogy ilyenkor berúgjon valaki két deci bortól. Leizzadtam én azt vagy letáncoltam.

– Megtanulta a nyelveket, amelyeken énekelt?

– Csak a németet. Abba olyan jól belejöttem, hogy néha hülyéskedtünk is a színpadon. Szójátékokat gyártottunk, a magunk szórakoztatására. Hogy el ne felejtsem, Ausztriában lovaggá is ütöttek. Ott ez nagy kitüntetés, csak államfők, miniszterek, gyárosok nyerhetik el a lovagi címet és azok, akik sokat tettek a kultúráért. Így lettem én is ritter tenárió, ami óriási előnyökkel jár, főként a kapcsolatokban. A lovagi szabályzat ugyanis előírja, hogy segítenünk kell egymáson. Erre meg is esküszünk. Évente három jelöltet ütnek lovaggá és ez látványos ceremónia, hatalmas mulatság Grazban. Pompás játék, és az osztrákok nagyon szeretnek játszani, mert jól élnek.

– Imádták, lovaggá ütötték, elért mindent, amiről valaha is álmodott. Mi hozta mégis haza?

– Úgy éreztem, hogy elég volt a tizenhét évi távoliét. Kint sok mindent megtanultam, elsősorban a profizmust, és most szeretném itthon hasznosítani a tudásomat, illetve átadni a tehetséges fiataloknak. Az Interoperett igazgatójaként talán máris sikerült bebizonyítanom, hogy operettestjeink – amelyek májustól operagálákkal is színesednek – számíthatnak az igényes zenekedvelők, s a külföldiek érdeklődésére.

– Az énekléstől teljesen visszavonult?

– Az idén leszek 46 éves, és adok még öt évet magamnak, az éneklésre, de már korántsem olyan intenzitással, mint régebben. Eleget énekeltem. Itt az ideje, hogy segítsem érvényesülni, kibontakozni az erre érdemes ifjú tehetségeket is.

A megbeszélést az Interoperett kicsi, de elegáns irodájában kezdtük, és Kovácsék otthonában folytatjuk. Az eredetileg nyaralónak készült épület álomszép. Kívül fehérre festett, belül fehér bútorokkal berendezett. Hátát erdőnek támasztja, lába előtt a Duna hullámzik. Olykor belátogat a kertbe, de mi ez a tavalyi áradáshoz képest, amikor a víz a házba is bezúdult! Három évig keresték ezt az egyébként békés és nyájas szigetet, mire ráakadtak. Eleinte csak hét végeken rándultak ki a maguk tervezte házba, majd végleg beköltöztek. A zuglói lakásukat átadták a nagyfiúknak, aki fotóriporternek készült, de egy súlyos autóbaleset pályamódosításra kényszerítette. Most apja helyettese és jobb keze az Interoperettnél. A családi vállalkozásból nem maradhat ki a feleség, Anikó sem. Menyasszonyi ruhákat tervez a szüleitől örökölt ruhakölcsönző üzletének, és ő álmodja meg a férje összes produkciójához a káprázatos színpadi jelmezeket. Az emlékezetes újévi koncert gyönyörű ruhái is az ő fantáziáját dicsérik, sőt személyes irányítása mellett, a varrodájában születtek meg. Ahogy elnézem kettőjüket, nem szorul bizonyításra, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. Huszonhárom éve házasok. Egymás támaszai bajban, munkában, itthon és idegenben. Együtt tanulták a szerepeket, együtt beszélték meg a szerződéseket, egyetlen lépést sem tettek egymás nélkül. Természetes volt, hogy ahová Herr Kovácsot hívták, oda ment vele Frau Kovács is. Amikor a férjnek felajánlották az osztrák állampolgárságot, akkor is közösen döntötték el, hogy bármennyire is csábító ez a lehetőség, nem élnek vele. Annyira tősgyökeresen pestiek, hogy kizárólag itt tudják csak elképzelni az életüket.

Vadas Zsuzsa

 Nők Lapja 1992/19. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Mária Novák – Tamás Majoros Fuji Foto Centrum Eger, CC BY-SA, commons.wikimedia.org