A dokumentumfilmnek,

amivel a harmadik magyar rövidfilmszemle díját elnyerték, először a címe ragadott meg. „Ellesett percek”. Két pátosztalanul egyszerű szó: igazságot és természetességet ígér, de amellett vonzóan szerény is. Lappang benne némi emberismeret – hogy ne mondjam: asszonyismeret – is. Hiszen valljuk be, akadnak néhányan a mozik nézőterén, akik szívesen kukucskálnak át — a szomszéd portájára. A cím azonban bármilyen sokatmondó, csak keret. Keret, amelyet a mű tölt meg tartalommal.

A tartalom ezúttal tágakban értendő. Hiszen kiagyalt, megszerkesztett meséje egyáltalában nincs a filmnek. Cselekménye is csak annyi, amennyit a hétköznapok ritmusa kialakít. Az Orion-gyári asszonyok egy napjának keresztmetszetét látjuk itt, műszakkezdettől napszámaiig. Egy napot, amelyen, ha úgy tetszik — nem történik semmi. A mamák reggel elviszik gyerekeiket az óvodába, azután átöltöznek, és elfoglalják megszokott helyüket a televíziós szerelőszalag mellett. Csendben dolgoznak, délben elfogyasztják az üzemi ebédet, aztán visszaülnek munkájuk mellé. Délután letussolnak, s elindul ki-ki a gyerekért, vásárolni, haza, vacsorát főzni. És mégis, mennyi minden történik egy ilyen szürke hétköznapon. Az egyik asszony a vasárnapról mesél, a másik eltréfálkozik a mellette ülővel, valaki dühöng, hogy baj van az anyaggal, és ebéd után néha elpilled az ember lánya. Az óvodai hétköznap is csupa ,,kisszenzáció”. Várat építenek, verset mondanak, nyuszival ismerkednek a gyerekek. A napos körülkínálja a többieket, az óvónéni megsimogat egy szőke buksit.

Kollonich Ilona rendező és Herskó Anna operatőr filmje azért aratott olyan komoly szakmai sikert (a közönség csak a közeljövőben ismeri meg a filmet), mert kívülről bevitt cselekmény vagy keret nélkül, egyedül a valóságra támaszkodva készült. Mert sem eszmei tartalmához, sem hitelességéhez nem kell semmiféle esztétikai magyarázat. Akinek szeme van, látja: így élnek az Orion-gyári asszonyok. A filmben semmiféle kommentár nem figyelmeztet, hogy milyen kulturált körülményeket teremtett a munkáshatalom, hogy az anyák gyermekeire a munkaidő alatt szakképzett pedagógus vigyáz. A képek — egyik szebb a másiknál! — önmagukért beszélnek.

Első kérdésem

a film alkotóihoz az volt: hogyan lesték el a filmen ábrázolt perceket?

— Két hétig jártunk ki a gyárba felvevőgép nélkül, ismerkedni a körülményekkel, az asszonyokkal. Néhány nap után kértem egy helyet a szalagon, hogy megtanuljam a munka egyik egyszerű fázisát. Míg a kezem járt, beszélgettünk. A Véletlen úgy hozta, hogy az egyik hősömmel egy fodrásznőhöz járunk. Ott is megörültünk egymásnak. Miire a kamera dolgozni kezdett, egyesékkel barátságot kötöttünk, mások megszoktak bennünket — meséli Kollonich Ilona, a rendező.

— Az Orion gyárban egyébként sem újdonság a látogató. Külföldiek, újságírók, híradósok… Csak éppen azt is elmondták az asszonyok, hogy a fotósok rendszerint kiválasztották a legcsinosabb lányt, az szépen megfésülködött, azután leültették egy látványos munkahelyre, hogy mosolyogva „termeljen”. Mi viszont igyekeztünk minél kevésbé megbolygatni a hétköznapok hangulatát. Filmünk hőseit nem neveztük meg, de nem is igyekeztünk őket filmszínésszé szépíteni… — így Herskó Anna, az operatőr.

— És mit szóltak a filmes nénikhez az óvodában?

— A felnőttek egy-két nap alatt hozzászoktak a teremben a kamerához. A gyerekek néhány óra alatt. Az óvónénik bemutattak bennünket, mi megismertettük őket a géppel és elmondtuk, hogy miért jöttünk Első nap egyetlen kockát nem készítettünk, csak vártuk, hogy a gyerekek megfeledkezzenek rólunk. A második, harmadik forgatási napra sikerült ezt elérni. Azután már csak a maguk és a mások gyerekeit ajánlgató mamákkal és a szülői kívánságokat képviselő óvónénikkel kellett megküzdenünk, ez azonban már nem okozott nagy gondot.

— Látták már a filmet az Orionban?

— Látták és meg is hívtak bennünket. Bármikor újra kimehetnénk filmezni. Ez többet mond minden dicséretnél!

— Milyennek látják a rendező és operatőr női kettősét?

— Csak a (legjobbat mondhatjuk egymásról — nevetnek.

— Ez az első közös munkájuk?

— Nem. Az első egy markazi szüretet mutatott be. De most újra közös filmen dolgozunk. Budapest hídjait szeretnénk filmre vinni és a dokumentumfilm eszközével megeleveníteni az egyes -hidak jellemét, egyéniségét…

— Hogy-hogy?

— Szó szerint értjük. A Lánchíd eleganciája, romantikája egészen más hangulatot áraszt, mint a vasúti hidak dolgos lármája. A Margit — a Sziget hídja, — a Szabadság-híd az ország két nagy egyletemét (Közgazdasági és Műszaki) köti össze, ez a diákok hídja. De a hidak arca különböző napszakokban is változik. Rengeteg a téma és a lehetőség. Csak jó idő és sok munka kell hozzá.

Az Ellesett percek

négyszáz métere 2 400 méter filmanyagból készült. Ez szerény számítás szerint is 124 800 filmkocka. Hogy a hidakról hány készül, ez még a jövő titka. Annyi biztos, hogy a percek ellesésének módszerét az idén továbbfejlesztik.

— Távolabbi tervek?

— Ha minden sikerül, a VIT-re készülünk. Szeretnénk! valódi dokumentumfilmes módszerrel kiragadni néhány arcot az egybegyűltek közül, s bemutatni, hogyan válik a fesztivál tarka forgataga valóban a népek, fiatalok közvetlen találkozójává. Nem a programokat, magukat a világ minden tájáról összesereglett fiatalokat szeretnénk kevés szóval, minden konvencionális megoldást kerülve megörökíteni.

F. A.

Nők Lapja 1962/20. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Jászai Sándor/ Előtérben Herskó Anna filmrendező, fotós, az első magyar női diplomás operatőr