Kérdés: „Kislányunk öt hónapos, jól fejlődő, kiegyensúlyozott kisbaba. Itt a nyár, az utazások ideje. Mi még nem terveztünk külföldi nyaralást az idei évre. Úgy vélem, ez még a mi esetünkben korai volna (bár már nagyon vágyunk rá). Azt szeretném megtudni, hogy egy kisgyermeket mikortól lehet legkorábban otthon hagyni egy-két hétre, anélkül, hogy ezzel bármifajta törést, lelki megrázkódtatást okoznánk neki. Egy házban lakunk a nagyszülőkkel, így elutazásunk esetén Juli megszokott környezetében maradna. Felmerül bennem az a kérdés is, hogy mi a jobb a gyermeknek? Ha az ismerős környezetben marad, de a szülei nélkül, vagy jobb inkább magunkkal vinni őt egy számára ismeretlen helyre. Ugyanez a kérdés felmerül a napi programokat illetően is. Juli érkezéséig mozgalmas életet éltünk. Azóta minden megváltozott. Úgy érzem, hogy kicsi lányunk mindennél jobban igényli az állandóságot, a rituálisan ismétlődő dolgokat, melyek számára biztonságot nyújtanak, legyen az például a szoptatás a megszokott sarokban, vagy a fürdetés a maga pontos menetrendjével. Mikortól vezethetünk be változásokat, hogy ne legyen később a „megszokások rabja” ?

Válasz: A harmadik életév betöltése előtt semmiképpen sem javasolnám, hogy a szülők egy-két hétre magára hagyják gyereküket, még saját lakásukban, a legszeretőbb nagyszülők körében sem. A pszichológus úgyszólván nap mint nap találkozik olyan gyerekekkel, akiknek a szülei ezt az alapszabályt nem tartották be, s ezek a találkozások mindig újra megerősítik abban az egyébként elméletileg megalapozott meggyőződésében, hogy a 

harmadik életév betöltése előtt a szülők – s közülük is elsősorban az anyák – nem hagyhatják úgy magukra jó körülmények között sem a gyereküket, hogy az ne lenne kitéve a traumatizálódás, a lelki sérülés veszélyének.

Ami a kérdés második részét illeti, hogy mi a jobb a gyereknek, ha az ismerős környezetben marad, de a szülei nélkül, vagy a szülei magukkal viszik egy számára ismeretlen helyre, erre az előbbiekből következően csak azt lehet válaszolni, hogy a harmadik életév betöltése előtt mindenképpen az a jobb, hogyha a szülőknek feltétlenül menniük kell valahová, akkor magukkal viszik a gyereket. De Juli édesanyja nagyon pontosan látja, hogy az állandóság, az ismétlődés, a megszokott környezet is roppant fontos a kicsi gyereknek, és minél kisebb, annál fontosabb.

Tudomásul kell venni, hogy a gyerek vállalásával néhány évre megváltozik – nemegyszer jelentősen megváltozik – mindennapi életünk.

A kisgyerek kialakult életrendjébe nem kell változásokat „bevezetnünk”, hogy ne legyen később a „megszokások rabja”. Egyrészt: a gyerek életkori változásai magukkal hozzák, hogy a napirend kötöttségei némileg lazulnak, de csak lassan és inkább csak a hetedik-nyolcadik életévtől a kamaszkor felé haladva. Másrészt: úgyis folyton bekövetkeznek apró változások. A szoptatás ritkul, majd elmarad, a kiságy helyébe egy nagyobb kerül, az ébrenlét meghosszabbodik, a gyerek mászni kezd, majd feláll és elindul, megszólal, beszél – ezek mind jelentős változások, melyek a szokások egy részét is lassan, természetes módon változtatják. Nekünk semmiféle változtatást nem kell bevezetnünk, mintegy nevelési célból.

Ha a harmadik életév után, mondjuk a nagyszülőkhöz visszük a gyereket, akkor persze jó, ha ismeri azt a környezetet – például a nagyszülők falusi házát és világát – ahová kerül, de nem feltétlenül kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy a nagyszülők a mi lakásunkban legyenek vele. Sőt, azt is elképzelhetőnek tartom, hogy esetleg ismeretlen helyre utazik nyaralni a jól ismert és szeretett nagyszülőkkel. Elsősorban a személyeket kell jól ismernie, akikre bízzuk, a környezet szerepe ilyenkor már másodlagos.

Nők Lapja 1996/33. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images