Naponta átlagosan húsz-huszonöt ember tűnik el, de a többségük hamarosan előkerül. S ha okoztak is néhány álmatlan éjszakát a hozzátartozóiknak, történetük nem drámai. Más a helyzet azokkal, akiknek hosszú időre vagy örökre nyomuk veszett. Rákerülnek az eltűntek listájára, amely húsz évig nem évül el.

A régi bérházakban még szemmel tartották egymást a lakók – manapság kinek tűnne fel a szomszédja eltűnése? Hiszen annyi oka lehet annak, ha nem látják napokig, hetekig. Élheti a világát külföldön, ápolhatja az idős szüleit vidéken, elvonulhat a nyaralójába. A magányosan élők feltűnés nélkül eltűnhetnek egy kicsit a szomszédság szeme elől, ám a családi kötelékből nem lehet kiválni észrevétlenül. Az aggódó szülők azonnal rohannak a rendőrségre, ha a gyerek nem jött haza az iskolából. Az aggodalom jogos, hiszen számtalan veszély leselkedik az elcsatangoló kölyökre, aki azért megy világgá, mert rossz a bizonyítványa, és fél a fenyítéstől. A gyerekeltűnések nagy része ilyen.

Olykor a felnőttek is éppúgy viselkednek, mint a komisz kamaszok. A feleség összevész a férjével, és szó nélkül elrohan hazulról. Ha nem az anyjához, akkor sokáig lehet totózni, hogy hová tűnhetett. Olyan is van, hogy a férj bánatában leissza magát ismerőse vidéki nyaralójában, majd napok múltán, amikor tökéletesen kijózanodik, meglepődve értesül az újságból, hogy eltűnt. Körözik. Ezek az egyszerű, hétköznapi eltűnések.

Ennél jóval ritkábbak az igazán bonyolult ügyek, amelyek fölött azért sem lehet napirendre térni, mert sokáig foglalkoztatják a közvéleményt. A szerencsésen végződő eltűnéseket gyorsan elfelejtjük, a titokzatos, vagy annak tűnő históriákat megjegyezzük.

Amíg nincs holttest…

Évente általában nyolc-kilencezer eltűnést jelentenek be a rendőrségen. Ebben benne vannak a fiatalkorúak – intézetből szököttek, hazulról elcsellengők – és azok is, akiket valamilyen bűncselekmény miatt keresnek. A kimondottan felnőtt eltűnők száma nagyjából hét-nyolcszázra tehető, és nyolcvan százalékuk harminc napon belül előkerül. A többit kilencven napig keresik államigazgatási eljárás keretében, vagyis nem nyomoznak, hanem adatokat gyűjtenek az eltűntről. Ha ez sem vezet eredményre, elrendelik a rendőri eljárást, amely eltart öt évig. A hozzátartozók csak ezután kérhetik a holttá nyilvánítást, amennyiben mégsem, a rendőrség lezárja az ügyet. Öt évig érvényes az egész országra kiterjedő számítógépes körözés is. Utána az anyag irattárba kerül, és húsz évig megőrzik a számítógépeken.

A jelenlegi jogi szabályozás gyengéje, hogy amíg nincs holttest, nem rendelnek el nyomozást ismeretlen tettes vagy tettesek után. így nem lehet szorosra zárni a kutatás kórét már akkor, amikor még forró a nyom. A késleltetés megnehezíti az elkövetők kézre Itt és most kerítését, sőt gyakran odavezet, hogy sosem tisztázódik megnyugtatóan: valóban áldozat volt-e az eltűnt, kik ölték meg, és hová rejtették. Az Országos Rendőr-főkapitányságon most készítenek elő olyan törvényjavaslatot, amely nem államigazgatási, hanem törvényességi szinten szabályozná az eltűntekkel kapcsolatos tevékenységet. Amennyiben elfogadnák, ez sokat segíthetne a gyanús eltűnési ügyek gyorsabb, hatékonyabb feltárásában.

Nyom nélkül

Majd minden eltűnés rejtélyes, mert látszólag érthetetlen. Az öngyilkosság is elfogadhatatlan, de arra van magyarázat – csalódás, elkeseredés, megélhetési gondok -, és aki a menekülésnek ezt az útját választja, többnyire búcsúlevelet is hagy hátra. De miért távozik valaki búcsú, üzenet nélkül, amikor tudja, hogy ezzel a legmélyebb kétségbeesésbe taszítja a hozzátartozóit? Mi vagy ki vehette rá arra, hogy kisétáljon a saját és a hozzá ragaszkodók életéből is? Mi történt vele? Csak az ismerősök látóköréből tűnt el, vagy eltüntették? Öngyilkos lett, vagy megölték? Egy sereg kérdés, amelyekre nincs válasz. Csak találgatni lehet. Ez a legrosszabb. Elhullajtott emlékmorzsákból, jelentéktelennek hitt szavakból, kimondani is rémes sejtésekből összetákolni valamiféle magyarázatot. Ami lehet, hogy távol jár az igazságtól. Néha attól a mozaikképtől is, amelyet a tényfeltáró rendőrségi nyomozók raknak össze személyi adatokból – ennek később az azonosításnál vehetik hasznát -, és a családtagok, a közeli ismerősök vallomásaiból. Ebből már sok mindenre lehet következtetni, de semmit sem lehet bizonyítani addig, amíg nem találják meg az eltűntet. Élve, vagy halva.

Több mint három hónapja tűnt el Soproni Ági, az ötvenegyedik évében is vonzóan szép színésznő. Valójában az ő váratlan és sokunk számára érthetetlen eltűnése döbbentett rá arra, hogy a halálnál is van rosszabb. A bizonytalanság. Ez a „sirassuk el, vagy reménykedjünk még”-féle kétség mindannyiszor belénk hasít, ha arra gondolunk, Ági most vajon hol lehet? Elment messzire, él, mint Marci Hevesen, és fütyül ránk? Rá ez nem jellemző. Ki se bírná, hogy ne telefonáljon: „Van egy isteni hapsim, úszómedencés villám, okvetlenül ugorjatok be, ha erre jártok!” Meg aztán miért kellene neki más akármilyen háza, amikor itt van a sajátja! Beleépítette a legszebb éveit, tigrisként harcolt érte a válás után, s most csak úgy itthagyná? Nem hiszem el. Megdőlt az a feltevés is, hogy elege lett a lakásper körüli hercehurcákból, és valahol, talán éppen egy erdei kunyhóban, borogatja a lelki sebeit. Egy hónapig talán kihúzta volna társaság nélkül, de ennyi ideig?! Ki van zárva. Lehet, hogy félreismertük, de ennyire azért nem. Kiabált, veszekedett, perelt, ha bántotta valami, most pedig hallgat. Ez a legfurcsább. A hallgatása. Talán az egyedüli biztos jele annak, hogy elhallgattatták. Magától soha be nem fogná a száját. Kérdés, kik tehették, és miért?

Ügyében tovább folytatja a vizsgálódást a mostantól már a Budapesti Rendőr-főkapitányság szakfelügyeletével is megerősített II. kerületi rendőrkapitányság. Újabb fejleményről nem tudunk, pedig olvasóink is állandóan erről érdeklődnek. Egy névtelen levélírónk arra célzott, hogy talán valamelyik szekta tartja fogva. „Valószínűleg elhitették vele, hogy a lelke üdvösségét úgy találja meg, ha szakít a múltjával” – indokolta feltevését az ismeretlen levélíró.

Látnokok is jelentkeztek, egyikük pontos gödöllői címet adott, hogy ott keressük. Dr. Plachy Gábor paksi olvasónk viszont azon háborodott fel, hogy ungvári látóemberekhez fordultunk segítségért. Erre nem tudok más mentséget, mint azt, hogy az ember mindent megpróbál végső kétségbeesésében. Hátha ők tudnak valamit, amit az okosok nem. Sajnos, idáig tévútnak bizonyult minden ötlet és megérzés. Sejtelmünk sincs a hollétéről. Mintha a föld nyelte volna el. úgy eltűnt. Homályban tapogatóznak a látók, a jósok, az önkéntes tanácsadók és a rendőrségi szakemberek is. Vagy ha tudnak is már valamit, egyelőre nem árulhatják el.

Mi lett vele?

Ezt szeretné tudni Görög Sándorné, aki három éve reménykedik, most már csak abban, hogy megtudja: hová rejtették el a fia holttestét.

„Görög Péter autókereskedő’, amatőr autóversenyző 1997. március 12-én este nyolckor tűnt el, nyom nélkül. Tartózkodási helye a mai napig ismeretlen” – olvashattuk a Reform 1997. június 18-ai számában. A jóvágású, 32 éves fiatalember azóta sincs meg. Holott ügyében emberölés miatt indítottak nyomozást, miután minden jel arra vallott, hogy bűncselekmény áldozata lett. Erre a legritkább esetben kerül sor eltűnési ügyekben. Sokra mégsem mentek vele. Az édesanya ma is tisztán emlékszik utolsó találkozásuk minden részletére.

– Este fél nyolc felé járhatott. Aznap vett egy Mazda típusú kisbuszt, épp csak beköszönt, és máris indult tovább. Diszkóba ment. Ez máskor is előfordult, így nem találtam benne semmi furcsát.

Valamit mégis megérezhetett, mert pár perc múlva hívta a fiát telefonon, és a lányának is szólt, hogy hívja fel este a bátyját. A mobil kicsengett, de senki nem vette fel. Utána pedig kikapcsolták a készüléket. Elhallgatott örökre. Görög Pétert az államigazgatási eljárás lefolytatása után eltűntnek nyilvánították, aktája pedig átkerült az Országos Rendőr-főkapitányság Erőszakos és Vagyon Elleni Ügyek Osztályára. Szakmai körökben ezt nevezik a „döglött ügyek” osztályának, ahol öt évig próbálják megfejteni aprólékos, szívós munkával az eltűnések titkát.

Itt dolgozik Alberti Bálintné rendőralezredes, aki korábban sok élményt és tapasztalatot gyűjtött az államigazgatási eljárások „tűzvonalában”.

– Valóban megmagyarázhatatlanok a nyomtalan eltűnések?

– Mindig az okot kell megkeresni, mert mindenkinek van valami alapos indoka arra, hogy szakítson a múltjával, és új életet kezdjen ismeretlen helyen. Az egyik lement az Alföldre, és a körzeti megbízottal kártyázgatott majd minden este. A másik egyszerűen csöves lett, mert megelégelte az otthon ránehezedő terheket, és ennél még a hajléktalanok sanyarú sorsát is jobbnak találta. Másfél év elteltével erre is ráunt, és hazament. Azoknál viszont, akik nem önszántukból tűnnek el, felmerül a bűncselekmény gyanúja, mint Görög Péter esetében. Az ő ügyében a nyomozást is elrendelték. Sajnos, néha csak sokára sikerül megtalálni az áldozatot, illetve a tettest.

– Ki végezhetett Görög Péterrel: az alvilág, vagy valamelyik maffia?

-Rájuk nem jellemzőek a leplezett emberölések. Akit el akarnak tenni láb alól, simán lelövik, vagy felrobbantják a nyílt utcán. Nem vesződnek a holttestek eltüntetésével. Leszámolnak, és kész. Görög Péter olyan üzleti körökben mozgott, ahol bármikor érdekellentétbe kerülhetett a partnereivel. Miután nagyon sok emberrel állt összeköttetésben, nehéz rájönni, hogy kinek a lelkén száradhat a halála. Szerencsére, az ilyen jellegű eltűnések elég ritkák. Az okot leggyakrabban a családon belül kell keresni. A házastársak összeszólalkoznak, a feleség hirtelen haragjában fejbe vágja a férjét – vagy fordítva -, utána kiviszi az erdőbe, elássa, és bejelenti az eltűnését.

Hétköznapi horror

A nyolcvanas években még alig fordult elő eltűnésnek álcázott gyilkosság – tudtuk meg Alberti Bálintnétól. A kilencvenes évektől fokozatosan emelkedett négy-ötre, majd évi tíz-tizenötre. Az elkövetők között feltűnően sok a tanult, diplomás ember. Az egyik hátborzongató történet szereplője nőgyógyász volt: feldarabolta a feleségét, és kivitte a szeméttelepre. Pedig pici gyerekük volt. Az a kosárlabdás is főiskolát végzett, aki sportszatyorban vitte ki az asszonyt a házból.

Az ilyen ügyekről készített felmérés azt mutatja, hogy az elkövetők között nem voltak többségben az alacsonyabb iskolai végzettségűek. Amikor valakit elönt az indulat, átszakadnak a gátak. Nem akar ölni, csak addig fojtogatja a párját, amíg az nem mozdul. Vagy nekiugrik a feleségének, mint az a csöndes, szemüveges zenetanár, aki indulatában belefojtotta párját a fürdőkádba. Majd hozzálátott az eltüntetéséhez. Hatvannégy darabra trancsírozta, nejlontasakokba csomagolta. Mire a gyerekek hazajöttek az iskolából, a csomagokat felhordta a padlásra, és a lakást is kitakarította. Az volt a terve, hogy a csomagokat apránként elhordja hazulról, és a város különböző pontjain beledobja a kukába.

Hihetetlen dolgokra képesek az emberek felindultságukban. Ehhez elég, hogy a feleség fejére olvassa a férjének: „Tudom, hogy megcsaltál!” Erre mit tesz az autószereléssel foglalatoskodó férj? Begerjed. A kezében lévő franciakulccsal kupán vágja az asszonyt — itt még nem beszámítható -, de utána józanul kiterveli az eltűnését. Huszonöt perc alatt kirámolja a pincét, elrejti a hullát, majd egy cetlit lobogtatva sírva kirohan a házból: „Jaj istenem, jaj istenem, itt hagyott a feleségem!”

Félelmetes, hogy mire képes valaki szorult helyzetében. Vagy akkor, ha választania kell a válás és a vagyon között. Történetünk szereplőjének esze ágában sem volt elválni jómódú férjétől, ezért inkább megölette. Kiment a piacra, felfogadott húszezer forintért egy alkalmi munkást, aki este kalapáccsal szétverte a férj fejét. Utána kivitte a kukoricásba, és elásta. A nő pedig bejelentette az eltűnést.

Mind közül egy idős, nagyon beteg édesapa esete volt a legmegrázóbb. A fia kertes családi házban lakott, és az albérlője szerint külföldre ment, a házat pedig eladta neki. A papa kijelentette, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem találják a fia gyilkosát. Három év után sikerült rábizonyítani a gyilkosságot az albérlőre. Rá egy hétre meghalt a fiú apja. Kivárta az igazságszolgáltatást.

„Tartózkodási helye ismeretlen”

Elvarázsolt hely az ORFK Erőszakos és Vagyon Elleni Ügyek Osztálya, ahová talán még az eltűntek szellemei is visszajárnak. Itt dől el, hogy megoldódnak-e a megoldhatatlannak vélt eltűnéses (bűn)ügyek. Az osztály vezetőjét, dr. Kovács Lajos rendőrezredest inkább lélekbúvárnak nézném, mintsem a „döglött ügyeket” is feltámasztó, megszállott nyomozónak. Bár azt hiszem, ezen az ingoványos területen egyik tulajdonság nem zárja ki a másikat. Könyvszekrényében fényképek a két fiáról, fölöttük egy koponya: igazi. Egy régi „ügyfélé”.

Alig van olyan híres, emlékezetes eltűnés, amihez ne lenne köze. Kapásból említi az elmúlt évek legnevezetesebb eseteit. Például Haraszti Teodóráét. Nagyon szép kislány volt, eltűnt, holtan került elő. Egy másik kislány elment futni az erdőbe, Nyíregyháza körül. Másfél év múlva ásták ki a holttestét. Aztán ott volt az a babakocsis kislány, akit a Halló bár elől toltak el, egy másikat az óvodából kértek ki. Mindkettő visszakerült élve a szüleihez, de a gyereklopás nagy port vert fel a nyolcvanas években. Most itt van náluk a gyulai kislány ügye is.

— Ezrével tűnnek el emberek, de ezekre figyel mindenki, mert ezek a híresebbek. Sok üggyel foglalkozunk, és egyiket sem tekintjük lezártnak. Van egy csomó információnk, ezeket visszatérően ellenőrizzük, és arra várunk, mikor jutunk olyan értesüléshez, amely elvezethet bennünket az eltűnthöz. így vagyunk Görög Péterrel is. Róla csupán azt tételezhetjük fel – nem alaptalanul -, hogy már nem él. Szerintem bűncselekmény áldozata lett, és elrejtették a holttestét. A megoldás valahol ott van a fiú ismeretségi körében.

– Eddig melyik volt a leghíresebb eltűnés?

– Farkas Helgáé. Ami azért volt különleges, mert emberrablással párosult. Ilyen utoljára a háború előtt történt Magyarországon, s ezt követte Farkas Helgáé 1991-ben. Azóta már sokszor előfordult. Bár elejétől részt vettem Farkas Helga hollétének felkutatásában, csak néhány év elteltével vettem elő ismét a már megszüntetett ügyet. Szakzsargonban szólva, a két korábbi gyanúsítottra „célirányosan rádolgozva”, sikerült őket bekeríteni. Egyikük újabb emberrablást követett el, s az őt üldöző rendőrök elől a társához, Csapó Józsefhez menekült, aki valószínűleg végzett vele. Gyakorlatilag eltűnt. Közben előkerült egy ismeretlen fiatalember holtteste, és sikerült azonosítanom az eltűnttel. Jelenleg Csapó börtönben ül, és legalább hat vádpontban folyik ellene az eljárás. Ebben nincs benne Helga megölése, mert őt még nem találtuk meg, és a gyanúsított sem tett beismerő vallomást. A bűnlajstroma azonban elég volt ahhoz, hogy életfogytiglani szabadságvesztésre ítéljék, első fokon.

– Az előbb is telefonáltak, hogy akasztott embert találtak a „radványi sötét erdőben”. Ön erre azt mondta, hogy az nem lesz jó.

– Igen, mert mi olyat keresünk, akit még nem ismertek fel. Sajnos, nálunk ez így megy. Most például egy idős vállalkozó ügyén dolgozunk, akit megöltek és elástak négy éve. Akkor találtak gyanúsítottat, de bizonyíték híján elengedték. Mi újból megindítottuk a nyomozást, újabb bizonyítékokat találtunk, és ismét előzetes letartóztatásba helyeztük a tett feltételezhető elkövetőjét. Azért keresünk ismeretlen, azonosítatlan holttesteket, mert nagy a valószínűsége, hogy valamelyik eltűnté, tehát hozzásegít a megoldáshoz. A koponya tulajdonosa is ilyen eltűnt volt – sokáig. Évtizedekkel ezelőtt tűnt el, a koponyáját megtaláltuk, és szakértői vizsgálatokra félretettük. Azért szokták félretenni, mert a fejen található a legtöbb azonosítható pont, mint a fogak, a fejforma, és még sok minden.

– Volt már olyan ügy, amiről lemondott?

– Épp ellenkezőleg, azokat szeretem, amelyekről már lemondott mindenki. Végül is az eltűntek kilencven százaléka elő is kerül élve. Csak elcsavarogtak, külföldre távoztak, szektába álltak, vagy bevonultak katonának. Erről azonban elfelejtették értesíteni a családot. Évente legalább százan azért tűnnek el, mert meghaltak. Jelentős részük valahol öngyilkos lett, és ez is kétféle módon történhet. Az egyik úgy végez magával, hogy megtaláljuk előbb-utóbb. A másik, ezt neveztem el „tapintatos öngyilkosnak”, elbújik a világ elől. Olyan helyet választ, sűrű erdő mélyét, ahol ember nem jár. Néha csak nyolc-tíz év múlva találnak rá. Vagy soha. Ilyen is akad, évente húsz-nyolcvan. Megítélésem szerint- és ezt a nézetemet sokan osztják -, az eltűnések mögött nagy számban található látens – lappangó – gyilkosság. De amíg nincs meg a holttest, senkire sem lehet rábizonyítani a gyilkosságot. Sajnos, ezt pontosan tudják a tettesek is. Ezért olyan helyekre rejtik el a bűncselekmény áldozatait, hogy ha ezer rendőr kutatná éjjel-nappal, akkor sem találná meg. Míg az eltűnések kilencven százaléka szinte magától megoldódik, a fennmaradó tíz százalék olyan kemény dió, hogy majdnem feltörhetetlen. Ezekben a szóba jöhető tanúk sem adnak sok segítséget a nyomozóknak. Egyrészt félnek, nem akarják bajba keverni magukat, másrészt közömbösek. Pedig, ha jobban odafigyelnének egymásra, talán nálunk is kevesebb lenne a bűntettgyanús, felderítetlen eltűnés. Kicsit jobban figyelhetnénk egymásra. Arra például, hogy miért lép ki a családból valaki, csapot-papot odahagyva. Ennek csak van valami előzménye. Nálunk egyébként bárki bármikor eltűnhet. Amennyiben mégis rátalálnak, nem kötelessége hozzájárulni, hogy megvigyék az „örömhírt” a hozzátartozóinak. Ilyenkor befejezik az eljárást, hiszen megtalálták, akit kerestek és ráírják a már nem eltűnt, csak rejtőző személy anyagára: „Tartózkodási helye ismeretlen”. Amíg nem fedi fel a titkát önként, otthon úgy tudják, hogy eltűnt. Nyomtalanul. Az életükből talán örökre.

Vadas Zsuzsa

Nők Lapja 2000/22. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images