1913. április 14-én az „Európa” gőzhajó horgonyt vetett a nyugat-afrikai Cap Lopez (ma: Port Gentil) előtt. A hajó gyomrából 70 hatalmas láda került a szárazföldre. Mindegyik ládán nagy, fekete betűk: A—S—B, A—S=Albert Schweitzer, a ,,B”= Helene Bresslaut, Albert Schweitzer feleségét jelezte.

És ettől kezdve évtizedeken keresztül rendszeresen érkeztek Cap Lopezbe az A—S—B jelű ládák, megrakva orvossággal, élelemmel az „őserdei kórház” részére. Sokan segítették adományokkal Schweitzert, de ő maga is minden pénzét a lambarenei kórházra áldozta: a Goethe-díj, a Nobel-díj, a könyvek, előadások és orgonakoncertek tiszteletdíja, mind-mind egyet szolgált: az afrikaiak gyógyítását.

Albert Schweitzert már életében világhír övezte, s e hír nem fakult a halála óta eltelt évek alatt sem. Méltán. Feleségéről, aki társa és támasza volt egy hosszú, áldozatos életen keresztül, vajmi keveset tudunk. Méltatlanul.

A „rendhagyó” úrilány

Helene Bresslau 1879. január 25-én született Berlinben. Édesapja Harry Bresslau történész, 1890-től a strassburgi egyetem professzora volt.

Abban az időben egy „úrilány” 14—15 éves koráig járt iskolába. Utána otthon maradt, zenét tanult, esetleg nyelveket, megismerkedett a háztartás vezetésével, s közben szorgalmasan eljárt — persze, csak a mama vagy a gardedame kíséretében — zsúrokra, bálokra, koncertekre… szóval mindenüvé, ahol férjet lehetett „fogni”. Ha kellő időben nem sikerült férjhez mennie, élhette a megtűrt vénlány-nagynénik sivár életét.

Helene Bresslau ennél többet akart. Olyasvalamit keresett, ami életét tartalommal tölti meg. Tanárnői oklevelet szerzett, de nem lett pedagógus. Saját bevallása szerint attól tartott, hogy a tehetségesebb növendékeket akaratlanul is előnyben részesíti a gyengébbekkel szemben, s így a rábízott fiatalokat rossz irányban befolyásolná.

De nem maradt tétlenül. Nyelveket, zenét, művészettörténetet tanult, szüleivel bejárta fél Európát, majd Angliában dolgozott egy évig nevelőnőként. Ápolónői képesítést is szerzett, és végül megtalálta a neki való munkakört: szociális gondozónő lett Strassburg város szolgálatában. Négyezer, veszélyeztetett környezetben élő gyermek gondját viselte.

Szokatlan állás volt ez, akkor és ott, egy egyetemi professzor lánya számára. De Helene Bresslau nem törődött a társadalom előítéleteivel, munkáját szívesen és eredményesen végezte.

Kritikával kezdődött

Lelkes fiatalok — köztük Helene Bresslau és Albert Schweitzer — a századfordulón baráti kört alakítottak Strassburgban. Kirándultak, koncerteket látogattak… és vitatkoztak. Az egyik alkalommal Helene megkritizálta Schweitzer prédikációit: sok bennük az elzászi népies kifejezés.

Schweitzer nem sértődött meg. Pedig már sokra tarthatta volna magát. Nem volt még 30 éves és már teológiai magántanár, kollégiumi igazgató, több, feltűnést keltő teológiai könyve jelent meg és mint orgonaművészt is hívták már mindenfelé, külföldre is. Sértődés helyett megkérte Helenét, hogy ezentúl nézze át a prédikációk kéziratát, és hívja fel a figyelmét a hibákra.

Így kezdődött. 

A nagy elhatározás

1905-ben Albert Schweitzer betöltötte harmincadik életévét. Mintha bombát robbantott volna, úgy megdöbbentette családját és barátait bejelentésével: élete további folyamán az afrikai bennszülötteket kívánja szolgálni — méghozzá mint orvos.

Jöttek az ellenvetések! Itthagyni a fényes karriert? S ha már Afrikába kívánkozik, legyen missziós lelkész. Harmincéves fejjel még nekivágni az orvosi tanulmányoknak? … stb… stb.

De Schweitzer hajthatatlan maradt. Szembe akart szállni a szenvedéssel, kezében a gyógyító késsel vagy az injekciós tűvel.

Helene megértette Schweitzert. Az évek során összehangolta őket a közös munka. Helene már nemcsak a prédikációkat javítgatta, ő rendezte sajtó alá Schweitzer újabb könyveit.

Schweitzer viszont Helene kedvenc tervét támogatta, a lányanyák otthonát. Évekig harcolt Helene egy otthonért, ahol a lányanyák — a korszak megvetettjei — ingyen szülhettek és a szülés után is menedéket találhattak, amíg megfelelő munkára leltek. Az otthont közadakozásból alapították, az adományok jelentős részét Schweitzer gyűjtötte össze.

Esküvőjüket 1912. június 18-án tartották, s a 70 A—S—B láda útra kelt Afrika felé.

Afrikai kórház – afrikai háztartás

„A víz és az őserdő között” — ez a címe Schweitzer első afrikai tárgyú könyvének.

Az Ogoue folyó partján egy 600 méter hosszú és 100—200 méter széles földsáv, kihasítva az áthatolhatatlan őserdőből, ez volt a lambarenei missziós telep „területe”. Itt várta Schweitzeréket egy cölöpökre állított faház — és más semmi. Az első időkben még a rendelés is a szabad ég alatt folyt. Később egy használaton kívüli tyúkól ,,lépett elő” rendelővé. Csak novemberre készült el az első barakk, benne két 4X4 méteres helyiség — a rendelő és a műtő. Ilyen körülmények között kezelt Schweitzer az első 9 hónap alatt mintegy 2000 beteget. Kezdetben egyetlen segítsége Helene volt, aki közben megszervezte a háztartást is. Később Joseph, az egykori szakács, átvette az ápolói tisztet, de Helene továbbra is minden délelőtt 10—12-ig a kórházban volt, műszereket sterilizált, gondoskodott a kötszerek fertőtlenítéséről, s délutánonként egyre többször asszisztált a műtéteknél. Ehhez jött a háztartás gondja. A helybeli szokásoknak megfelelően Schweitzeréknek is 3 néger alkalmazottat kellett tartaniuk: szakácsot, boyt és egyet, aki mosott. Mind férfi: a női háztartási alkalmazott 1913-ban az Ogoue partján ismeretlen volt. Ráadásul mindegyik csak a saját munkáját volt hajlandó végezni — hogy egymást alkalomadtán kisegítsék, ezt nem tűrte a helybeli morál.

A kórház egyre bővült. Épültek a barakkok a betegek és a hozzátartozók számára. Mert ide csak a folyón — csónakban — és sokszor több száz kilométerről érkeztek a betegek. A kísérők ott várták be a gyógyulást, nekik is kellett szállást, sőt élelmet is adni. Nem is volt európai értelemben vett kórház, inkább egy nagy néger falu, ahol betegeket gyógyítottak.

A kísérők az ellátás fejében segítettek az építkezésnél, a mosásban és a kerti munkában. Egyre több beteg jelentkezett, Schweitzert a gyógyítás, az építkezés irányítása teljesen lekötötte, a „gazdasági igazgatás” Helénére maradt.

Ennyi embernek beosztani az élelmet (a rizst, maniókát stb. maguk a négerek főzték meg szabadtéri tűzhelyen), gondoskodni steril kötszerről, asszisztálni a műtéteknél, felügyelni a személyzetre és alkalmi kisegítőkre, s mindezt trópusi hőségben — a trópusi sisak egy pillanatra sem kerülhetett le a fejéről —, el lehet képzelni, milyen energiát igényelt. De Helene erejéből futotta még baromfitenyésztésre és konyhakertre is.

Az első világháború kitörésekor Gabon francia gyarmat volt. Schweitzerék pedig német állampolgárok. Házi őrizetbe vették őket, s még a gyógyítást is szüneteltetniük kellett. Később a tilalmat feloldották, s újra megindult a kórházi élet. De a küldemények elmaradtak, a készleteket egyre gondosabban kellett beosztani, az étlapra felkerült a majomhús. Helene megtanult forrasztani, így mentegette az élelmet leforrasztott bádogdobozokba a trópusi időjárás és a hangyák elől.

Magyar cigányprímás szerenádja — az internálótáborban

1917 őszén Schweitzeréket Franciaországba szállították internálótáborba. Szerencséjükre az ő „fekete kolostor”-ukban emberségesebb volt az élet, mint a Kuncz Aladárékéban. Schweitzer orvosi tevékenységet folytathatott. Az internáltak Helenét is megszerették. 1918 január 25- én, Helén születésnapján, a tábori zenekar — élén egy internált magyar cigányprímással — szerenádot adott.

De a rideg tél, a fogság nagyon megviselte őket. Megváltás volt számukra, hogy 1918 júliusában, egy fogolycsere során, hazajutottak Strassburgba.

Günsbach, Schweitzer szülői otthona, hadműveleti terület volt, csak külön engedéllyel és hosszú gyaloglás után juthattak oda. Szomorú hír várta őket, Schweitzer édesanyját 1916-ban katonalovak halálra tiporták.

Schweitzeren most tört ki a fogság alatt elszenvedett vérhas utóhatása. Sürgős műtétre volt szükség. Gyalog vágtak neki az útnak, Helene kilométereken keresztül támogatta lázas, görcsöktől kínzott férjét.

Schweitzert Strassburgban nyomban megoperálták, de a végleges gyógyulást csak újabb műtét hozta meg, egy év múlva.

A misszionárius anya

Betegség, az adósságok gondja — és egy nagy öröm a nehéz napokban: 1919. január 14-én megszületett kislányuk, Rena.

Schweitzer segédorvosi állást kapott, emellett lelkészkedett. Csendesen teltek a napok; „úgy éreztem magam, mint egy elgurult és elveszett garas” — írta Schweitzer erről az időről.

Pedig ezt a „garast” ugyancsak számon tartották. Már 1919-ben meghívták Schweitzert Barcelonába orgonahangversenyre, 1920-ban pedig Svédországba.

A svéd út igen sikeres volt. Az előadások és koncertek jövedelméből kifizették adósságaikat és megcsillant a lambarenei munka újrakezdésének a lehetősége. Igaz, még jó 3 év telt el előadások, koncertek százaival. Közben megjelentek Schweitzer újabb könyvei is, köztük a „Kultúra és etika” című, ezzel az ajánlással: „Feleségemnek, leghűségesebb bajtársamnak.” A német szövegben még feltűnőbb, hogy Schweitzer nem a nőnemű bajtársnő, hanem a hímnemű bajtárs szót használja. A teljes egyenrangúság elismerése!

1924-ben indult el Schweitzer második afrikai útjára. A hosszúra nyúlt első trópusi tartózkodás, az internálás, megtámadta Helene egészségét. És ott volt az anyai gondozást igénylő kislány is. Most nem kísérhette el férjét.

De nem is tartotta vissza. „Hogy meghozta ezt az áldozatot és egyetértett a lambarenei munka ilyen körülmények közötti újrakezdésével, ezért ma sem szűntem meg hálásnak lenni” — írta évek múlva Schweitzer.

A kórház újjáépült, a világ minden tájáról jelentkeztek önkéntes segítőtársak, orvosok és ápolók. 1927-ben Schweitzer visszajöhetett Európába. Két év telt el előadásokkal, utazásokkal, koncertekkel, Schweitzer megkapta a Goethe-díjat és 1929 végén — most már együtt — újra hajóra szálltak.

Helén boldog volt, hogy ismét részt vehetett a közös munkában, csak hazájában hagyott gyermekéért fájt a szíve.

Hátul a csatasorban

Schweitzerné második afrikai tartózkodása rövid ideig tartott. Nem bírta a trópusi klímát, hamarosan vissza kellett térnie Európába.

„Életem öröme és dicsősége volt, hogy minden területen együtt dolgozhattam vele és segíthettem neki. Egyetlen bánatom: nem volt erőm, hogy lépést tartsak vele” — írta.

Nagy szerénységet árul el ez a megjegyzés. Kétségtelen, Helene sokkal kevesebb időt töltött Afrikában, mint férje. De ő volt a kórház európai „menedzsere”. Irtózott a nyilvánosságtól, de előadásokat tartott. Gyűjtötte az adományokat, gépelte a leveleket stb. Valóban úgy élt, ahogy egy alkalommal mondta: „Véleményem szerint az asszonynak férje életműve mögé kell állnia. Olyan szépnek tartom a régi germánoknál, akikkel egyébként nem állok semmi rokoni kapcsolatban, hogy náluk az asszonyok a csatasorban a férfiak mögött álltak, s ők nyújtották oda nekik a fegyvert. A mi viszonyainkra: az asszony nyújtsa férjének, amire szüksége van, a kenyeret és a bort, türelmét és szeretetét.”

A nyilatkozat egyik mellékmondatában Schweitzerné kijelenti, hogy nem áll rokonságban a germánokkal. Emögött egy fájdalmas epizód rejlik.

Mikor Hitler uralomra került, Goebbels, a náci propagandaminiszter, szerette volna Schweitzer erkölcsi tőkéjét a hitlerizmus szolgálatába állítani. Szívélyes hangú levélben hívta meg előadókörútra. Levelét „Mit deutschem Grass — Német üdvözlettel” zárta.

Schweitzer kórházi elfoglaltságára hivatkozva udvarias hangon hárította el a meghívást, de az aláírás annál félreérthetetlenebb volt: „Mit westafrikanischem Grass — Nyugatafrikai üdvözlettel!”

Goebbels nemtelen bosszút állt. Helene édesapja kikeresztelkedett zsidó volt. Goebbels az évek óta a keresztény temetőben porladó hamvakat kihantoltatta, s átvitette a zsidótemetőbe.

Az utolsó hőstett

A második világháború kitörésekor Helene Párizsban tartózkodott, majd Svájcba menekült. A Vöröskereszt segítségével 1941-ben eljutott Lambarenebe. Nagy szükség volt rá. A kórház személyzete megcsappant, Schweitzer, egy orvos, egy orvosnő és mindössze négy ápolónő látta el a sok munkát.

Helene újból munkába állt. Dolgozott mint ápolónő, asszisztált a műtéteknél. „Néha úgy vonszoljuk lábunkat, mintha ólomból lenne, de megyünk tovább” — írta erről az időszakról. Csak 1946-ban jutott vissza Európába, öt kerek esztendőt — többet, mint első ízben, fiatalon — töltött a trópus gyilkos levegőjében. Egy ifjúkori síbaleset következményeként gerince egyre jobban meggörnyedt, már csak botra támaszkodva tudott járni. Mégis elkísérte férjét kőrútjaira, és 1953-ban a Nobel-díj átvételére.

1956-ban — első ízben repülőgépen — ismét leutazott Lambarenebe. Itt töltötte élete utolsó másfél esztendejét. Dolgozni már nem tudott, kedvenc helyén üldögélt, az ebédlő sarkában, egy különleges gyógyszékben. Kétoldalra nyílt innen a kilátás, az Ogoue csillogó hullámaira, s a távolban kéklő magas hegyekre. Szelleme friss maradt, élénken részt vett a közös vacsorát és áhítatot követő mindennapos eszmecseréken.

Itt nyugszik…

1957-ben ismét el kellett válnia férjétől — most már örökre. A zürichi kórházba vitték, ott halt meg 1957. június 1-én. Hamvait Lambareneben, a kórház kertjében temették el. Sírja fölé másfél méter magas kőkereszt került, maga Schweitzer faragta ki, és ő véste belé a feliratot: „Itt nyugszanak Helene Schweitzer-Bresslau hamvai, született 1879. I. 25-én, házasságot kötött Albert Schweitzerrel 1912. VI. 18-án, Lambarenebe érkezett, hogy férjével együtt kórházat alapítson a bennszülöttek számára 1913. IV. 18-án, meghalt Zürichben 1957. VI. 1-én.”

Néhány év múlva megtért hozzá a férje is. Most már mindketten ott pihennek az őserdőből elhódított kertben, a közös nagy mű, a kórház kertjében.

Dr. Zsigmond Gyula

Nők Lapja 1972/19. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: A Nobel-békedíjas Albert Schweitzer és felesége, Helene a Chicagói Egyetemen kb. 1949-ben (Fotó: Kirn Vintage Stock/Corbis, Getty Images)