Életét az életműben vallja meg: a nyolcvanéves Illés Endre, vérbeli epikus lévén, novellákban, drámákban, írói portrékban, karcolatokban és krétarajzokban szól önmagáról. Hősök és antihősök sorsával az életről, remekművek dicséretével — irodalmi szerelmeiről.

Mindig is írónak készült, már amikor a Tátra árnyékából Budapestre érkezett, azért iratkozott be az orvosi egyetemre, hogy közelebbről és mélyebben ismerje meg kutatásainak legfőbb tárgyát, az embert. Az ember teste, lelke, gondja izgatta a Korányi-klinika járóbeteg-rendelésein, és az itt megismert arcokról, sorsokról írta első novelláit is. A pályakezdő évek gazdag termésével azután szigorúbb volt, mint az irodalomtörténet: az elégedetlenség kergette a remekművek iskolájába, és tíz évig szinte csak kritikákat írt. Nemcsak remekművekről, tiszavirágéletű divatos regényekről is. Mindaddig boncolta mások alkotásait, amíg fel nem fedezte, hogy színdarabban, drámában még élesebben lehet bírálni, mint színikritikában.

„Tízéves koromban — mondotta 70. születésnapján – egy gyönyörű bábszínházzal ajándékoztak meg szüleim. Ez rázott föl, ez gyógyított ki orvosságnál is jobban a skarlátból. Bábszínházamnak… egy személyben voltam írója, díszlettervezője és közönsége. Más gyerek verseket írt titokban, én színházat játszottam. De a színház igazi morfinistája akkor lettem, amikor nyolc vagy tíz évig színikritikákat írtam. Akkor értettem meg igazán, hogy mi az, ami áthatol a rivaldán, mi az, ami életre kel a színpadon.”

A regényen kívül minden prózai műfajnak mestere. Jövendő századok az ő novelláiból tanulhatják meg majd, milyen volt, hogyan élt – szeretett, szenvedett, színlelt, utazott – századunkban a középosztály, az értelmiség. Fordítóként megannyi szellemi vérátömlesztésre vállalkozott: saját vérét öntötte a mondatokba és Stendhal, Maupassant, Camus műveivel gazdagította a magyar olvasókat. Azután műfajteremtő kritikusként – Németh László szavával élve — bebizonyította, hogy az elvi tanulmány és az emlékezés közös csatarendbe állítható. így alakult ki a novellista ember- és műközpontú kréta ­ rajzaiból Illés Endre szellemi önarc ­ képe és több kötetes, sajátos irodalomtörténete. íratlan irodalomtörténete viszont könyvtárnyi lehet. Hiszen évtizedek óta szenvedélye is, hivatása is, hogy a magyar írók kéziratainak első olvasója. Igazgatói székében is – lektor.

Nyolcvanadik születésnapján, jelzők helyett képekkel köszöntjük. Ezek a képek nem az élet, hanem az életmű pillanatait örökítik meg. Illés Endre színházába kalauzolják el darabjainak tegnapi és holnapi nézőit. Jobbára színészek láthatók ezeken az oldalakon, a drámaíró szövetségesei, szócsövei és barátai.

A mai magyar drámáról folytatott egyik beszélgetésünk alkalmával Illés Endre vitába szállt Dürrenmattal, aki a Fizikusok utószavában azt vallja, hogy a drámaírónak soha nem a tézisből, mindig a történetből kell kiindulni. Illés Endre ezt veszélyes módszernek tartja: szerinte a helyes kiindulópont — az ember. Ha kiválasztott, megterem ­ tett három-négy élő, izgalmas embert, a valóság maga kínálja a köztük lehetséges és szükségszerű konfliktusokat. A drámaíró az emberek korhoz kötött jellemét keresi, és a valóságból adódó összeütközések közül kell kiválasztania, ami ­ re a dráma szerkezete épül, úgy, hogy ne csak az egyes embert, ha ­ nem magát a kort, vagy annak legalább egy részét jellemezze. Ez a törekvés vezette Illés Endrét első keserű komédiájának, a Törtetőknek bemutatása óta.

Az emberről és a korról, korunkról vallanak tehát a drámák és a képek.

Földes Anna

 Nők Lapja 1982/23. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Csigó László fotóművész / Körkép antológia-sorozat / wikipedia.org