Federico Fellini álma – A nők városa

Egy férfi utazik a vonaton. Szemüveges, rokonszenves, ötvenes, Snaporaz — azaz Marcello Mastroianni. Honnan jön, hová tart — lényegtelen. Valójában semmit sem tudunk róla. Csakhogy hirtelen vonzalmat érez szerelemre termett útitársnője iránt. Az ostrom — már-már meghökkentő sikerrel jár: de a szirén, aki Marcellót a mellékhelyiségbe csábította, a beteljesülést ígérő pásztorperceket fél beszakítva, hirtelen leszáll. Mastroianni utána. A valóságos vasúti környezet képzelt mezővé tágul. A férfi már nem a hódító elszántságával, hanem az érzékeinek és helyzetének kiszolgáltatott áldozat tehetetlenségével rohan a semmibe. A való világ túlsó küszöbén a férfinem ellen szövetkezett lányok, asszonyok, bukott angyalok és kékharisnyák, sztárok, cselédek, dámák, némberek és nőstények tartják titokzatos és fenyegető találkozójukat. Feminista kongresszus ez — egy, a férfivilág iránt elkötelezett látogató szemével.

Eddig tart, ami A nők városából elmesélhető. Pedig a film csak ezzel, ez után kezdődik. A várakozás, a kergetőzés, a csábítás és a csalódás voltaképpen előhang ahhoz az elmesélhetetlen kalandsorozathoz, amelynek során Marcello szembenéz a Nővel. (A nagybetűs nőre gondolok, de talán még soha nem láttuk ennyire kisbetűvel írva a második nemhez tartozókat.) Szembenéz a jogaikat foggal, körömmel, erőszakkal védelmező, elszántan férfigyűlölő feministákkal, a férfifaló, fehérmájú szörnyetegekkel, a háztartás rabszolgáival és a szépség hivatásos papnőivel, álmai asszonyával, és saját elvált feleségével. A rendező, Federico Fellini, kamaszkori szerelmeivel, ideáljaival és bíráival.

Kavarognak a képek, a rendező teremtette képzelt világ tarka, lobogó fényű látomásai. Soha nem volt várak, vurslik, a technika minden vívmányával felszerelt orgiamúzeumok. Az álmok ötletekben, az ötletek álmokban valósulnak meg. Cimecittá, a római filmváros, majd egy évig lázban égett: azt mondják, senki sem sejtette, milyen mű születik majd a kulisszák költészetének tobzódásából. Talán még a képek költője, Fellini is csak azt tudta forgatás közben, hogy élete legnagyobb témáiénak, a férfi és nő kimeríthetetlen változatosságban jelenvaló kapcsolatának összefoglalására készül.

Szomorú film A nők városa, mert a szerelemvágy himnuszát és a szerelem dallamát elnyomja az érzékek tombolásának dallamtalanul harsány zenéje. A testek találkozása már nem beteljesülés, hanem kiábrándítóan keserves küzdelem, sportteljesítmény, erőszaktétel, „héjanász”. És ha vannak is, akik megőrizték és magasra emelik a tiszta szerelem megközelíthetetlen eszményét, azokat is kijózanítja az ébredés.

Alberto Moravia, a híres író, a filmről írott bírálatában felfedezi, hogy Fellini filmje valami olyasmit hangsúlyoz, amit már tudtunk: hogy számára a nő ugyanaz, ami Balzac számára a pénz volt, az a kulcs, amellyel felnyitható a valóság máskülönben zárt kapuja. Igaza lenne az elmélkedőnek? Vajon valóban a létező valóságot vizsgálja Fellini, vagy éppen ellenkezőleg — új, szuverén valóságot teremt a maga álmaiból? Megvallom, én az utóbbit éreztem és élveztem ebben a különös filmben. Azt a látványosan kavargó képzelt világot, amely látszólag önkényesen sorjázó képekben jelenik meg, de amely valójában nagyon is következetesen kíséri, tükrözi a hős és a női nem gyönyörűséges, gyötrelmes, de minden változatban eltéphetetlen kapcsolatának alakulását.

Az Amarcord költőibb film volt, az Édes élet merészebb, a Casanova sikeresebb, a Nyolc és fél mélyebb — mondják akik szeretik Fellinit, de nem szeretik A nők városát. Azt hiszem — igazuk van. Ez a film nem csúcsa az életműnek, de nagyon is jellemző és fontos része. Talán még azt is megkockáztatnám, hogy az idézett remekművekből szervesen következik ez a folytatás, a hajdani római díszletek között forgatott Satyricon időtlen, jelenidejű változata.

Budapesten egyetlen mozi játssza a filmet, délelőtt is telt házzal. Vannak, akik jobban tették volna, ha nem váltanak jegyet: csak a 13 éven fölülieknek játszott film drasztikusabb megfogalmazásaira van fülük, és a feliratos szókimondást a durvaságnak kijáró röhögéssel fogadják. Azután vannak olyanok is, akik — talán, mert cselekményesebbnek, izgalmasabbnak várták a nagy hírű filmet — a szünetben hazamennek.

Találkoztam olyan öntudattúltengésben szenvedő nővel is, aki asszonyi méltóságában érezte magát sértve, amiért ilyennek lát bennünket, nőket, a világ egyik legnagyobb filmköltője. Mintha a nők agresszivitása, mohósága, türelmetlensége, kéjvágya, önzése fenyegetné a világot…

Biztos vagyok benne, hogy ezek a nézők — félreértik Fellinit, aki ezúttal tudatosan kerüli még az erotikát is. Nem felkelti, hanem leleplezi az érzékiséget. Ha lemond a meséről, azért teszi, mert ezúttal nem egy történet, hanem egy rémálomban megtestesülő gondolat követésére csábít. Azt szeretné, ha vele együtt siratnánk az elveszett paradicsom ártatlan boldogságát, ezt a gyönyörökben tobzódó, mohó és kielégíthetetlen, boldogtalan emberiséget. Ami pedig a női nem fejére kimondott ítéletet illeti: Felliniből ma is csak a szerelmes és a szerelemtől búcsúzó férfi elfogultsága beszél. Éppen ezért, asszonytársak, szerelmesek és hódítók, leleplezett nőstények, sértett szüzek és áldozatos anyák — szívből ajánlom: miként Marcellónak az ő női bírái, mi is bocsássunk meg Federicónak!

Fogadjuk el mentségül — és az utolsó film nyomatékéül is — az életművét.

Földes Anna