„Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy na eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted”
(Ady)
— Osztály, vigyázz!
— A tanár úrnak tisztelettel jelentem…
De miért remeg, csuklik sírásba a „hetes” hangja? Vannak osztályok ezen a napon, ahol a „jelentés” így hangzik:
— … az osztálylétszám negyven, megjelent négy tanuló, hiányzik harminchat…
S van olyan osztály is, melyben a létszám — egy, „hetes” nincs, jelenteni sincs kinek.
A győri Szamuely Tibor Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskola április utolsó két napján egyszerre rendezte meg volt diákjainak 5—10—15—20 … 55—60 éves érettségi találkozóját. S ezekben a napokban ünnepelte fennállásának háromnegyedszázados évfordulóját.
A legöregebb diák Váry Kálmán volt ezen a találkozón, kilencven éves, őhozzá képest az 1910-ben érettségizett Prohászka Károly valóságos ifjoncnak hatott; egymás vállán sírták el az emlékezés édesbús könnyeit. Viszontlátásuk egyébként sem volt váratlan: csaknem egy életen át együtt dolgoztak Érsekújvárott, mint bankigazgató és főkönyvelő.
A tanárok korelnöke a találkozón a 87 éves Sebők Jenő volt. Egyben öregdiák is: 1902-ben (vagy 1903-ban) érettségizett ugyanitt. Kereken hatvan éve lépett katedrára, s nyugdíjasként tanít a mai napig. A díszvacsorán Csaba József volt az asztalszomszédja, előbb növendéke, később tanártársa, végül igazgatója, most már maga is nyugdíjas. Egy tar, s egy ezüstösen ősz fej egymás mellett; a meghatott figyelem sokszor fordult feléjük ezen az estén. Ez a kép jelképe is lehetne egyben az iskola „szellemének”, s nem csupán az ideális tanár—diák viszonynak, hanem a hűségnek is.
Senki se tartott „népszámlálást” a találkozón (talán a Rába Szálloda pincérei utólag meg tudnák mondani, hány adag előételt, sültet, tortát szolgáltak fel ezen az estén), tény, hogy a hatalmas étterem, s az összes különtermek le voltak zárva e „szigorúan zártkörű” összejövetel céljára. De a hely még így is kevésnek bizonyult, néhány „osztály” más étterembe kényszerült.
Az ország minden részéből összefutottak a „keristák” — még a fiatalok is így nevezik magukat —, mint ahogy családi ünnepeken szokásos. Csakhogy ez a „családi” vacsoraasztal jó pár száz méter hosszú lehetett…
„Pingvin” és a „fiúk”
A „fiúk” ebben az osztályban 38 évesek. Kissé nehézkesen tápászkodnak fel a padokból, amikor belép volt osztályfőnökük, Csongor László. Halk moraj: „Itt van a Pingvin!” A tanár úr megbocsátón mosolyog: „Mondhatjátok fiúk hangosan is… Különben most már igazán elárulhatom, hogy sosem haragudtam a gúnynevemért …” (Egyébként a ruházatával érdemelte ki; mindig sötét zakót és hófehér „garbó” pulóvert viselt.)
Pingvin tanár úr apró termetű, ma is friss mozgású ember. Nehéz elhinni róla, hogy már nyugdíjas, igaz, még nem is egy éve.
Nem, valóban nem haragudott sosem, semmilyen diáktréfáért. Még akkor sem, amikor a tanári asztal fiókjaiból élénk burukkolás hangzott egy alkalommal, kémiaóra közben. Felkattintotta a zárat, s a terem megtelt vad, rémült szárnycsapkodással. Valamelyik gézengúz zsákban behozta a postagalambjait…
— … Hát arra melyikőtök emlékszik, hogy a régi temetőből —, ahol akkor kezdték a fürdőépület alapjait ásni —, egész halom koponyát csempésztünk be?! Hű, de jó hecc volt a micisapkás halálfej minden padon! Szegény Annus néni úgy visított, mint a kismalac… (Annus néni gyors- és gépírásra okította az osztályt.)
A „fiúk” még most is dülöngélnek a nevetéstől. Bökdösik egymás oldalát: „Hát arra emlékszeme … ?” A feleségek félrehúzódva, elkerekült szemmel nézik férjüket, a köztiszteletben álló, erélyes és tekintélyes honpolgárokat, micsoda vásott kamaszok! A padokban osztályvezetők és főosztályvezetők, főkönyvelők és főkönyvelő-helyettesek, s itt ül a híres-nevezetes „galambász” is, Stummel Imre, jelenleg a győrszentiváni ÁFÉSZ tiszteletreméltó főtisztviselője… Addig-addig nevetnek, míg kicsordul a könny a szemükből.
Pingvin tanár úrnak is megbicsaklik a hangja, amikor a saját diákéveit és diákcsínyjeit eleveníti fel. Ugyanezeket a padokat koptatta ő maga is… Csakhogy az ő tanárai közül már kevesen élnek.
Búcsúzóul megkérdem tőle, mi a véleménye a mai diákéletről.
— Az — válaszolja elkomolyodva —, hogy kötetlenebb, mint a miénk volt, s még annál is kötetlenebb, mint az én diákjaimé, de a mai gyerekek — az én öreg szememmel nézve — túl sokat tanulnak, túl feszítetten, a mai diákélet kevesebb vidámságot tartalmaz. Pedig a tudás mellett talán épp a jó nevetés az, ami a legjobban köti az öregdiákot kedves alma materéhez…
95 százalék!
A szomszédos teremben, a tizenöt éve érettségizettek tartják a találkozójukat. A padokban „lányok” ülnek… Ez a két osztály, az 1957- ben érettségizett IV. A. és B. volt az iskola első női évfolyama.
Jelentős fordulat az iskola életében, amikor kizárólagos fiúiskolából átalakul… nem, ma már azt se mondhatjuk, hogy „vegyessé”, hanem — csaknem kizárólagos — leányiskolává. Most már a növendékek 95 százaléka lány. Egyik szemünk nevet, a másik sír, mert amennyire örvendetes, hogy a nők „betörtek” a kereskedelmi és közgazdasági életbe, annyira elgondolkodtató, hogy a fiúk kiszorultak.
— Pedig szinte lasszóval fognánk a fiúkat — mondja az igazgató, Kristóf Zoltán. — Néha még színvonalbeli engedmény árán is!
A következő kép alakul ki: az „öreg” keristák közül a ma aktív korúak csaknem valamenynyien vezető pozíciókat töltenek be, nemcsak Győr városában, hanem szerte az országban. A fiatalabbak —r tehát egyre inkább a nők —, zöme megreked középfokon. A díszvacsorán villámstatisztikát készítettem az öt éve érettségizett lányokról: negyvenük közül csak nyolcán tanultak tovább. (De ide számítottam azokat is, akik egy vagy két nyelvből nyelvvizsgát tettek.) A legtöbben adminisztrátorként, gyors- és gépírónőként dolgoznak, egykét idegen nyelvű levelező akad csak közöttük. Messzire vezetne ezeknek a futólagos adatoknak az elemzése, s mos) nem is áll szándékomban. Kétségtelen, hogy az egyenjogúságnak nem is egy kérdése merülne fel ebben a témakörben! Csupán még egy adat: a 40 leány közül 24 ment férjhez. És huszonnégyen összesen tizenöt „unoka” képét mutatják büszkén iskolai mamájuknak, Éva néninek, dr. Horváth Györgynének, volt osztályfőnöküknek.
Az alma materért mindent!
Az iskola nem csupán az érettségi találkozókkal, díszvacsorával és díszelőadással ünnepelte meg fennállásának 75. évfordulóját, hanem tanulmányi versenyekkel is. A megye azonos jellegű intézeteiből a legjobbakat hívta ki vetélkedőre hat tárgyból. (Gyors- és gépírás, könyvvitel, statisztika, politikai gazdaságtan, matematika.) A tizennyolc díjból négyet a győri keristák nyertek.
Igazgatójuk kissé elégedetlen az eredménnyel.
— Többet vártunk! Bár a verseny így is elérte célját: megmutatta, hol vannak a gyenge pontjaink. Választ kaptunk arra a kérdésre, mit kell tennünk, hogy iskolánk méltó maradjon jó híréhez, országos rangjához.
Bár nem hinném, hogy lenne szégyenkeznivalójuk : a múlt tanévben huszonnyolcán jelentkeztek egyetemi és főiskolai továbbtanulásra, s huszonkettőt fél is vettek. Más kérdés, hogy a tovább tanulni szándékozók aránya igen alacsony (144 közül, csak 28), — ez viszont már szorosan összefügg az iskola „elnőiesedésével”.
Másféle tanulsággal is szolgált ez a tanulmányi verseny.
— Milyen ajándékokkal jutalmazzuk a legjobbakat? — ez a kérdés komoly fejtörést okozott nekünk. Az az ötletünk támadt, hogy „felosztjuk” egymás között (a tantestületről van szó) a város üzemeit, vállalatait, s mindenütt megkeressük volt növendékeinket. Megkérdezzük: tudnának-e nekünk segíteni…
„Az alma materért — mindent!” Kivétel nélkül mindenütt ez volt a válasz. Volt olyan üzem, mely több ezer forint értékű ajándékot adott. Olyan is volt, amely régi diákjainak kétkezi munkájával járult hozzá a versenyek és az évforduló ünnepélyességéhez.
— Egyik huszonöt éve érettségizett diákunk például a Házgyár diszpécsere, összeszedte az üzemben az „öregdiákokat” — lehetnek vagy húszán —, ők varázsolták újjá az elnyűtt, elkoptatott padjainkat…
Nem tartom véletlen szerencsének, hogy az „öregdiákok” között olyanok vannak — és igen sokan! —, mint a Richards vezérigazgatója és főkönyvelője, a győri Centrum Áruház igazgatója, a Baromfiipari Vállalat igazgatója és főkönyvelője, a Rába Szálloda egész sor vezetője, s hát nem éppen utolsóként Győr városának tanácselnök-helyettese…
Legalább kétezer ember, húszegynéhány évestől kilencven évesig, volt diák és sokan közülük egy személyben újabb nemzedékek nevelője találkozott ezen a két napon az öreg iskola új falai között. S ez csupán 12 évfolyamot jelent, az igazgató szerint jó négy és fél ezerre tehető a győri keristák teljes családja. Mit idézzek az érettségi találkozók megható mozzanatai, a díszvacsorán elhangzott pohárköszöntők közül? A vacsorán bemutattak Szabó Kálmánnak, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektorának —, ő szeretett iskolája szigoráról beszélt. Milyen sokat köszönhet ennek a következetes szigornak! Mások az iskola derűs légkörét emlegették, megint mások gyakorlatiasságát … De egyforma bensőséges hálával mindannyian.
Nehéz a választás, kit idézzek, mit idézzek. Álljon itt befejezésül egy levél:
„Megkaptam a szeretett iskolám jubileumi díszünnepségére szóló meghívót. Köszönöm a megtiszteltetést. Végtelenül sajnálom, hogy nem lehetek jelen! De ugyanazon időpontban rendezem állomásom tizenötödik élüzem-avató ünnepségét. Hálás vagyok kedves, volt iskolámnak, élő és elhunyt tanáraimnak, hogy olyan gazdasági vezetővé neveltek, aki megállja a helyét, és képes ilyen eredmények elérésére. Szeretettel üdvözlöm volt tanáraimat és osztálytársaimat! Viszontlátásra a harmincéves érettségi találkozón!”
A levelet a MÁV bicskei vasútállomásának állomásfőnöke, Nagy Lajos írta. Huszonöt éve érettségizett, „öreg” győri kerista.
Zsigmondi Mária
Nők Lapja 1972/22. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum
