1992. március nyolcadika, vasárnap, este hét óra.

A Budapestre induló személyvonatra – a hatvani állomáson – fiatal lány szállt föl. Rokona, a köztiszteletben álló tanárnő kísérte ki. Könnyű búcsút vettek, integettek egymásnak, azután a vonat elindult. A lány közvetlenül az ajtó melletti ülésen foglalt helyet, bár a termes vagonban rajta kívül senki sem tartózkodott. Elővette a történelemkönyvét, éppen kinyitotta, amikor hirtelen elaludt a villany. Sikított, ám valaki gázspray-t fújt rá, az orrába pedig bokszert vágott. A lány azon az estén, ott a vonaton veszítette el az ártatlanságát.

1. rész: Vallomás a fogdában

– Ide figyeljen! – mondta a fiú és szétterpesztett lábbal leült a székre. – Hogyan lehet valakiről ilyen cikkeket megjelentetni! Még semmi nincs bizonyítva, de azért már kiírnak. Nem csak a nevemet, hanem a lakcímemet, sőt a munkahelyemet is megadják. Szerintem ez jogtalan. Mert mi van akkor, ha az derül ki, hogy ártatlan vagyok. A családomat meg közben molesztálják. Az újságírók össze vissza irkáinak rólam, de eddig egy sem akadt, aki fölkeresett volna a fogdában.

– Nézze, engem nem a bűncselekmény izgat. Hanem az, hogy mi miért történt. Magából például a gyermekkora érdekel.
– A gyermekkorom?

– Milyen volt?
– Rossz. Kétszobás lakásban éltünk. Az egyikben az anyám, az öcsém és én, a másikban az apám. így ítélte meg a bíróság. Akkoriban óvodás voltam, ezért konkrét dolgokra nem is emlékszem. Csak arra, hogy a válás után az anyám összejött a nevelőapámmal és akkor átköltöztünk a Hatvanas utcába, a tiszti lakótelepre. Az egyik szobában én meg az öcsém, a másikban ők. A fal vékony volt, hallottuk mik mennek odaát. Á nevelőapám állandóan fegyelmezett, rettegtünk tőle. A verések után pedig avval fenyegetett, ha beáruljuk őt az anyánknál, lesz nemulass. De aztán az anyám is sorra került – hallottuk a falon át. A nevelőapám mindannyiunkkal szemben embertelenül magas követelményeket állított. Tudja mi volt a foglalkozása? Főtörzsőrmester. Végül anyám jobbnak látta, ha beadja a válópert. Éppen akkor végeztem el az általánost. Ők elváltak, én meg ipari szakmunkásképzőbe mentem. Végre úgy járhattam, öltözködhettem és élhettem, ahogy akartam. Bő nadrágot húztam, meg fekete bakancsot. A fejemet körbe-körbe lekopaszíttattam, fönt pedig minden szálam az égnek meredt. A tanáraim persze ellenszenvesnek találtak. Mondtam is nekik, régen a diákokat azért utálták meg büntették, mert a hosszú hajukat nem vágatták le, most meg ellenkezőleg.

– Miért akart ennyire kiríni! És miért tette magát a többség számára ellenszenvessé?
– Régebben soha semmi nem történhetett a kedvem szerint. Most végre olyan lehettem, amilyenből még Pesten is csak kevés szaladgál.

– A feleségével hol ismerkedett meg?
– Egy bulin. Az egyik haverommal járt, de valamin összebalhéztak, mi meg összejöttünk, s a katonaság után megházasodtunk.

– A felesége számára tehát nem ön volt az első férfi.
– De én voltam az első, akit a legjobban szeretett.

– Mit szóltak magához a felesége szülei?
– Kicsit furcsa lehettem a falusiak számára, de talán megszoktak. A feleségem szülei rendesen bántak velem, és megismerkedtem a helyi fiatalokkal is.

– A vezetőjük lett?
– Nem, csak eljártunk közösen a diszkóba. De a gyermekem születése után – a fiam most tizenkilenc hónapos – minden megváltozott. Otthon ültem vele, meg a feleségemmel. Az ügyemből mennyit tud?

– Mondtam, hogy nem az érdekel.
– Tudja, úgy érzem, nem én csináltam. Meg be is voltam rúgva.

– Gyakran iszik?
– Régebben, amikor csatangoltunk és diszkóztunk, italoztam. De mostanában már ritkán.

– Miért érzi úgy, hogy nem maga volt, aki azt a lányt megerőszakolta a vonaton?
– Ha valaki részeg, kikapcsolhat az agya, akár egy elmebetegnek.

– Azon a napon szolgálatban volt?
– Igen.

– Miből állt a munkája?
– Tolatásvezető vagyok, a szerelvényekre én akasztgatom föl meg le a gépezeteket. Felelősségteljes munka. Aznap, szolgálat után ünnepeltünk.

– Hol?
– Hát a hatvani állomáson. A nemzetközi nőnapot. Azután mentem haza. Vonattal.

– Vasúti egyenruhában?
– Farmerban. Egyenruhájuk csak a főnököknek van. Emlékszem, előre mentem a vonaton.

– Egyedül?
– A kollégám, akivel haza szoktam járni, aznap éppen éjszakázott.

– A lányt mikor vette észre?
– Azt se tudom, ki ő. Csak a rendőröktől hallottam róla. Amikor behoztak. Azt mondták a rendőrök, velük kell mennem, mert bűncselekmény történt. Letartóztattak. De előbb önként átadtam a bokszeromat, a gázspray-met és a ruhámat. Erről az önkéntességről papírom is van. Tessék. A rendőrségen jegyzőkönyvet vettek fel róla. Úgy, hogy közben össze-vissza rugdostak. Szidták az anyámat, s azt mondták, rohadt kis alak vagyok. Aztán, amikor végre áthoztak ide, a fogdába, orvost kértem, hogy vizsgáljon meg, mert engemet itt megvertek. De csak nevettek rajtam, s azt mondták, majd kiheverem.

– Tudja ezt bizonyítani?
– Nem. A törvényszéki orvos csak egy héttel később jött. Levetkőztetett, hogy megnézze, van-e rajtam tetoválás vagy ilyesmi. Aztán kérte, mutassam meg neki azokat a sérüléseket. De hát a zúzódások egy hét alatt elmúltak!

– Azon az estén az a lány nem múló zúzódásokat szenvedett. Maga erőszakolta meg?
– Úgy érzem, nem én.

– Az erőszakoskodó, mielőtt a vagonba lépett lekapcsolta a villanyt.
– Megmondtam már a rendőröknek is, a szakaszkulcsom a munkáskabátom zsebében van, benn a munkásszekrényben.

– A világítókapcsolót rejtő szekrénykét csak szakaszkulccsal lehet kinyitni?
– Mit mondjak, ha most fölmehetnék egy szerelvényre, biztosan találnék benne három-négy olyan vagont, ahol ez a szekrényke nincs is lezárva. Különben is többféle kapcsolószekrény létezik. Például üvegablakos, amit bárki betörhet.

– Aznap este véres lett a ruhája. Mitől?
– Amikor kimostam, semmiféle vérszennyeződést nem láttam rajta.

– Miért mosta ki – ittasan?
– Nem is mostam, csak beledobáltam a vízbe és mosóport szórtam rá.

– Bokszért mióta hord?
– Régóta.

– És gázspray-t?
– Csakis biztonsági okokból.

– A rendőrségen maga bevallotta, sőt, alá is írta, hogy a nőnapon a vonaton brutálisan megerőszakolt egy tizenhét éves diáklányt.
– Ha nem vallók, újból megvernek. Tudja, mi a furcsa? Az, hogy a kocsiban nem találtak nyomot. Mert kifertőtlenítették! Hallott már ilyet? Úgy tudom, az a lány Aszódon szállt le. Ha ott kimennek a rendőrök és áttelefonálnak a következő állomásra, a kalauz lezárja azt a bizonyos kocsit s Pesten a vasútrendészet biztosította volna a helyszínt. Csakhogy nem szólt ám senki senkinek! Pesten meg egyszerűen kifertőtlenítették a vagont. Úgyhogy semmi nyom! És mi van akkor, ha kiderül, ártatlan vagyok? És jogtalanul írták le az újságok a nevemet?

– A cikkben névvel vagy névtelenül óhajt szerepelni?
– Vállalom, hogy Stéhlik Lajosnak hívnak. Különben sem mondtam konkrét dolgokat. Ellenben a lány vallomásában, amit depressziós állapotban közölt, akad néhány zavaros állítás.

2. rész: Nyomozzunk tovább! avagy mennyit ér egy köszönés

– A lány – mondta dr. Jusztin Ferenc őrnagy és frissítőket rakott elénk – a kollégiumába igyekezett vissza. Ugyanis konzervatóriumban tanul, aminek az ügy szempontjából később nem kis jelentősége lesz.

– Kérem, beszéljen most erről!
– A lány nem látta a támadóját.

– Azért, mert az hátulról lepte meg?
– Mert rögtön szembespriccelte könnygázspray-vel. Aztán ütlegelni kezdte s tépte róla a ruhát.

– A lány nem is tudja azonosítani a támadóját?
– Maximum hangról. S ebben lehet segítségünkre a lány kifinomult hallása. A támadó ugyanis azt üvöltözte: „Kiabálhatsz nyugodtan, úgysem hallja meg senki!” Amiből számunkra az derült ki, a támadó teljes biztonságban érezte magát. Pontos helyismerettel rendelkezett, tudta, hogy mikor, hol kezd megtelni a vonat, s hogy a brutális erőszak végrehajtására tíz-tizenöt perce van. Amíg a vonat a Galgavölgyébe, majd pedig Gödöllőre ér.

– Tíz-tizenöt perc?
– Hatvan és Túra között a személyvonat menetideje tíz perc. Ebből körülbelül egy perc, amíg a vonat kihúz a hatvani állomásról, s ugyanennyi ideig fékez  – Túra előtt.

– A támadónak mindössze nyolc perce maradt az erőszakra? Mit lehet ez alatt csinálni?
– A lánynak nem akadt olyan testürege, ahová a támadója ne dugta volna bele a nemiszervét. És eltört az orrcsontja is. Több sebből vérzett, amikor a vonat Túrára ért. A férfi ekkor eltűnt mellőle, ő pedig az ablakhoz vánszorgott, hogy segítségért kiáltson. Ajtócsapódást hallott, valaki leszállt. Ám a spray-től most sem látott tisztán. Csak annyit tudott, hogy a férfi otthagyta, aztán kinyílt az ajtó, csukódott, s valaki fölrántotta a vagon külső ajtaját.

– Hányán szálltak le Túrán?
– A szolgálatot teljesítő vasutas szerint összesen öten. Látásból mindegyiket ismerte. A vasutas szerint az az este is ugyanolyan volt, mint a többi. Csak egyetlen dologban különbözött. Abban, hogy az egyik leszálló, a Lajos, nem köszönt neki. Holott addig ezt mindig megtette. De most se köszönés, se viccelődés, ráadásul Lajos feldúlt volt.

– A lánnyal közben mi történt?
– Még két falu kellett ahhoz, hogy a vonat Aszódra érjen és a lány, összeszedve rongyait, le tudjon szállni. Döbbenetes, rémületes látványt nyújtott. A vasutasok rögtön mentőt s rendőrt hívtak. A kórházban a lányt megműtötték. Az orvos szerint olyan állapotba került a lány, mintha egy ötkilós csecsemőnek adott volna életet. Az orvos még valamiről beszélt. Arról, hogy a lány testébe nemcsak a férfi nemiszerve hatolt be, hanem gátrepedést okozva valamilyen más tárgy is. Az aszódi rendőrkollégák értesítése után, az ügyeletes nyomozón kívül önként kezdtek seregleni a hatvani rendőrök. Tudja, errefelé a brutális erőszakok nem mindennaposak. A lány tehát kórházban feküdt, sokkos állapotban, s csak reggelre tért magához. Akkor pedig az derült ki, hogy nem látta a támadóját.

– És a nyomok a vagonban?
– A vonat ugye továbbrobogott.

– As aszódiak nem telefonáltak a következő állomásra?
– Nem. Minket értesítettek.

– És maguk?
– A vonat egy óra húsz, egy óra harminc perc alatt Pestre ért. Mire mi megpróbáltunk intézkedni, hogy a vagont sorolják ki s biztosítsák számunkra a helyszíni szemlét, addigra a vagont már kitakarították, fertőtlenítették.

– Mit csináltak?
– A vasútnál az a szokás, hogy ha a kalauz a vonaton verekedésre vagy közösülésre utaló nyomokat észlel, akkor a végállomáson azt a vagont kiállíttatja és fertőtlenítteti. Most is ez történt. Mire megtaláltuk a vagont, addigra a vonat már kétszer fordult. Időközben persze, a lány nyúlfarknyi vallomásának a birtokában, ellenőriztük a túrái leszállókat. Köztük Lajost is, aki aznap este nem köszönt a túrai vasutasnak. Lajost otthon találtuk. És miután belátta, kár tagadni, bevallott mindent.

– Hogy-hogy bevallotta?
– Nem bántotta őt senki. Tíz nyomozónk hallgatta ki, előre leírt, kidolgozott kihallgatási tesztek alapján.

3. rész: Várakozás és félelem

A történtek óta három hónap telt el. A huszonegy éves gyanúsított, Stéhlik Lajos tagad, a nyomozók pedig szakértői véleményekre várnak, amelyekből egyértelműen bizonyítható, hogy a Stéhlik ruházatán talált vérszennyeződés származhat-e a lánytól; ettől a közepesen fejlett, törékeny tanulótól, aki azóta is retteg. Bosszútól és újabb férfiaktól, meg az egész jövendőtől, melyből még az is kiderülhet, hogy soha többé nem lehet gyermeke.

Lányok, asszonyok! Az utóbbi két esztendőben a gödöllői vasúti vonalon brutalitások sora történt. Óvakodjatok!

Scipiades Erzsébet

 Nők Lapja 1992/23. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images