Néhány hónappal ezelőtt írtam egy négyéves gyermekről, aki — bár egyébként teljesen egészséges, kitűnően hall és rendkívül értelmes — eddig még nem szólalt meg. Egyéves korában súlyos megrázkódtatás érte: édesanyja elhagyta. Az esetet példának hoztam föl arra, hogy a kisbabát sújtó baj milyen végzetes kihatású lehet, ha még nem érti is, ami történt. A cikk megjelenése után levelet kaptam egy falusi édesanyától, akinek 10 éves kislánya még különösebb eset: a közvetlen családtagokon és még néhány emberen kívül senkivel sem vált szót. A levél nyomán elutaztam a családhoz, igyekeztem földeríteni a körülményekből, amit lehetett, és megkérdeztem egy kiváló fővárosi gyermekpszichiáter véleményét is.

Ha az előbbi esetről egy tétel illusztrálása végett szóltam — most más a célom: segítséget kérek egy értékes emberi élet megmentéséhez; a szaktudomány számára egy rendkívüli eset ritka kutatási lehetőségét kínálom.

A tanítónő

— Erzsikével a legnagyobb bajban vagyok, nem engedhetem tovább a IV. osztályból, mert olvasásból nem tudom feleltetni. Hogy tud-e olvasni? Bizonyára igen jól, hiszen egymás után viszi a könyvtárból a könyveket. A füzetei igen szépek. Tessék megnézni, csupa ötös dolgozat. Helyesírási hiba elvétve sem akad bennük, tartalmuk kifogástalan. A kislány valóságos matematikai tehetség. Rajzai, kézimunkái gyönyörűek. Ritmusérzéke remek, énekórán (taps és írásbeli feladatok útján) kiválóan szerepel. Csak éppen hallgat, soha meg nem szólal. Édesanyjával, testvérével, két szomszédkislánnyal meg egy nagyon öreg nénivel beszél csak. Azt mondják, hibátlanul.

— Dehát mit tegyek vele? Gyógypedagógiai iskolába nem utalják. Nem is odavaló. Csakhogy engem meg kötnek a szabályok. A saját felelősségemre átengedtem a negyedikig. De tovább? Kérésemre megvizsgálták a megyei kórházban. A nevelési tanácsadóba utalták, de a szülőknek körülményes bejárni” vele, eredmény se mutatkozott. Aztán elküldtem a járási kórházba. Nyugtatót írtak föl neki. De minek?! Nem nyugtalan egy csöppet sem. Ül, figyel, mint a kisangyal. A társai is szeretik. Dehogy csúfolják, eszükbe sem jut. Hiszen mindenkinek segít — kivált a számtan példáknál! — készséges, barátságos, közösségi emberke. Azt is megszokták már, hogy nem szól. Tudják, nem azért hallgat, mert hallgatni akar, hanem mert nem tud megszólalni…

— Ha legalább valami utasítást kapnék! Ha egy bizottság írásban vizsgáztatná! Mi lesz így vele? Járjon évekig a negyedikbe?! És azután? Iszonyú kár érte! Kihez forduljak?!

A tanácstitkár

— Igen, ismerem a családot, rendes, józan életű, szorgalmas emberek — mondja a tanácstitkár. Az apa és a nagyobbik lány dolgoznak, az anya otthon van. A kislányról is hallottam, hiszen már megyeszerte emlegetik, róla lesz nevezetes a falunk. Tanácstalanok az orvosok is, nemigen fordul elő ilyen betegség, talán a világon sem.

Asszonyok a kútnál

— Rossz szomszédság, török átok! Van az utcájukban egy család, a két asszony nem férhet egymástól, talán a nagy veszekedésektől ijedt meg a kislány! Hiszen az anyjának a kezét is eltörte a másik asszony, kővel támadt rá a saját konyháján. Mert úgy volt az, hogy a gyermek apja más faluból hozott feleséget, aztán ez a szomszéd család nem állhatta az idegen asszonyt soha. Kígyót-békát mondtak rá, fenyegették, szegény már a kútra sem mer kimenni, ha a nagyobbik lánya nem kíséri. Hogy miért ez a nagy ellenségeskedés? Ki tudja… Mi még kisiskolások voltunk akkor… Nem tudjuk, hogy lett a harag, csak azt látjuk, hogy van.

Az anya

— Segítsenek, könyörgöm, segítsenek! Értelmes ez a gyermek, kedves, jól fejlett — mi lesz belőle? Hallják, hogy beszél a másik szobában a testvérével? Ugye milyen szép tisztán? Vannak, akik azt hiszik, hogy nem is tud beszélni, de ez nem igaz! Négyéves korában kezdődött ez, addig úgy járt a kis szája, mint a többié. Akkor kezdett bújni az idegenek elől, és időnként a földre vetette magát, még a körmét is a földes padlóba vájta, mintha ott akarna megkapaszkodni. Mitől ijedt meg? Nem tudjuk, éppen ezt nem tudjuk! Ijedségre pedig volt ok elég emiatt a sok viszálykodás miatt —, de hogy melyik változtatta így meg? Itt a kórházi zárójelentés. Talán maguk jobban értik. Mondják meg nekem, mi az: „mutacismus, vitális ösztönkor! negativizmus”? És jó-e erre a nyugtató? De hiszen nem ideges! Félénk, de nem ideges… Hová vigyem? Azt mondják, olyan fejlett már az orvostudomány!

A fővárosi pszichiáter

— Látatlanban nehéz nyilatkozni. Az elmondottak alapján kisgyermekkori élmény traumatikus hatásáról lehet szó, ennek is rendkívül ritka megnyilvánulásáról. Fél évszázados praxisomban két-három ilyen eset, ha akadt. De feltétlenül gyógyítható. Csak persze nem idegcsillapítóval, hanem hosszadalmas, 1—2 évig is tartó pszichoterápiával. A helyzetet nehezíti, hogy a gyermek vidéken él. Az intézeti. elhelyezés eleve rontana az állapotán. Ha valaki befogadná, ha esetleg egy kórházban vagy gyermekotthonban sikerülne helyet találni az édesanya számára — mint mondják, jól tud varrni, főzni —, vagy ha legalább a nagyobbik lány a fővárosba költözhetne a kicsivel erre az időre: ebben az esetben az általam vezetett intézet természetesen vállalná a gyermek kezelését. 

Íme a kérdezettek válasza. Egy dunántúli faluban él egy szótlanságra kárhoztatott leány. Kiáltana — nem tud. Helyette én szólok. Nem lehet, hogy nálunk ne akadna egyéni vagy kollektív megoldás, nem lehet, hogy elkallódjék egy jobb sorsra hívatott ember!

Bozóky Éva

Nők Lapja 1972/23. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images