— Én már 1971-ben, amikor az épületet alapozták, beleszerelmesedtem ebbe a munkába. Akkor azzal bíztak meg, hogy felügyeljem a miskolci gyermekváros építkezését. 1973-ra elkészültünk és — mivel a magam diadalának is éreztem, hogy állnak a falak — magától értetődően fogadtam el az igazgatói kinevezést, s az ezzel járó gondokat. Szerencsére ezek a gondok nemcsak az én vállamat nyomják, nagyszerű kollektíva dolgozik itt együtt.

A nagyszülők jobban ragaszkodnak

A mi munkánk másféle, mint az építőké. Eredményességét mérni meglehetősen nehéz, tulajdonképpen az az igazi eredmény, ha a tőlünk kikerülő gyerek megtalálja a helyét a kinti világban is. Mi ezt próbálgatjuk… Persze, a kamaszkor, a munkakezdés még a biztonságos családból jövő gyerekeknek is buktatókkal, döccenőkkel terhes. A mi gyerekeinknél pedig ugyan hol be ­ szélhetünk biztonságos családi hát ­ térről? Az alapképlet már régen nem az, hogy az állami gondoskodásra az elárvult gyermek szorul rá. 297 gyermekünk közül csupán 8 került hozzánk azért, mert szülei meg ­ haltak. És tagadni sem érdemes: már a kicsi gyermek is megsínyli a lumpen környezetet: 30 —40 százalékuk fogyatékosként kerül hozzánk. Az arány jóval magasabb az országos átlagnál. Ez nem véletlen: a züllött életmód, és főként az alkohol már magzatként károsítja a gyermekeket.

Nem akarom én most a szülőket szidni, de ennyi év után is megdöbbenek egy-egy idelátogató apa vagy anya felelőtlenségén. Pedig ők legalább eljönnek néha a látogatásra. Mert többségüket hónapokig sem látom. Minden évben megkeresem őket: kívánják-e a szünidőre magukhoz venni a gyermeküket. Többnyire nem érkezik válasz a levelemre. Legföljebb az illetékes hatóságtól kapom a szűkszavú értesítést: elköltözött, lakóhelye ismeretlen. De hát azért van, aki mégis csak érdeklődik néha a gyermeke sorsa iránt. El ­ jön egyszer-egyszer, gyorsan össze ­ vásárolja a közeli cukrászda krémeseit és eljátssza a szenvedő, gyermekétől megfosztott apát, anyát. És ígér: „már holnap hazaviszlek édes gyerekem, ne félj te semmit, elintéztem mindent, holnap jössz haza”. Szegény gyerek! Ottmarad fölzaklatva és nem tudja, amit én: hónapokig felé se néz senki. A nagyszülők jobban ragaszkodnak az unokához. Nem ritkán azt kérik, hogy helyezzék át a gyermeket a lakóhelyükhöz közelebb eső intézetbe, mert akkor gyakrabban látogathatják. És ők tényleg, ha erejük engedi, fölkeresik az unokát, csomagot küldenek.

Családpótlék… Hát igen, ez is pótol valamit az elvesztett családból. Mint ahogy én is megpróbálom egyesíteni magamban számukra az igazgatót és valamit az alig ismert apából. Jó, jó, tudom ennek a korlátait… A családról jóformán nincs kialakult elképzelésük. Látják a mesekönyvekben, a tévében, magyarázzuk mi is, hogyan él egy család. A részletekből fejükben összeáll valamilyen családkép.

A miénk nyitott intézet

Persze látnak ők igazi családokat is. A miskolci üzemekből jönnek hozzánk a patronáló szülők. Egy gyerek egy családdal marad kapcsolatban — akár évekig is. Ilyenkor megkérjük a patronálókat, ne tartsanak különleges világnapot, amikor magukkal viszik a gyermeket. Mindent úgy csináljanak, ahogy egyéb ­ ként is szokták. Ha takarítani kell. akkor vonják be a gyereket, a boltba is nyugodtan leküldhetik. Meg kell szokniuk, hogy az élet nemcsak vasárnapi habostorta és mozizás. Már az is megtörtént, hogy a nagykorúság elérése után a gyereket a patronáló család fogadta be. Vagy nevelőszülő vette magához, s maga intézte lakás ­ igénylését. Akinek ez nem sikerül, annak mi segítünk albérletet, munkásszállót keresni. Megfelelő feltételek esetén 18 éves kora után élet ­ kezdési segélyt is kap a gondozottunk, nem is kis összeget: 5000–30 000 forint között. Sajnos szükségük van a pénzre, mert saját szüle ­ ikre általában még ilyenkor sem számíthatnak: csak kis százalékuk telepszik le a szülői házban. Felnőtt fejjel elvágynak a züllött, szeretet nélküli környezetből.

Ugye, észrevették, hogy nálunk nincsen őrség, a miénk nyitott intézet. Sokat járunk ki a városba a ki ­ csikkel is — háromévestől 18 évesig foglalkozunk a fiatalokkal — a nagyobbak pedig már önállóan közlekednek. A kimenőkön moziba, sétál ­ ni mehetnek, vagy valamelyik cukrászdában vernek a fenekére zseb ­ pénzüknek. Kirándulunk, utazgatunk, nyaralunk Zánkán, építőtáborban, így szép az élet! — mondaná az, akit könnyen lelkesít ez az új szellemű bánásmód. Persze, a könnyen lelkesülök valószínűleg Dickens regényeiből ismerik csak a menhelyi gyerekek életét. A világ azóta nagyot változott. Mi már azt is tapasztaltuk, hogy ez az új, szabad szellem sem vezet száz százalékos eredményre. Igaz, nagyon ritka a szökés, de a tőlünk kikerülőknek csak 60 —65 százaléka találta meg a helyét a kinti világban. A többiek egy része állandó vándorlásban él, a maradék pedig elzüllik — sajnos. 

Egyszer megtaláljuk a választ

Igyekszünk olyan szakmára taníttatni őket, melyet maguk választottak, s valószínűleg szeretni is fognak. Amikor megszerzik a szakmunkás bizonyítványt, még arra is van gondunk, hogy lehetőleg megbízható, összeszokott brigád fogadja be a neveltünket. Ha nem sikerül a pályaválasztás. ha nem elég vonzó a többiek által mutatott munkásélet, akkor jön a csavargás, munkakerülés. És innentől — úgy érzem — tehetetlenek vagyunk. Ne gondolja, hogy a tehetetlenség érzése elcsüggeszt bennünket. Inkább földühít. Sok évi munkánkat teszi tönkre egy rossz döntés, alkalmatlan munkahelyi környezet, lelkiismeretlenül igazgatott munkásszálló. És nekiállunk keresni a lehetőségeket: hogyan készíthetjük fel a gyerekeinket még jobban a kinti életre. Hogyan tehetjük őket ellenállóbbá, szilárdabbá? Bízom benne, hogy egyszer megtaláljuk rá a választ.

(Az Állami Ifjúsági Bizottság 1982-es díját az állami gondozott gyermekek nevelése terén végzett kimagasló munkájáért a Miskolci Gyermekváros igazgatójának, dr. Dobos Lászlónak és a nevelőtestületnek ítélte oda.)

Vas Júlia

Nők Lapja 1982/23. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum