A Fővárosi Operettszínház új szereposztásban adja elő a My Fair Ladyt, Higgins szerepében Gábor Miklóssal.
Ezt az apropót használtuk fél, hogy elbeszélgessünk Gábor Miklóssal erről a szerepről, és kitágítva az eszmecsere témakörét, a zenéről.
— Mi indította arra, hogy elvállaljon egy musical-szerepet, Higgins szerepét?
— A szerep jó, a darab jó, a színház jó, tehát semmi nem indokolta volna, hogy ne vállaljam el. Naiv és laikus szemlélet különbséget tenni dráma és musical között. Persze különbség van, de csak olyan ér telemben, ahogy különbség van egy Moliére és egy Shakespeare vígjáték között.
A kérdés inkább az, hogy el tudom-e énekelni a dalokat? Játékos szerepeim eddig is voltak, s nekem mindig gyanús az a színész, akinek nincs humora.
— Engedje meg , hogy a könyvhéten megjelent Színész és árnyéka” c. művének egyik mondatáról kicsit részletesebben megkérdezzem. Könyvéből kitűnik, hogy ön szereti a zenét. Konkrétan Mozartot említi. Miért pont ezt a bécsi klasszikus mestert?
Amennyire a képzőművészetben, irodalomban profinak érzem magam, legalábbis a véleményalkotásban, úgy a zenében amatőr vagyok. Mozart maga is egy ilyen figura számomra, s okkal, vagy ok nélkül kiérzem a figurát a zenéjéből.
— Miért vonzó az ön számára Mozart színpadi zenéje?
Mozart szeméremből vagy eleganciából pátoszmentes. Dramaturgiája finom köntös be öltöztetett, nagyszerű dramaturgia, mely személy szerint engem sokkal inkább vonz, mint Wagner vagy akár Verdi.
Az élet, a humor és a tragikum állandó keveredése. Ezt Mozart színpada is nagyon jól tudja. Nevezzem sátáninak, vagy éppen angyalinak? Ahogy a vékonyka kis Beumarchais-figurát, a figaróbeli grófot drámai súlyú emberré alakítja, belöki az emberi szenvedélyek legmélyebb szakadékéba, de úgy hogy a következő pillanatban onnan már kiugrani is képes. Az ilyen alkotóművész úgy ismeri az emberi szituációk mindegyikét, azok legnagyobb mélységében, ‘mint egy kisisten, szinte mindenek felett áll.
— Csak a színpadi zene, opera vonzza önt?
— A szimfonikus és kamara zene ugyanúgy sokatmondó számomra mint az opera.
— Mit gondol ön, miért van az emberekben oly sok indokolatlan tartózkodás pl. a kamarazene, vagy akár a Mozart-operákkal szemben?
— ?!? Nem akarom a közönséget lebecsülni, mert színészi pályafutásom alatt szinte mindent a közönségnek köszönhettem, de úgy tapasztaltam, hogy az emberek inkább szeretik a drasztikusabb hatásokat. A másik ok talán, ami miatt esetleg a Verdi-operák inkább népszerűbbek, mint Mozart remekei, hogy a közönség nem nagyon bírja el azokat a műfajokat, ahol a humor és komolyság keveredik. Például a Richárdban sokszor adódott olyan helyzet, amikor az embereknek nevetniük kellett volna, és nem nevettek, mert a Richárd nem vígjáték. Persze ha nagyon belegondolok, erre a rugalmasságra még a szakma, a kritika sem képes.
— Túl a dramaturgiai indokláson, miért éppen Mozart, vagy miért épp a bécsi klasszika áll közel Önhöz?
— Nagyon izgat a romantika előtti utolsó pillanat. Korunk művészete feltétlenül romantikus. Érthető talán, hogy minden olyan törekvés nagyon izgat, amely valamilyen belső rendet, fegyelmet keres és teremt. Ezek a művek úgy hatnak rám, mint megannyi ki hívás hasonló létrehozására.
— Milyen a kapcsolata a mai zenével?
— Weber az utolsó aki néha nagyon sokat mondott nekem. Ami azóta történt nem ismerem. Talán megengedhetem magamnak, mert 53 éves vagyok, s nálam fiatalabbak még Webérig sem jutottak’ el sajnos! Schönberget most sem értem.
— Bartók?
— Bartókkal kb. húsz évvel ezelőtt „találkoztam”. Bartók a fiatalságom világa, miként József Attila világa is az. Közvetlenül, egyenesben hatott rám.
— Miért fontos önnek a zene, mit jelent az ön számára a zene, mit ad önnek a zene?
— A zene egyrészt hangulat, másrészt hasonlat — megérzem a problémát, mely a zene szerzőt foglalkoztatta, kíváncsian figyelem a megoldást, mert csak a problémák azok, amelyek engem is foglalkoztatnak és amelyek megoldását magam is keresem.
Géczy Olga
Nők Lapja 1972/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán
