1992: Mindig a nő választ… – Beszélgetés Bács Ferenccel

Vannak művészek, akik semmi áron nem tárulkoznak ki. Körülveszi őket valami sejtelmes köd, melyen csak néha-néha szűrődik át némi fény. Ők általában hivatásukról, pályájukról beszélnek. Bács Ferenc igazi titok. Ugyan minden kérdésre készséggel válaszol, de magánéletét nem hagyja firtatni. Nagyon jól kiépített védőbástyával állok szemben. De nem sajnálom, mert mindig is szerettem a titkokat.

– Mi mint színészt ismerjük. Valóban a színház az ön életének középpontja?
– Nem hiszek abban, hogy valaki a szakmáján kívül tud maradni. Olyan korban élünk, mikor nagyon nagy tempót diktál ez a hivatás. Minden pillanatomat az foglalja le, hogy hogyan kellene ezt vagy azt a szerepet megformálni. Nem hiszem, hogy van olyan színész, aki ne készülne minden pillanatában a szerepére. Ugyanolyan emberek vagyunk mégis, mint bárki más – se jobbak, se rosszabbak -, talán egyetlen különbséget látok. Mondja, lehet az egyáltalán normális, hogy az ember délben még bevásárol, sorban áll a közértben, belenéznek az arcába, s ennek az arcnak este el kell hitetnie, hogy Lear király? Sokat gondolok rá magam is ilyenkor, vajon el tudom-e hitetni. Valami különös dolog kell hogy legyen a színészben, hogy ezt tehesse, hogy tenni tudja. A kíváncsiskodók elől is csak azért akarunk elbújni, hogy el tudjuk hitetni magunkról, amit játszunk. Hogy ne lássanak pőrén, sután, bután, szőrösen, álmatlanul, kisírt szemekkel. A mi foglalkozásunk a mindennapokban van. Mégsem marad utánunk semmi.

– Semmi?
– A szó elszáll. Minden előadás más, nincs két egyforma ember. Csak ami az emberek emlékezetében megmarad, azt őrzik utánunk. Az interjúk, kritikák csak ideig-óráig olvashatók. Ami megmarad, az az élmény, amit az ember kapott a színésztől. Ezért beszélnek még sokáig Bajor Giziről, Ruttkai Éváról, Gobbi Hildáról, Csortosról, Somlai Artúrról. Ki tudja, rólam fognak-e.

– Ha ilyen keserű, mégis az egész életét a színház tölti ki?
– Engem igazán boldoggá tesz, hogy színész vagyok.

– Egyáltalán el tudná képzelni másképp az életét?
– Nem. Ha rákényszerülnék, akkor tudnék mást csinálni. Meg tudok tanulni egy könnyebben elsajátítható szakmát bármikor, ha kell, elvagyok krumplin és són is. Elmegyek segédmunkásnak is, ha úgy hozza a sors, de csak ha rákényszerülök. Addig viszont nem lehet félgőzzel dolgozni. Egyelőre van munkám, nem fenyeget veszély, de ki tudja, mi lesz holnap. Egyébként sem vagyok pendliző típus, nem erre neveltek, hisz tizenhét évig egy színháznál voltam Marosvásárhelyen.

– Mondja, milyen a nők bálványának lenni?
– Ezt ne tőlem kérdezze! Sok színész van, akit a színész szeret, mindenkinek más a kedvence.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tud róla, hogy mennyi nő rajong önért? Vagy inkább nem érdekli?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudok róla – hiszen nagyon sok levelet kapok, de azt hiszem, ez a munkámmal jár.

– Hogyan lehet elviselni, ha az emberbe folyton folyvást idegenek kukucskálnak bele?
– Ez a színpadon nemcsak hogy jó és tetszik, hanem szinte csak erre vágyunk. A színész szakmájánál fogva magamutogató.

– És a magánéletében?
– Ott sem kellemetlen ez a bekukucskálás, persze ha nem rossz szándékkal közelednek.

– Szüksége van barátokra, társra?
– Társaságban inkább félrevonulok, nem szeretek központban lenni, szerepelni. Különben is attól függ, ki kit nevez barátnak. Olyan ez, mint a párválasztás. Idő kell hozzá, hogy a másik embert kinevezzük barátnak, szeretőnek, feleségnek, testvérnek, szülőnek egy személyben. Akkor csodálatos a társunk, ha minden benne van. Akit szeretünk és társul választunk, abban nemcsak társat, de testvért, barátot, anyát is szeretünk. Nem a papírt tartom fontosnak az összetartozásban. Szerintem az emberiség nemsokára meg is fogja szüntetni. Nem az határozza meg a hűséget, hanem a belső emberi tartás.

– Hűség. Van-e csalás és csalás közt különbség?
– Önmagunkhoz való hűség létezik. Nem egymás szeretete a házasság, hanem az egymás iránti tolerancia.

– Akkor mi a különbség barátság és szerelem között a testiségen kívül?
– Semmi. Ugyanaz a barátság és a szerelem. Nagyon erős kötelék, melyet a szenvedély és a tolerancia ural. Meggyőződésem – és nem a felelősséget akarom elhárítani a férfi nemről -, hogy a kapcsolatot javarészt a nő határozza meg: mint ahogy a családot is. A női nem sokkal egységesebb, korrektebb, logikusabb, ügyesebb, toleránsabb, termékenyebb, türelmesebb, kitartóbb…

– Ezt most hallom először! Eddig úgy tudtam, hogy szeszélyesebb, kiszámíthatatlanabb, hisztérikusabb, türelmetlenebb, követelődzőbb, idegesebb…
– Na de meg ne tudja, milyen a férfiszeszély! Sokkal jobban tudja a nő irányítani a kapcsolatot, mint a férfi.

– Mégis úgy illik, hogy a férfi választ!
– Nincs ilyen. Ez nem illem kérdése. A nő a befogadó, ő kell hogy elfogadja a férfit. A férfi ezzel úgy érzi, hogy birtokossá vált. Ha a nő hagyja, hogy ezt érezze, akkor nagyon okos. Akkor úgy fogják birtokolni, ahogy ő akarja. Velünk nagyon könnyű bánni, mert nagyon hiúak vagyunk.

– Mi lehet az oka mégis, hogy a kapcsolatok tönkremennek?
– Mindenki más, minden kapcsolat más, s máshogy fejlődik, nem lehet, pontosabban nem szerencsés általánosítani.

– Létezik sírig tartó érzelem?
– Természetesen. Lesz is mindig.

– Mit gondol a nyitott házasságról?
– Szerintem mindent lehet, ami működik, ami boldoggá tesz. Persze kérdés, ki mit nevez boldogságnak? Szerintem csak virágonként lehet összerakni a boldogság csokrát. Meg kell találni és becsülni a kicsi mezei virágot épp úgy, mint tetszetősebb, nagyobb társát, a színesebbet csakúgy, mint a fűben megbúvót. Ezek mind örömet szerezhetnek és ebből lesz a csokor. Kinek-kinek más és más. Nemcsak a korom mondatja ezt velem, de én mindig tudtam örülni annak, ha találtam valahol egy szál virágot.

Bálint Bea