A szex és a szexológus – Beszélgetés Dr. Lux Elvirával

Szász Anna emlékezetes interjúja a Nők Lapja archívumából.

–Hosszú éveken át, ha hivatalosan vagy barátilag szerettem volna beszélgetni veled, bekopogtattam egy Pszichológus feliratú ajtón. Ami azt illeti, meglehetősen szűk és homályos kis szobád volt, ott, az I. számú Női Klinikán. Meddig is?
– Éppen két évtizedig. 1969-ben, amikor én a klinikán dolgozni kezdtem, a pszichológusi munka úttörő tevékenységnek számított. A nőgyógyászati szakma nehezen is fogadta el. A szex, a pszichológia, Freud – ez valahogy egy tömbben élt az emberek tudatában. Az orvosokéban is. Ha egyik-másik nő szexuális problémákkal fordult hozzájuk, akkor ugrott be, hogy tényleg van itt egy pszichológus.

– Eredetileg is szexológiával akartál foglalkozni?
– Nem, engem a pszichoszomatika érdekelt. A pszichoszomatikus betegség olyan működésbeli zavar, amelyben az ok pszichés, a tünet szervi. Ezt az összefüggést régóta ismerik. Azt is szokták mondani, hogy a pszichoszomatikus tünet szervbeszéd: a tünetből ugyanis vissza lehet következtetni az okra. Húsz évig foglalkoztam pszichoszomatikával, értem is el szép eredményeket, de az első helyen a szexuális problémakör állt. Ezt kívánta meg a környezet.

– Mit jelent a szexológus számára a szexualitás?
– Jó kérdés. Az emberek többsége úgy gondolkodik, hogy a szexualitás maga az aktus. Holott a nemiségbe beletartozik az is, ahogy egy négyéves kislány billeg a tükör előtt vagy egy férfi lesegíti a nőről a kabátot. A szexus az illető kultúrára jellemző nemi szerep. Az, hogy melyik nemhez tartozunk biológiailag, a fogamzáskor eldől. Azt viszont, hogy milyen bonyolult és finom szabályoknak kell megfelelnünk, hogy miként kell nőként, illetve férfiként viselkedni, minden kultúrában önkéntelen és szabályozott tanulás révén sajátítjuk el. A szexuális problémák többsége is abból ered, ha valaki a nemi szerepének nem tud megfelelni.

– Példáid?
– A nőiségnek két oldala van. A női státus és szerep, valamint az anyastátus és szerep. Ha egy nő szorong a szextől, mondjuk azért, mert a partner nem megfelelő, akkor a szexet hárítja. Például vérezni kezd. Aki vérzik, az ugye beteg, és nem alkalmas a házaséletre. Vagy: a tudatosan vállalt, de a személyiség által elutasított, elhárított anyaszerep is megnyilvánulhat kóros tünetekben. Mert a tünetet, ha kóros is, a rejtett érzelem, a személyiség valóságos érdeke diktálja.

– Az érthető, hogy a nők, neked, a nőnek még egy prűd korszakban is elmondták a legintimebb problémájukat. De hogy szánták rá erre magukat a férfiak?
– Amikor a meddő házaspárokat kezdték vizsgálni a klinikán – ez óriási újítás volt, mert korábban a meddőségért kizárólag a nőket tették felelőssé – hozzám küldték azokat a párokat, amelyeknél nem volt kimutatható szervi elváltozás. Nőknél is, férfiaknál is én végeztem a pszichológiai vizsgálatokat. Aztán jöttek spontán módon mindkét nembeliek. Néhai kollégád, Gyenes István 1972-ben a Nők Lapjában megpendítette, kellene szexuális tanácsadás. Napokig vívódtam, végül megírtam a választ, az is a Nők Lapjában jelent meg: szexuális tanácsadás lesz. Sőt. Tulajdonképpen már van is. Erre indult el a betegáradat. Én mindig azt gondoltam, egy jó sebész nevét a betegek továbbadják. De a szexuális tanácsadóét?… Ugyan! De jöttek, egyre nagyobb lett a kör. A szexuális zavar sokkal súlyosabb problémát jelentett a férfiaknak, mint a nőknek.

– Nem jöttél zavarba, amikor a férfiak beszéltek a szexuális bajaikról?
– Hogyne lettem volna zavarban, amikor apácákhoz jártam iskolába, és „ledér” életemre jellemző, hogy immár negyvenegy éve monogám házasságban élek. De ha segíteni akartam, mégiscsak le kellett küzdenem lányos zavaromat. Visszamenőleg nyugodtan elmondhatom: a szakmát a pácienseimtől tanultam. A szakirodalom a tejszín. A lényeg: az élményszintű benyomások megszerzése, az élet ismerete. És ha valaki 30 ezer órát ül a fenekén, és végighallgatja több ezer ember minden rendű, rangú baját, ugyanúgy megtanulhatja, mint én. Egy idő után már az első három mondatból tudtam, hogy miről is van szó. De mindenkit tisztességgel végighallgattam. És mert eredendően nem sikerorientált, hanem kudarclegyőző ember vagyok, ezért soha nem is adtam föl. Ha valakin tudtam segíteni, azért nem jár vastaps, az – úgy gondoltam – magától értetődő. De ha nem, próbáljuk meg újra átrágni magunkat a kásahegyen.

– És meg tudod mondani, hogy mi a baj? Mitől szenvednek a nők és a férfiak?
– Nem hiszem, hogy újat tudnék mondani. A 70-es évek vitáiban már elmondtuk. Baj, hogy sok a válás, hogy a gyerekek apa nélkül, női közegben nőnek föl. Nemcsak a fiúgyerekeknek van szüksége apára, a férfiszerep elsajátításához, ugyanilyen fontos az apa a lányoknak is, a női identitás kialakításához. Ma a nemi szerepek összemosódnak. Az uniszex divat, ennek az elmosódó nemiségnek a kifejeződése. Ma nagyon gyakran a lányok a kezdeményezők. Nem abban az értelemben, ahogy mindig is a nő volt az, aki választott, döntött – ennek a játéknak megvoltak a maga rejtett, intim szabályai. Nem: a lányok most a szexuális közeledésben veszik át a fiú kezdeményező szerepét. Gyakran ettől válnak a férfiak impotenssé, mert a nemi szerepekhez fűződő képzetek nagyon mélyen rögzültek mind az egyén, mind a társadalom tudatában.

De baj az is, hogy a férfi-nő kapcsolatában nem a MÁSIK van a központban, hanem az ÉN. A férfiak biztosra mennek, győzni akarnak. A vesztés, a kudarc nincs bekalkulálva. Azt szoktam mondani a pácienseimnek: minden játszma kétesélyes, de ha nem játszom, biztos, hogy nem történik semmi. Mégis, sokan a kudarctól való félelmükben inkább a semmit választják.

– Azt mondtad magadról, hogy nem sikerorientált, hanem kudarclegyőző ember vagy. De ezzel az életstratégiával végül is sikeresnek mondhatod magad, nem?
– A kudarclegyőző nem rossz fajta. Én mindennek tudok örülni. Ha esik az eső, az a jó, ha süt a nap, akkor az. 60 ezer oldal jegyzetet készítettem a pácienseimről, közben gyereket neveltem – egy lányom van, három fiúunokám. Két éve vagyok nyugdíjban, de minden órát kihasználok. Minden percet élvezek. Vannak pácienseim, járnak hozzám egyetemi hallgatók szakmát tanulni. Mosok, varrók, főzök, kertészkedem. Számomra a horatiusi carpe diem ezt jelenti. Vagy ahogy A kis hercegben áll, észre kell venni a bárányt a ládában. Hiszek abban, hogy amit az ember igazán akar, az teljesül. Erről két apró történetem van.

Gyerekkoromban egy borsodi kis bányatelepen laktunk a szüleimmel. A Rádióban már akkor is rendszeres műsorszám volt a Miska bácsi leveles ládája. Én abban a reményben éltem, hogy a Miska bácsi nekem üzenni fog, mert tudnia kell, hogy én mennyire várom. Aztán felnőttem, és amikor először léptem át a Rádió küszöbét, az jutott eszembe, hogy lám, most én vagyok a Miska néni.

A másik történet is gyerekkori. Az ember minden igazi vágya a gyerek- vagy legfeljebb a serdülőkorban gyökerezik. Egy alkalommal hallottam anyámat és a szomszéd nénit a Rókus Kórházról sutyorogni. Fogalmam sem volt, mit jelent a név és mit a kórház, de megragadta a fantáziámat. Volt egy igazi babaszobám. Oda vonultam el, füzettel, ceruzával, hogy én most megírom a Rókus Kórház regényét. Csak azt hagytam ki a számításból, hogy még nem tudok írni. Néhány évtized eltelt. 1980-ban a SOTE rektora felszólított, hogy egy orvos-továbbképző sorozatban írjam meg a Szexuálpszichológia című könyvet, tíz íven. Én, mint afféle engedelmes közkatona, összevágtam a bokámat. És írtam. Kati lányom gépelt, ez is benne volt a dologban, a közös munka öröme. így született meg az első könyvem. Ha úgy tetszik, a Rókus Kórház regénye. Végül is minden sikerült, ami számomra igazán fontos volt.

Szász Anna

 Nők Lapja 1992/31. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: luxbabaprogram.com / wikipedia.org