A család és a tudomány – Beszélgetés Cseh-Szombathy Lászlóval

Nem tudok közérdekűbb kutatási témát, mint a családszociológusoké. A kérdések, amelyeket a tudomány eszközeivel vizsgálnak, elemeznek, valamennyiünk mindennapi életét, életformáját, jelenét és jövőjét is érintik. Az elmúlt évtizedben — mióta a párt nőpolitikái határozata reflektorfénybe állította a nőnek a családban és a társadalomban elfoglalt helyét, és az ezzel kapcsolatos teendőket mintha megélénkült volna ez a tevékenység. Az őszi, országos nőkonferencia pedig újabb vizsga; újabb mérföldkő lehet az úton, amelyen az országnak több mint ötmillió nőnemű állampolgára halad. Ezért kerestük fel kérdéseinkkel Cseh-Szombathy László szociológust, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének igazgatóhelyettesét.

— Még mielőtt a tudomány területére térnénk, induljunk ki abból a folyamatból, ami a társadalomban ment végbe. A negyvenes évek végén — a nagyarányú foglalkoztatás következtében — a dolgozó nők aránya elérte a munkaképes korosztály hetven százalékát. Ez a szám (tekintettel arra, hogy a foglalkoztatottak száma a férfiaknál sem tekinthető száz százaléknak) igen magas, és azóta is emelkedik. Ennek következettben, alapvetően megváltozott a családok struktúrája.

— Ezért került a család a társadalomtudomány reflektorfényébe?
— Az ötvenes évek végéig a kutatás főként a háztartás-statisztikára szorítkozott. Csak ezután kezdődtek meg a nők helyzetét érintő, nagyobb arányú szociológiai vizsgálatok. A hatvanas évek elején zajlott az első szélesebb körű ankét a Társadalmi Szemle hasábjain, amelyben a szociológusok — Kulcsár Kálmán, Kosa Erzsébet, Turgonyi Júlia — e változásnak már sok jegyét megfogalmazták. Ezt követte a gyermekvállalás körüli vita, amelyben a szociológusok mellett a demográfusoké volt a főszerep. A harmadik átfogó társadalmi vita a korábban a családban élő. napjainkban gyakran magukra maradó öregekkel foglalkozott. Amikor a tudomány ezt a kérdést napirendre tűzte, az özvegyi nyugdíj alsó határa négyszázötven forint volt, tehát nagyon sokan megélhetési gondokkal küzdöttek. Ahol a nyugdíj biztosította az öregek életfeltételeit, ott a családban természetes aktivitás, a funkció elvesztése okozott gondot. A hatvanas évek legvégén, a Békés megyében végzett nagy életmódvizsgálat keretében H. Sas Judit és munkatársai felvetették a gyerekeknek a társadalomba illeszkedésével kapcsolatos időszerű problémákat. Felszínre került az a merőben új és vitára érdemes jelenség, hogy társadalmunkban, különösen az agrár eredetű családokban, a gyerekeket, épp azok, akik valaha hatéves korukban libapásztorkodtak, még 16 éves korukban is szinte minden munkától megkímélték; azzal az ideológiával, hogy jobb sorsot szánnak nekik a magukénál…

— Ezek szerint, a társadalomtudományok kutatói szinte sorra pásztázták a különböző rétegek problémáit.
— A témaválasztásra alapvető befolyása volt (és van) a társadalomban zajló változásoknak. A hetvenes évek elejétől növekvő szerepe van az MSZMP kutatási ajánlásainak is. Amikor a tudománypolitika felméri egy-egy területen a helyzetet, megjelöli a társadalomtudomány legfontosabb feladatait is, azzal a céllal, hogy a gyakorlat számára hasznosítható eredményeket mutasson fel, és segítsen a javaslatok tudományos megalapozásával. Volt idő, amikor nem, vagy nem mindig gondolták végig a gazdasági intézkedések társadalompolitikai következményeit. Most ez a feladat — részben — a politikának információkat szállító, ajánlásokat kidolgozó tudományra hárul.

— Mondana erre egy példát?
— Gazdasági meggondolásból úgy döntenek, hogy Kisvárdán például van szabad munkaerő, ezért oda érdemes üzemet telepíteni. Az egyébként valószínűleg helyes meggondolásból egész sor szociális igény, probléma következik. Például a korábbinál jóval több gyermekintézményre van szükség .. . A hetvenes évek elejétől a társadalomtudományi kutatások fókuszában társadalmunk alapsejtje, a család áll. Az átfogó vizsgálatok eredményét, magát a kutatási jelentést — megfelelő formában — a nagyközönség is megismerhette. (A változó család, Kossuth Könyvkiadó.)

— Milyen műhelyekben folynak ma a családdal kapcsolatos kutatások?
— A mi intézetünkön kívül érdekes, családközpontú, termékenységi vizsgálatokat végeznek a Központi Statisztikai Hivatalban. Az érdekessége ennek a vizsgálatnak, hogy a házasságkötés után tizenkét éven keresztül követik a kérdezetteket, figyelik, hogyan alakult életük a gyerekvállalást illetően.

— A kérdőíves módszer nyilván a legáltalánosabb, de a társadalomtudományok kutatójának gyakran közelebb is kell férkőznie a kérdezettekhez…
— Kevesebb emberre terjednek ki, de mélyebbre hatolnak azok az esettanulmányok, amelyek főként, az úgynevezett intenzív interjúk módszerével készülnék. Ha a tapasztalatok nem is általánosíthatók, mégis érdekes mélyebb összefüggések kerülnek ilyen módon napvilágra. Az ELTE szociológiai tanszékének egy fiatal kutatója, Somlai Péter olyan családmonográfiákat készít, amelyek egy-egy család teljes múltját, történetét régi és új szerkezetét feltárják, és azt vizsgálják, mennyiben határozza ez meg a család jelenét. A mi intézetünk kutatói most félszáz munkáscsalád egy esztendejének történetét vizsgálják. Tizenkét hónapon át rendszeresen találkoznak, beszélgetnek a kiválasztott család tagjaival, mindarról, ami őket az adott hónapban foglalkoztatta. A családi, munkahelyi, lakóhelyi konfliktusokat tárgyaló fejezetek után, a tizenharmadik az egyes családok krónikájának az összegzése.

— Ön személy szerint a családszociológia milyen ágával, milyen témával foglalkozik jelenleg?
— Az a válási vizsgálat, amely most foglalkoztat, a válás következményeire irányítja a figyelmet. Mostanáig általában a válások okait vizsgáltuk, én most arra keresek választ, hogy két évvel a válás kimondása után hogyan adaptálódtak a hajdani házastársak az új helyzethez. Ebben a skandináv kezdeményezésre szervezett, összehasonlító vizsgálatban nyolc nyugati és szocialista ország vesz részt. A tervezett ötszáz pár megkeresésekor kiderült, hogy még nálunk is milyen sok a „megtalálhatatlan férfi. Ötszáz közül csak háromszázkilencven volt férjjel sikerült kapcsolatot teremti. Húsz párról országonként részletesebb tanulmányt készítünk.

— Őket külön is kifaggatják?
— Hadd korrigáljam; az intenzív interjúk során is igyekszünk partnereinkkel beszélgetni. Rendkívül jellemző, hogy ki, milyen problémákat érez elmondásra érdemesnek.

— Mondhatna már valamit a válással kapcsolatos vizsgálat következtetéseiről?
— Ma még korai lenne. Legfeljebb csak jelezni tudom, hogy eddigi tapasztalataim szerint, az emberek nagy része két év alatt beleilleszkedik az új helyzetbe.

— És a gyerek?
— A gyerekek induláskor mindig és mindenütt megsínylik a válást. De ha a szülők nem használják őket eszközül az egymás ellen vívott harcban, egy-két év alatt nagyrészt ők is túljutnak a válságon. Ez is azt igazolja, hogy ha nem is örülünk a válások emelkedő tendenciájának, nem lehet cél — akár törvényes úton, a feltételek nehezítésével — konzerválni a családok életében a válságot. Ellenkezőleg, azon kell gondolkodni, hogy milyen társadalmi — anyagi, jogi, pedagógiai — segítséggel lehetne könnyíteni a széthullott családoknak.

— Felsorolna ezek közül néhányat?
— A nemzetközi tapasztalatok szerint a gyermekről gondoskodó fél — többnyire a feleség — könnyebben illeszkedik az új helyzetbe, ha a tartásdíjat minden körülmények között megkapja.

— Tudtommal, bizonyos esetekben az állam már ma is előlegezi a megítélt összeget.
— Valóban. De ez nálunk egyelőre csak végső esetekben alkalmazott, meglehetősen lassan megvalósuló kivétel. Ugyanakkor vannak országok, ahol a gyermeket nevelő anya nem elvált férjétől, hanem az államtól kapja a támogatást. Ezt az összeget, vagy ennek megfelelő részét azután a férjtől levonják. Más területen, például a csonka családokban nevelkedő gyerekek bölcsődei-óvodai elhelyezése területén, a nyugati országokkal szemben mi vagyunk előnyben.

— Vajon mennyire őszinték az emberek a kérdőívek kitöltésekor?
— Igyekszünk kérdéseinket a legsemlegesebben, sugalmazott értékítélet nélkül megfogalmazni, hogy a válasz semmiképpen ne kompromittálja az (egyébként névtelen) nyilatkozót. Ellenőrző kérdésekkel próbálunk meggyőződni a válaszok helyességéről. De ennek ellenére számítani kell szépített, korrigált válaszokra is. Például amikor megkérdeztük, hogy vajon „jobb, rosszabb vagy ugyanaz” a válaszadó közérzete válás után, a nők körében jóval kevesebb volt a negatív válasz. Ez csak részben lehet igaz, részben önigazolásnak tűnik. Azt sejteti, hogy a nők számára fontosabb ez a kérdés, és inkább szépítik a maguk helyzetét. Más alkalmakkor a férj és a feleség vallomásának szembesítéséből derül ki, hogy milyen pontokon volt színezett a kép. Garantált technikával nem rendelkezünk, de igyekszünk minél megbízhatóbb válaszokat kapni a kérdésekre.

— Foglalkoznak-e a nők életének az 1970-es párthatározatban elemzett, egyéb problémáival; a dolgozó nők szakképzésével, közéleti tevékenységével?
— Említettem már, hogy mi a társadalomtudományi kutatásnak csak egyik műhelye vagyunk. A mi vizsgálataink általában családcentrikusak. Ez nem jelenti azt, hogy kutatóink ne foglalkoznának a hagyományos női és férfi sztereotípiák továbbélésével, vagy a tankönyvek nőképével, a tömegkommunikációban kifejezett nőképpel. A dolgozó nőnek a munkamegosztásban elfoglalt helyét inkább a Munkaügyi Kutató vizsgálja, de végeznek idevágó vizsgálatokat a Társadalomtudományi Intézetben is.

— Összefoglalóan, mégis feltenném a kérdést: mennyiben változott a társadalom és a tudomány nőképe 1970 óta?
— Erre a kérdésre csak nagyon nagy vonalakban felelhetnék. A legfontosabb, hogy a hatvanas években még a kereső nők zöme kvalifikálatlan munkaerő (betanított és segédmunkás volt), és a szellemi munkaterületeken is ennek megfelelő szinten (képzetlen adminisztrátorként) dolgozott. A nők szakképzése érdekében végrehajtott társadalmi erőfeszítések, a megváltozott egyetemi arányok következtében valóban átalakulóban a családi élet modellje. Vizsgálataink is igazolják, hogy jellemzőbbé, általánosabbá vált egy egalitáriusabb családmodell. Közvetlen házasságkötés után a fiatal párok ma már többnyire — házon kívül és házon belül is — teljes egyenjogúságra törekszenek. Azután az első gyerek megszületése, a gyes igénybevétele következtében nagyon sok családban otthon is és a kereset szempontjából is „helyreáll” a hagyományos helyzet. Ezt a hatvanas évek végén a nők többsége még természetesnek tartotta. A hetvenes évek végére viszont egyre élesebb problémává vált. Ezért volt szükségszerű a gyes megreformálása, kiterjesztése az apák részére, és a gyest igénybe vevők részfoglalkoztatásának engedélyezése is. Mindkét intézkedés túllép a hagyományos szemléleten, és hozzájárul a nők társadalmi kapcsolatainak, aktivitásának folyamatos fenntartásához.

— Látom, férfi létére a nők szemével is képes látni…
— Őszinte leszek: abszolút nem vagyok feminista. Vallom, hogy tisztában kell lenni az alapvető emberi értékekkel, és meg kell különböztetni az egyenlőség lényegi és nem lényegi velejáróit. Volt idő, amikor az egyenjogúsághoz való merev ragaszkodás alapján, ideológiai érvekkel elutasították a részfoglalkoztatásnak még a lehetőségét is. Az élet — vagy például az NDK gyakorlata — azóta bebizonyította, hogy alkotó életet élhet, tevékeny tagja lehet a társadalomnak az a nő (sőt férfi) is, aki — átmenetileg, amíg a gyerekek kicsik — négy vagy hat órát dolgozik. Minél előbbre halad a társadalom a munkaidő csökkentése útján, annál fontosabb lesz az a kérdés, hogyan fogjuk ezt a lehetőséget felhasználni. Mert elképzelhető a munkahét egységes rövidítése is, de lehet bizonyos preferenciákat alkalmazni annak érdekében, hogy a fiatal családok, akik a házasságkötés pillanatában még két-három gyermeket terveztek, és csak a későbbi nehézségek következtében mondtak le erről, az együttélés során meg is valósíthassák vágyaikat.

Mindez nem mond ellent annak a régóta bebizonyosodott igazságnak, hogy az egyenjogúság alapfeltétele a nő önmegvalósítását és a társadalom érdekét egyaránt szolgáló önálló kenyérkereset.

Az ilyen és hasonló társadalompolitikai feladatok megoldását a szociológusok jó kérdésekkel és körültekintő válaszokkal segíthetik.

Földes Anna