Jó két évtizede kezdődött, közvetlenül a fölszabadulás után, Kassák akkori lakásán, Angyalföld kapujában, a Bulcsú utcában. S folytatódott a romok közül előlépő művészeti élet találkozóin, irodalmi estéken, kiállításokon, szerkesztőségi szobákban, a visegrádi és szigligeti alkotóházban, séta közben. A színhely változhatott, a beszéd tárgya alig: a művészet foglalkoztatja nem csökkenő szenvedéllyel.

— Nem célja, hanem oka van a művészetnek — mondja. — Máskülönben andalító játékká válik vagy éppen zsurnalisztikává, napi pletykálkodássá. Nem érdekel az az írás, festmény vagy szobor, amelyiknek nem érzem a megszenvedett igazságát, tehát nem mély belső kényszerből született.

— Az ember egyszerűen és közvetlenül kimond valamit, mert úgy van és nem lehet másképp; valamit, amit tíz évvel előbb verejtékezve és küszködve próbált kifejezni és nem sikerült. Azt hiszem, ez a költői fejlődés. Észrevétlen pillanatok ezek. Egyetlen fölvillanó ötlet? — elhúzza száját. — Az ötlet minden művészet megrontója. Abból legföljebb múlandó irodalom támadhat, nem maradandó költészet.

Persze, nem könnyű két lábbal a jelenkorban állva elkülönböztetni a tetszetős, frissnek ható írást, képet, a talán kevésbé csillogó, veretes alkotástól. Ezt Kassák, a Ma, a Munka, a Tett, később az Alkotás, vagy a Kortárs című művészeti folyóirat szerkesztője tapasztalhatta.

— Erőt venni az időn, nyomot hagyni — nem mindig sikerül, és nem is okvetlenül akkor, mikor úgy hisszük, most kaptuk torkon a szökevényt. Hány elvetélt kísérlet, hány időlegesen tündöklő és letűnő név szegélyezi azt az utat, ahol a modern művészet mégis előretört! És a célba érő kis csapata mögött a lemaradtak egész tábora.

— Szerkesztő koromban mindég arra törekedtem, hogy irányt szabjak a lapnak s a köre csoportosult művészeknek, munkatársaknak, önálló, alkotó munka ez — nem a véletlenül befutó anyag összegereblyézése és egymás után sorolása. Világosan megrajzolt törekvés, program alakíthatja csak ki egy orgánum arcát akkor jó, ha az olvasó is érzi a szándékot, minden egyes szám megépítettségét.

Eltöpreng, kissé előrehajlik ültében, tenyere ráfeszül másik, zárt öklére.

— Akiben világos a belső építmény, az nem keresgéli a részleteket. Regényírás közben sosem kellett kiagyalnom az egyes fejezetek tartalmát: a figurák beléptek, s ha már jelen voltak, meg is valósították önmagukat. Hátukon hozták észrevétlenül a sorsukat, úgy beszéltek, ahogyan beszélniük kellett. A dolgom annyi volt csak, hogy kivetítsem a bennem már élő látomást.

S itt ismét figyelemre méltó különbséget tesz a regényíró Kassák két gyakran használt fogalom között:

— A cselekmény, a mese héja, a bonyolítás még egyetlen regényt sem váltott meg. Ami engem, mint olvasót izgat Dosztojevszkijban, Gorkijban, Hemingwayben, az a történés: mi megy végbe a hősökben, hogyan szállnak szembe környezetükkel vagy akár önmagukkal.

Szívesen emlékszik vissza első regényére, a Misilló királyságá-ra. A Nyugat legendás szerkesztője, Osvát Ernő elfogadta, de hosszú időn keresztül ott pihent a kézirat a lapnál, oly rég, hogy az is hihető volt: elsüllyed, mielőtt sorra kerülne.

— Nem jártam a nyakára, nem érdeklődtem, ha kávéházban találkoztam vele, szóba se hoztam. Igazam lett. Egyszer csak elkezdték a közlését. Akkor már tudtam: vége a hosszú harcnak Osvát és köztem. Letette a fegyvert, elismerte, hogy sikerült igazi regényt írnom. Annyira, hogy kicsit bele is sántultam: vagy másfél évtizedig nem mertem utána regénybe fogni.

De azért megszülettek a Kassák-regények. Élükön a nagy önéletírás, az Egy ember élete kötetei, és sorra a többi tizenöt. A Karácsonyiék, a Marika énekelj, A telep, az Azon a nyáron, a Hídépítők, az Angyalföld.

— Az is a Nyugatnak készült — bólintott az utolsóra. — Osvát kért tőlem új regényt, hogy folytatásosként közölje. Fogalmam sem volt, mit írok meg, de kérdésére: „Mi lesz a címe, hogy előre hirdethessük?” — rávágtam: „Angyalföld”. És meglett. Egyetlen látomás tűnt föl bennem, mikor nekikezdtem: a szomorú, proletárok-lakta bérház belső udvarán álló kisfiú, amint egy léggömbbel játszik.

Kemény sorsú emberek, gyári dolgozók, munkanélküliek, mindennapijukért verekedő kifosztottak sorsa bomlik ki a Kassák-regényből. Vagy az anyaságért küzdő festőművész világa az Egy lélek keresi magát-ban.

— Mindenki csak azt írhatja meg, amihez mélyen köze van, igazi élményanyaga — bólint Kassák. — Az életet nem lehet tanulmányozni, hanem élni kell, teljes intenzitással, szenvedéllyel, hogy bőrünket pörkölje a forró anyag. Mert téma sincsen. Seb van, lázadás van és szemérem nélküli vallomás. A többi széplelkek vagy ügyeskedők írásbeli dolgozata.

Sosem törekedett látványos, külső hatásokra, elbeszéléseinek hangja ugyanez a fegyelmezett, ékítményeket kerülő puritán stílus. Lírája pedig a mindennapok jelenségeit emeli eszköztelen költészetté. Ez a költészet — a magyar szabad vers megteremtése fűződik hozzá — évtizedek értetlenségén tört át önnön klasszikus formájáig. S olyan kritikusok hajtották meg előtte a zászlót, mint Schöpflin Aladár vagy Gyergyai Albert.

— Az új mindig inzultálja a régihez szokott közönséget — emlékezik pályakezdésére Kassák. — De én nem hiszek az örök érvényű formákban. Nem hiszem, hogy napjaink gazdasági, technikai, politikai forradalmában élő emberének még mindig ugyanaz a muzsikáló dalszerkezet, rímek, ritmusok szabályosan visszatérő csengettyűi fejezik ki a belső világát, amit a múlt századból örököltünk. Az igazi líra sorról-sorra kivájja, újra teremti a maga adekvát formáját: lélegzetünk, indulatunk nem szorítható adott metrumok, verslábak közé.

Ismét föllobog, szemöldöke összerándul, régi viták indulata járja át, amint hivatásáról beszél. Mert művésznek lenni a mi időnkben — és a mögötte maradt évtizedekben — nem kiváltságos társadalmi életforma, nem rendbontás, hanem törvény- és rendteremtés. Kemény gond és felelősség a körülöttünk élőkért, egy tisztultabb, morálisabb élet tervének fölmutatása és kiállás egyben a szépség, emberség jogáért.

Ezt bizonyítja a most induló fiatalok felé forduló érdeklődése, bizalma, útkeresése is. Egyetemisták, alig húszéves üzemi dolgozók keresik meg, hogy véleményét kérjék, vele bíráltassák meg művészi kísérleteiket. Pedig az évszámok tanúsága szerint a tavasz első napján tölti be nyolcvanadik életévét. De ilyesmire Kassák nemigen figyel oda. Az évszámok igazságával sem sokat törődik. Az ilyenkor szokásos közhelyekre elhúzná a száját és rám förmedne:

— Hagyjuk a jámbor kívánságokat! Amíg dolgozik valaki és örömét találja az életben — mert munka nélkül még a helyemet sem lelném —, addig végezze minden erejével. Mást úgysem tehet. A pihenés képessége hiányzik belőlem. Az ünneplésre pedig gyanakszom; afféle búcsúföllépést érzek benne, amihez semmi kedvem.

Ne ünnepeljük hát — figyeljünk rá és tanuljunk tőle.

Vidor Miklós

Nők Lapja 1967/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József