Talán azért, mert nemrég volt Pesten a francia Marie Bell, aki valaha a Táncrend hősnője volt — ezért gondolok minduntalan erre a filmre, ahol egy nagyon szép, nagyon magányos asszony felkeres hat férfit, akiknek a nevét egy régi táncrend őrzi. Pedig nem Marie Bellél beszélek, hanem Darvas Lilivel és ő nem férfihez jött, hanem egy városhoz. De ez talán több.
— Olyan furcsa, hogy itt mennyien emlékeznek még rám — mondja Darvas Lili. — Köszönnek és én visszaköszönök. A napokban egy asszony olyan kedvesen rám mosolygott: ne törje a fejét, nem ismer engem. De én megismertem!
— Hiszen nem is tudja, ki volt nekünk Darvas Lili — csúszik ki a számon. És most azt hiszem, el kell kicsit mondanom, csakugyan, ki volt.
(A nővérem ágyán kucorogtunk. Intézetből jött haza karácsonyra. Színházról mesélt, nem is tudom, milyen darabot látott, de emlékszem a tizenöt éves hangjára, ahogy rajongott: — Te, van most egy új lány… Darvas Lili. Olyan mintha nem is lenne színésznő. Mintha nem is lenne kifestve. Világosbarna bőre van és amit mond, azt úgy tudja mondani, hogy az ember elhiszi, neki jutott eszébe, mert olyan okos. Nem olyan »színésznő«… Érted? Egy lány, olyan, mint mi…)
Lehet, hogy kissé elfogult vagyok nővérem kritikusi éleslátásával szemben. De amikor, úgy tíz évvel később, magam is láttam (a művésznő közben Reinhardtnál játszott nagy szerepeket és férjhez ment Molnár Ferenchez, — egyszóval, körülbelül mindent elért, amit akkoriban egy fiatal színésznő elérhetett Közép-Európában), magam is ugyanezt éreztem: több, mint színésznő. Igazi lány, olyan mint mi mindnyájan, nemcsak nő, hanem töprengő ember is… Hadd nézzünk vissza kissé: ez akkor újítás volt. Gombaszögi Frida még végzetes asszony volt, Bajor Gizi, a hasonlíthatatlan művész is, maga az örök női líra és gyengédség. A minden hájjal megkent, kemény »flapper«-típus még nem jött divatba. Darvas Lili volt az első lány, akinek magyar színpadon elhittük, hogy két felvonás között orvos, vagy üzletember; hogy a hősnő, akit játszik, újságot is olvas, nemcsak brokátba kötött verseket.
Elmondtam a művésznőnek, milyen ruha volt rajta abban a bizonyos szerepben, amelyben utoljára láttam. Heltai-darab volt, a Jó üzlet. Zseniális keresztmetszete a harmincas évek elejének, egy állástalan diplomás és a főúri szerető névházasságának fanyar története.
Darvas Lili eltöpreng a margitszigeti Nagyszálló kertjének impresszionista napfoltjai és árnyai közt: — Jó üzlet… furcsa. Én nem is emlékszem.
És aztán elmondja riportunk legszebb mondatát:
— Én nagyon jól tudok elfelejteni…
A mondat tovább muzsikál bennem, ottmarad minden további szava mögött. A hangja, amit valaha üvegharangnak éreztem (most füstös, svédkristállyá sötétedett), halkan ismétli.
— Ez tulajdonképpen nagy ajándék. Mert tanulni is tudok, ugyanúgy, mint régen. Viszont nem terhel folyton ez a rengeteg furcsa, bolondos szerep, amit mostanában játszom a televízióban. Nagyon megszerettem ezt a műfajt, mert intim hatásokra épülhet a játék és egyfolytában csinálja az ember, nem feldarabolva, mint a filmen. Bár sajnos, most már ez sem egészen igaz… Rengeteg szerepet játszottam az utóbbi években. Hamlet anyját és Denker drámájában Freud Zsigmond mamáját, Romain Gary döbbenetes anyafiguráját, aki katona fiának annyi levelet ír, hogy az, anyja halála után is, rendszeresen kapja őket. Roppant nehéz szerep volt, kilencszer öltözni, fiatalnak, öregnek, ide-oda az időben… Játszottam öreg súrolóasszonyt és Colette Chéri-jében vén bolond francia kokottot. Anouilh Torreádor keringő-jében az ezredes öreg, beteg feleségét, egy ágyban fekvő hárpiát, aki halálra gyötri a férjét… És mennyi háborús gyilkosnőt, és hősnőt! — és Csehovot és Gogolt, akiket most fedez fel Amerika …
— Nem gondolt rá, hogy itthon játsszon?
— Szívesen, miért ne? — feleli könnyedén, talán kicsit túl könnyedén ahhoz, hogy komoly legyen. — Hiszen oly szívesen jövök Pestre! Hol van még egy ilyen óriási Duna, szinte a »házban«, a város közepén? És egy ilyen csodálatos ékszer: a Síigét. És főleg, kilenc gyerek! Molnár Ferenc dédunokái… És én imádom őket, pedig vér szerint tulajdonképpen semmi közöm hozzájuk. De ha látná a kétéveset, azt a kész kis bestiát! És hogy milyen aranyosak egymással, és mindnek megvan a maga ügyköre! És ahogy mászkálnak rajtam, a nyakamon és vállamon. Ez a sok kis eleven élet… Szinte fejest ugróm közéjük, meghempergek ebben a tiszta, valódi szeretetben!
Csend támad.
Molnár Ferencre gondolunk bizonyára mind a ketten, a legcinikusabb és legérzelmesebb magyar íróra, aki mellett a feleség szerepe nem volt idill, mégis mindent megkapott tőle az asszony, aki hozzátartozott: a legjobb szerepekét, az abszolút nyugalmat és még unokákat is!
— Igen, a szeretet. Az nagyon fontos. Apám orvos volt A Thököly úton laktunk, akkor még Csikágónak hívták. Apám rengeteg késszúrást varrt be, karokat foltozott és még pénzt is adott a betegeinek, úgyhogy otthon elég kevés volt. De szeretet… az nem volt kevés! És ez olyan tőke, ami még most sem merült ki…
Fedor Ágnes
Nők Lapja 1962/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Kotnyek Antal