1962: Füst Milán – Az ismeretlen olvasó

Fiatalon, mikor még lírikus voltam, mindig nagyon irigyeltem azokat az írókat, akik vastag könyveket írnak: ezeket a könyveket ugyanis sokkal tovább lehet olvasni, mint holmi inci-finci lírai füzetecskéket, ezekbe úgy elmerülhet az olvasó, hogy a füle se látszik ki belőlük. De sőt, még sír is talán a hős vagy a hősnő sorsán.

— Ó, ha én csak egyszer, egyetlenegyszer az életben rajtakaphatnék valakit vasúton, villamoson, gőzfürdőben, vagy akár teveháton, egy embert, vagy még inkább egy szép kis asszonyt azon, hogy az én könyvemet olvassa — esdekeltem magamban. Vagyis hát az ismeretlen olvasó után vágyódtam én. S attól fogva buzgón figyeltem, ha nyitott könyvet láttam valaki kezében vasúton, villamoson vagy gőzfürdőben. (Tevehátra mégse került a sor.) Belestem a könyvébe, hátha onnan a saját szavaim tündökölnek majd felém. De nem! Ne adj isten, hogy hosszú életem során akár egyet is leltem volna ilyet. Illetve…

Pedig akkor én már vastag könyvet is írtam, de hiába. Végre-valahára aztán egyszer csak… Egyszer csak — megyek a Sportcsarnokba valami gyűlésre, (akkor még tudtam menni, és még gyűlésekre is eljártam, bizony, olyan kackiás ember voltam én) s íme, mit látok? Volt ott egy kis kocsi, azon egy futball-labda, s a labdán nagyon kényelmesen ül egy szép fiatalember. Nyitott könyv van a kezében, olvas a lelkem, buzgón olvas. Kétszer is megnézem, nem délibáb játszik-e velem? S megállok, mert íme, csakugyan én virítok le a könyv címlapjáról. (A feleségem történetét olvasta ugyanis az ifjú.)

— Tetszik? — kérdezem tőle harsány szóval.

— Ilyen egy marhát — feleli ő, s alig néz fel a könyvből.

— Ne mondja — szólok meglepetten. — Aztán ki az a marha?

— Ki? Hát az író, vagyis ez a kapitány — azt mondja. Ezzel leteszi a könyvet és rágyújt egy cigarettára. — Hát nem marha? — kérdezi tőlem. — A felesége jócskán bead neki, megcsalja, előbb jobbról, aztán balról, és ő nem tudja rajtacsípni? Mért nem szólt nekem?

— Ejnye, ejnye — mondom én. — Az író talán mégse tehet róla, hogy hőse ilyen ügyetlen. Ezért hát kár is ennyire haragudni rá.

— Dehogyis kár, édes elvtársam — azt mondja nagyon lágyan, szinte könyörögve. — Az író, kérem, az igazi, a legnagyobb marha — vágja szemembe most már sokkal mérgesebben.

Vagyis hát ilyen volt az én első és utolsó, régen áhított, véletlen szembetalálkozásom az ismeretlen olvasóval.