Az idős férfiak közül, legalábbis én, három típust ismerek. Az első a legszomorúbb: a remegő, töpörödött, hajlott hátú, ágyban, betegen fekvő, ápolásra szoruló, aprócska öreg. A második a bácsi, aki voltaképpen szinkronban és harmóniában van a korával. A harmadik a férfi, aki férfi maradt, és a sírig az lesz. Egy úr.

Külföldi riportalanyaim közül az idős férfiak harmadik típusát személyesítette meg Gregory Peck, gyönyörű ősz hajával, a színészből áradt az ápoltság, a diszkrét illat. Elegáns garbóban, finom szemüvegben beszélgetett velem: férfi és nő dialógusa volt. Idehaza két ilyen közismert emberrel találkoztam. Az egyik Jancsó Miklós, a másik Bálint György. Erre a forró délutánra, kertvárosi háza teraszára sem interjút beszéltünk meg, hanem randevút. A régi típusúból. Egy nős úr fogadott otthonában: bekészített kávéval, amelyet gőzölögve ő tálal fel nekem – felesége még nincs idehaza -, optimálisra behűtött, finom borral, a hosszúlépéshez: az egyetlen, amivel ki lehetett bírni a nyár addigi legforróbb délutánját.

Gondolkodott már azon, hogy vajon a nevünk mennyire determinálja a sorsunkat? Hiszen a György annyit tesz, földművelő. A földhöz közeli.
A Bálint is. Valentinus: a földet kedvelő ember. Én tehát nevemben kétszeresen is magamban hordom a szakmámat. Tudja, az ember hosszú életén át sok mindenhez hűtlenné válik, de a szakmámhoz mindig hűséges maradtam. Így ezért általában a szakmámról és a szakmámhoz kapcsolódó kérdésekről szoktam újságírókkal beszélgetni, ehhez értek. Persze, mint minden férfi, én is foglalkozom a nőkkel, úgyhogy, ha erről kérdez, akkor is szívesen válaszolok.

Azt tudja, hogy a nők többsége szeret abban hinni, hogy, aki a földdel foglalkozik, az a szó nemcsak szoros, hanem átvitt értelmében is két lábbal áll a földön. Stabil, megbízható…
Miért gondolja, hogy minden nő a biztonságot, a stabilitást keresi a férfiban? Még csak azt sem tudom, hogy azok az asszonyok, akikkel életem során kapcsolatban voltam, mit tartottak bennem vonzónak, elfogadhatónak, tán szerethetőnek. Biztos mindegyik mást és mást. Nekem mindenesetre, bár próbáltam a hozzám közel állókat nem untatni a föld és a kertészkedés kérdéseivel, az alapfilozófiám mégiscsak az, hogy ez adja meg a mindennapi kenyerünket, és ez az a szilárd alapépítmény, amelyre minden gazdaság, társadalom, a legősibbek is, ráépültek, ráépülhettek.

Amikor magyar nyelven a szerelemről beszélünk, akkor legszebb kifejezéseinket mégiscsak az ön alapfilozófiájából vesszük: megtermékenyíteni, elültetni a magot, „méhednek gyümölcse”…
A Bibliában is találunk ilyen utalásokat: a mag elvetése, a méh megtermékenyítése. Csak tudja, az urbanizáció egyik rossz mellékhatása az, hogy az emberek – férfiak és nők – eltávolodtak ettől a felfogástól. Ha a városi életben minden más gépies, áramvonalasított, elidegenedett, felgyorsult, akkor miért gondolja, hogy ez nem érinti a férfi-nő kapcsolatát? A szerelmet.

Amikor egy párnak már zűrös a kapcsolata, és krízishelyzetbe kerülnek, vagy, ha nagyon szeretnének gyereket, és nem sikerül, akkor orvostól kezdve, pszichológuson át jó barátig mindenki azt tanácsolja, hogy utazzanak el. Vidékre. Egy szép tájra. Egy régi parasztházba. Hátha ott találnak egymásra, hátha ott fogan meg a baba. Mit tudhat egy mátrai domb lankája, egy tópart, egy csendes magyar falu?
Ebben benne van a menekülés motívuma: el onnan, ahol mindennel tudnak foglalkozni, csak egymással nem. Egy ilyen úton – nincs más választás – szembe kell nézni magunkkal, egymással. Úgy is mondhatnám, hogy itt tudunk egymás szemébe nézni, mert nincs más, amivel foglalkozhatnánk. Ehhez persze, az is szükséges, hogy ebben a két emberben meglegyen még az egymás iránti szeretet. Ugye, megint egy gyökér, amelyből táplálkozni lehet, amelyhez vissza lehet nyúlni. Ahogy az ember – pár nap elteltével – ellazul egy ilyen csendes helyen, szinte magától értetődő könnyedséggel tudja elmondani a másiknak a problémáját, fájdalmát, azt, ami otthon belérekedt, vagy amire nem volt alkalma. A feleségemmel például nemrégiben határoztuk el, hogy elutazunk Umbriába, amely régi vágyam. Nekem Szent Ferenc nagyon izgalmas, érdekes egyéniség, mert meglátásom szerint ő volt az, aki a sötét és a természettől elszakadt társadalmat átformálta a reneszánsz természetkedvelő embereivé. Megtanította hallgatni. A madarak csicsergésére, a hegyi patakok csobogására… Olyan dolgokra tanította meg őket, amelyekre mostanában újra meg kellene. A másik, ami miatt erre esett a választásunk, hogy Szerb Antal Utas és holdvilág című könyve is ezen a tájon játszódik, és nagyon érdekelnek azok a városok, amelyekről ír. Feloldódást várunk az úttól.

Említette Szent Ferencet. Férfiként, aki szereti a nőket, el tudja képzelni, hogy van egy magasabb érzelmi motiváció, amely miatt erről is le tud mondani valaki?
Én természetellenesnek tartom, de nem is vagyok szerzetes, lelkipásztor, vagy pap. Úgy gondolom, hogy minden embernek megvan a joga – csakúgy, mint a szólásszabadság joga, a szabad akarat érvényesítésének joga -, hogy egy másik emberhez igaz, teljes, így testi kapcsolat is fűzze. De tiszteletben tartom azok álláspontját is, akik nem így gondolkodnak.

Hová valósi?
Mátraaljára. Gyöngyösi vagyok.

Hányan voltak testvérek?
Hm… Vártam ezt a kérdést, mert a nőkhöz való kapcsolatomat alapvetően négy asszony határozta meg, akikkel kiskoromban voltam körülvéve. Az első természetesen az anyám, akivel nagyon szerettük egymást. Volt két nővérem, akik jóval idősebbek voltak, mint én, mert én afféle „vakarék” gyereknek számítottam – nem vártak, de jöttem -, s ők már nagy lányok voltak, amikor én még kisgyerek. Sokat törődtek velem, sok mindent tanultam tőlük. Az udvarlásról is. Persze, akkor más világ volt. Bál után gyertyát tettek az ablakba, hogy az udvarlóknak utat mutassanak a szerenádhoz. Amikor beengedtük őket, anyám gyorsan korhelylevest főzetett, és továbbfolytatódott a mulatozás. A negyedik nő, akihez érdekes kapcsolat fűzött, házvezetőnőnk, Mariska néni volt. A legbensőbb bizalmasom. Nevelt, gondoskodott rólam, és szüleim szigorához képest kényeztetett. Végigkísérte első, nőkkel való kapcsolatomat, és kérdezés nélkül elmondta a véleményét. Jól emlékszem, már komolyan udvaroltam későbbi első feleségemnek, akit ő nem nézett jó szemmel. Úgy érezte, hogy nem vagyunk egymáshoz valóak, nem lesz jó a házasság, ami később be is igazolódott. Egyszer mégis a párna alatt találtam egy szál rozmaringot. Néhány nap múlva fejtettem meg a titkot, amikor Mariska néni elmagyarázta, hogy az ő családjában azért tesznek rozmaringot a fiatalasszony párnája alá, hogy sokasodjon, és jól éljen a férjével. 

Hányszor volt nős?
Négyszer álltam az anyakönyvvezető elé, de „csak” három feleségem volt, mert az elsőt kétszer vettem el.

Mégiscsak hallgatni kellett volna Mariska nénire…
Lehet. De azért, hadd mondjam el, hogy rendkívül okos, művelt asszony volt – János fiam édesanyja -, csak tudja: feleségnek lenni, meg független, öntörvényű nőnek lenni egyszerre… Két külön dolog és föloldhatatlan ellentét. Nehezen fértünk meg egymással. Válásunk után három vagy négy évig külön éltünk, és aztán úgy gondoltuk, megpróbáljuk. Hátha azóta megváltoztunk. Nem sikerült, újra elváltunk. Aztán harmincvalahány évig éltem nagyon jó házasságban, majd vénségemre újra – negyedszerre is – megnősültem. Rátaláltam valakire, akit több mint harminc éve ismertem, és, ha nagyon őszinte akarok lenni, bevallom, hogy mindig tetszett nekem. Öt éve békességben, jól, harmóniában élünk. Tudom, hogy ma ez nem izgalmas, de így van. Szerencsés ember voltam és vagyok életem társaival, mert nem mondhatnám, hogy mintaférfi, mintaférj lettem volna.

Előző feleségét elvesztette…
Hét évig volt beteg. Életem nagyon nehéz időszaka volt. Amikor a feleségem beteg volt, megfordult az élet. Nem vagyok házias természet, és Isten ments, hogy dicsőítsem magam, de négy évig – míg kórházban volt – minden nap bementem hozzá, mindenki ezt tenné. Így életem végén, tudom, hogy nekem az az időszak volt a tisztítótűz. Két hétre, hogy eltemettem, majdnem utánamentem. Infarktusom volt, kimerültem. Lelkileg, fizikailag és férfiként. Ezért nem éreztem magamban igazán lelkiismeret-furdalást, amikor társat találtam utána, és megnősültem.

Biztos vagyok benne, hogy volt felesége is így gondolná. Vacláv Havel hitvese, halálos ágyán tulajdonképpen elengedte férje kezét, föloldozta esküjük alól, és kérte, hogy társsal élje le az életét.
Sokszor gondoltam erre én is. A természet törvényei ősrégiek és szigorúak. Az egyik ilyen törvény az, hogy az embernek társra van szüksége. Nemcsak az ágyban, nemcsak az asztalnál, hanem a fotelban, a beszélgetésekben. Egymás segítésében, támogatásában és megértésében.

Mostani feleségének nem kellett démonokkal harcolnia, és megvívnia a csatáit az elején?
Ezek az ő csatái voltak, saját magával, kemény csaták. Egyrészt azért, mert sok emléket hurcolok magamban és magammal, másrészt, mert jól ismerték egymást Edittel. De feleségem hihetetlenül szenzitív lélek, és amikor látja vagy érzi rajtam az emlékezést, megadja az időt meg az esélyt a békémre, a belső utazásomra. Szeretem őt.

Albert Györgyi

 Nők Lapja 2002/29. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum / Körmendi Imre