Kérdés: A kisfiam hároméves lesz nemsokára, és az utóbbi időben nagyon rossz evővé vált, vannak olyan napok, hogy úgyszólván nem is eszik. Reggel és este megissza a maga kakaóját, nem tízóraizik, nem uzsonnázik, délben pedig (és volt, hogy ez másfél hétig tartott!) esetleg csak egy kis uborkát hajlandó enni. Az orvos szerint semmi baja, és az is igaz, hogy egyelőre még nem is látszik rajta a koplalás. De engem mégis nyugtalanít a dolog, és nálam is jobban zavarja anyámat, a nagymamát, aki az elmúlt félévben, mióta én újra dolgozom, gyakran van vele. Mindennapos, fárasztó téma ez az „eszel-nem eszel”, és a küzdelem mindnyájunkat idegessé tesz és kimerít, a gyerek időnként sír, és még kevesebbet eszik. Mi a teendő? Hova forduljunk?
Válasz: Először is: abba kell hagyni az „eszel-nem eszel”-lel való foglalkozást, de azonnal és teljesen. Amíg a gyerek reggel és este megissza a maga (valószínűleg nem is nagyon kevés) kakaóját, és délben elrágcsálja azt az egy-két (vagy néha sokkal több) uborkát (amit, előfordulhat, hogy cékla vagy savanyú káposzta helyettesít; van gyerek, akinél egyáltalán nem savanyúságról, hanem másról van szó), addig nem mondhatjuk, hogy a gyerek nem eszik, jóllehet tényleg inkább ivással veszi magához, amire szüksége van. Ha a gyerek egyébként egészséges, és nem is látszik rajta, hogy „koplal”, akkor ez így rendben van. A kisgyerekek még – mint a kiskutyák – megérzik, hogy mire van szükségük, és időnként esetleg ilyen böjtöket tartanak. Van olyan gyerek, aki nem eszik húst (de persze iszik tejet, eszik túrót és sajtot, vagyis magához veszi a gyerekkorban nélkülözhetetlen állati fehérjét). És van gyerek, aki úgyszólván a húst is hússal enné, viszont nem kell neki a köret, a leves… Nem gondolom, hogy a gyerekek szeszélyeit kellene követnünk, de hogy abból az ételből, italból, ami úgyis van, ő melyikből eszik, iszik és mennyit, azt rá kellene bíznunk. Minél inkább témává lesz az evés-nem evés, annál biztosabban számíthatunk elhúzódó evészavarokra.
(Megnyugtatásul: nem láttam még olyan testileg egészséges gyereket, aki a családban, ahol különféle ennivalók kerülnek az asztalra, éhezett volna.)
A gyerekek között nagyon nagy a különbség abban, hogyan „hasznosítják”, amit megettek, megittak. Vannak gömbölyded, jó húsban lévő gyerekek, akik látszólag igen keveset – nagyszülői szemmel nézve bizonyára aggasztóan keveset – esznek. És vannak rendkívül nagyétkű gyerekek (sokszor: szenvedélyes húsevők), akik mégis – megint csak a nagymamák számára „aggasztóan” – soványak. Egyikkel sincs semmi baj, szervezetükben másképpen „égetnek”.
Másodszor: arról is tudnunk kell, hogy a gyerekek időnként nemevéssel „büntetik” családtagjaikat. Különösen, ha észreveszik, hogy ez hatásos eszköz, mert felizgatja, kétségbeejti őket. Nehéz a távolból megítélni, hogy ebben az esetben nincs-e a kiváltó okok között az is, hogy egy fél év óta a gyerek esetleg úgy érezheti, az anyja „már nem szereti őt úgy, mint eddig”, hiszen más dolgokkal foglalkozik, és őt a nagymamára bízza. De ha így van is, akkor is azt kell mondanunk, amit az első esetben: ne foglalkozzunk a dologgal (de azzal esetleg igen, hogyan lehet a gyereket az anya számára megmaradó kevesebb időben érzelmi intenzitással, együttes játékkal, mesével, énekkel, dögönyözéssel, marháskodással kárpótolni, s netán, bár még kicsi, néhány egyszerű szóval beszélgetni vele a dologról, még ha látszólag nem is figyel oda).
S ha már az evési szokásokról beszélünk: nem mondhatjuk el elégszer, hogy a gyerekek ivási szokásainak korlátozása, amivel néha még az óvodában is találkozunk, károsan befolyásolhatja az egészséges, kedélyes táplálkozást. Merőben helytelen, ha megtiltjuk a gyereknek, hogy evés előtt vagy evés közben vizet igyon. (Mondván: „akkor vízzel lesz tele a hasad”, „aki leves előtt – után – vizet iszik, attól nem kérünk tanácsot” stb.) A kisgyereknek is akkor kell innia, amikor szomjas, amikor kívánja a vizet. Sokszor ki van száradva a szája a futkározástól, amikor leül az evéshez, s még a nyálelválasztás megindulását is serkentheti a vízivás.
Ugyanígy: nem korlátoznám a gyerekek kenyérevését sem, mondván „ne tömd meg magad kenyérrel, mert akkor másnak nem marad hely”. Ha a gyerek az egyik ételből sokkal kevesebbet eszik, mint mi, a másikból pedig ugyanannyit vagy még többet, akkor helytelen őt a mennyiségeket illetően a mi felnőtt arányainkra rászorítanunk.
S végül egy kérdés a levélíróhoz: vajon együtt étkezik a család? Legalább azok a családtagok, akik otthon vannak? Vagy a gyereknek egyedül kellene reggeliznie (a többiek már túl vannak rajta), ebédelnie (a mama elfoglalt, a nagymama majd később vagy otthon eszik) és vacsoráznia? Mert bizony nagy különbség van aközött, hogy legalább néhányan körülüljük-e az asztalt, és jó étvággyal eszünk – amiben a gyerek utánoz minket! -, vagy neki egyedül kell-e az „evésbeli elvárásokat” teljesítenie.
Nők Lapja 1997/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
